13.Rész

Na, mit ígértem nektek?

Megkönnyebbülve huppantam le Violetta mellé az iskola udvarán lévő padra.
–Nos, meg van?–kérdezte csillogó szemekkel.
–Igen.–húztam elő egy papír cetlit a zsebemből.
–Claudia.–olvasta fel a szöveget.–Vezetékneve nem volt?
–Azt mondta nem tudja.–válaszoltam.–De a helyi média társaságnál dolgozott.
–A nagynénikéd elég magába forduló személy.–nyugtázta a barátnőm.
–Legalább ezt sikerült kihúznom belőle. Ne hidd, hogy könnyű volt.–feleltem.
–Rendben értem. Reméljük ez elég lesz.–mondta, majd felállt.–Irány a szobám!
–Szóval hol kezdjük?–néztem rá kérdőn.
–Utánanézzünk annak a média társaságnak, vagy minek.–adta meg a választ, ahogy a lépcsőn siettünk felfele.
–Talán van valami felsorolásuk az ott dolgozókról.–tettem hozzá.
–Nem biztos.–húzta el a száját Violetta.
–Egy kommunikációs cégnél csak van.–biztattam.
–Majd meglátjuk. Gyere!–nyitotta ki az ajtót, hogy beengedjen a szobába. Paula és Sue valami önkénteskedős dolgon voltak a helyi menhelyen. Én is szívesen rábólintottam volna a feladatra, de hívott a kötelesség. Bele kellett húznom, most, hogy egyik napról a másikra kiderült, hogy én vagyok a dimenziók őre. Violetta előhúzta a laptopját az ágya alól és bekapcsolta. Leültem mellé az ágyra és levedlettem a cipőmet.
–Kedves Windows szíveskedik megint fél óra alatt bekapcsolni.–kommentálta ez eseményeket a barátnőm.–Kérsz valamit inni?
–Nem köszönöm.–ráztam meg a fejem.–Kinyithatom az ablakot?
–Persze. Érezd otthon magad. Vagyis… tudod, hogy értem!–mentegetőzött. Kitártam az ablakot és a kedvtelenül figyeltem az északról érkező éj-fekete viharfelhőket.
–Mit is mondtak? Hány napig lesz viharriasztás?–tudakoltam.
–A néni szerint a tévében, legalább három, de ha engem kérdezel egy hétig.–válaszolt, majd egy „Végre!” kiáltással jelezte, hogy felépült a rendszer és kezdhetünk böngészni. Az eleje nagyon nehezen indult meg. Mire megtaláltuk a társaságot, név szerint Genovai Helyi Média- és Telefonközpont, már hallottuk a közeledő vihar morgását. Szerencsére a pozitív gondolkodásom ez egyszer nem bukott el és egy 20 oldalas PDF dokumentumot találtunk az alkalmazottakról.
–Vicces lenne, ha kiderülne, hogy ez a Claudia valami takarítónő.–szólalt meg Violetta.
–Keress rá!–javasoltam. A barátnőm bepötyögte a nevet.
–Na, tessék! Huszonhárman vannak!–felelte csalódottan.
–Várj, itt az is fel van tüntetve, hogy mettől meddig munkálkodtak ott!–mutattam a dátumokra.–Így talán kiszűrhetjük!
–Nos, az első egészen 1945-76-ig dolgozott.–nézett rám Violetta idétlenül.
–Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán élt-e volna a nénikém akkor.–válaszoltam.
–Őt 1989. június 3.-án bocsájtották el.–görgetett a következőre a társam.
–1993. január 16?
–Nem.
–1993. január 20?
–Nem. Mi volt akkor? Valami nagy csőd?–tudakoltam.
–Nem tudom, de ha jól látom további tizenhat is kilencvenhárom telén „vérzett el”.–mondta Violetta.
–Őket ugorjuk át! Tovább?
–1999. május 18?
–Nem.
–2000. október 2?–tudakolta. Egy pillanatra lefagytam.
–Ez lesz az.–suttogtam elcsukló hangon.
–Biztos?–kérdezte.
–Igen.–bólintottam.–Akkor volt a baleset is.
–Értem.–nyelt egyet.–Tehát Claudia Orlando.
–Mit csinált?–tudakoltam.
–Időjárás-jelentés.–felelte.–A Youtube-nak biztos van egy-két felvétele!
–Nézzük!–mondtam. A videó megosztó kidobott pár találatot. Violetta rákattintott az elsőre. Egy komoly húszas éveiben járó nő jelent meg a képernyőn. Barna szemei voltak, ébenfekete kifésülve hullott a vállaira. Erőltetett mosoly jelent meg az arcán.
–Szép estét kívánok! Érdemes egy esernyőt beszerezni az elkövetkezendő hetekben…–kezdett bele a szövegben.
–Ez Ő!–kiáltottunk fel egyszerre Violettával, mikor meghallottuk a hangját.
–Lídia!–mondtam.
–Igen.–erősített meg a barátnőm.
–És most?–kérdeztem.
–Hát, izé.–vonta meg a vállát.–Elmegyünk Centopiába.
–Csak úgy?–értetlenkedtem, mikor a karkötőmre tekintette. Nem világított.
–Nem tudod megnyitni csak úgy a kaput?–tudakolta.
–Elviekben lehet.–mondtam.–De fogalmam sincs, hogy hogy.
–Kézrátétel?–vetette fel az ötletet.
–Vagy esetleg idézzük meg az alvilági erőket, nem?–viccelődtem.
–Szóval üljünk itt, amíg elkezd világítani?–nézett rám Violetta unottan.
–Kérd meg szépen, hátha akkor.–mondtam.
–Légy szíves világíts!–tagolta lassan a kérést a társam. A karkötő hirtelen kékes fényben kezdett el tündökölni.
–Működött!–tapsolt a divatdiktátor.–Varázsló vagyok!
–Per-persze.–hebegtem meglepetten. Elővettem a könyvet a táskából, és kinyitottam a világító oldalon.

Mia: Te ki az égen jársz
Violetta: Hallgasd meg szavunkat
Mia: Reményt, mit régen vársz
Violetta: Mutasd meg magunknak.

Az arany fény körbecikázott körülöttünk és elemelt a talajtól. Megkaptam a szokásos dolgokat és éreztem, ahogy a centopiai gravitáció lassan hatásba lép. A királyság egy csodás részére érkeztünk. Vidáman repültünk el a legelők és a dzsungelek sokasága felett, feltöltődve a friss levegőtől.
–Ilyen is régen volt!–jegyeztem meg.
–Hogy?–kérdezte Violetta.
–Hogy nem az akció kellős közepébe csöppentünk.–mondtam.
–Igazad van.–helyeselt és bukfencezett egyet a levegőben.
–A jóslat azt mondja, hogy te, aki az égen jársz… ez akár vonatkozhat ránk is. Pontosabban a tündérekre.–fejtegettem a feladványt.
–De a második felének így nincs semmi értelme!–vezetett rá a problémára a társam.
–Ajaj, jaj!–sóhajtottam reményvesztetten.
–Mi baj?–tudakolta az osztálytársam.
–Nincs jó érzésem.–mondtam.
–Már megint kezded.–forgatta meg a szemeit.
–Mit?–néztem rá érdeklődve.
–Ezt a dolgot. Kiráz tőle a hideg!–felelte.
–De akkor is rossz érzésem van.–makacskodtam. A távolban feltűntek a Tündér-hegy körvonalai.
–Én nem érzek semmit. Kivéve ezt az égett szagot.–fintorgott.
–Valaki tüzel.–jelentettem ki.
–Tüzel?–hüledezett Violetta.
–Tudod, amikor meggyújtják az éghető anyagokat, ami reakcióba lép a levegő oxigénjeivel, és…!–kezdtem.
–Tudom! De itt Centopiában?–tudakolta.
–Hát, bármi meg történhet.–vontam meg a vállam.
–Azért nézzük meg!–mutatott a füstoszlopra.
–Nem is tudom…–feleltem.
–Mi van, ha az erdő ég?–indult el a barátnőm a helyes irányba.–Ha már az érzéseidre támaszkodunk.–kiáltott vissza.
–Rendben. Megyek! Várj meg!–szóltam neki. Hamar odaértünk a füstölgő helyre. Violetta előttem haladt, így amikor hirtelen megtorpant majdnem neki ütköztem. Mielőtt még kérdezhettem volna valamit, lehúzott a földre, a fák közé.
–Mi az?–tudakoltam, de csendre intett. Elkezdtem fülelni. Nem messze tőlünk beszélgetés egy folyt. nem tudtam kivenni egy szót sem, de nem ketten voltak.
–Ezek vannak vagy tízen.–súgtam Violettának.
–Sokkal többen. A magasból rengeteg sátrat láttam.–magyarázta halkan.
–Kik lehetnek?–kérdeztem.
–Nem centopiaiak.–szögezte le a barátnőm.–Nincs szárnyuk. Inkább olyan emberfélék.
–Menjünk közelebb!–javasoltam. Olyan csendesen haladtunk előre, ahogy csak tudtunk. Mikor olyan közelre értünk, hogy tisztán kivehetőek voltak a beszélgetések, megálltunk. Különböző témákról beszélgettek. Az erdőről, az időjárásról, a furcsa lovakról, meg arról, hogy ki mire emlékszik az eddigi életéről. Ez nekem mind nagyon ködös volt, és elnézve Violettát neki is valami ilyen járhatott a fejében. A magasból szárnycsapások hallatszottak. Mindketten lelapultunk, ahogy egy árnyék suhan el felettünk. Az emberek abbahagyták a beszélgetést és elhallgattak. Néhány másodpercre idegtépő csend telepedett a környékre.
–Mit mondtam a lazsálásról? Így akartok elfoglalni egy királyságot! Csapnivaló egy sereg!–hallottuk meg Lídia szitkozódásait.



Kaptok egy kis kengurut!
Vagy egy óráig gondolkodtam, hogy a honnan jött az október 2.-a, de aztán rájöttem, hogy már két hónapja ezt nyomatják folyamatosan a tévében.
Liza

12. Rész

Sziasztok!
Megírtam részt! Hurrá! Nagy pacsi magamnak! Ami az ütemezést illeti. Hétköznap biztos nem tudok írogatni, de hétvégére megpróbálom beszorítani a részírást a pihenés sok tanulás közé.

Az eső szüntelenül zuhogott tovább. Az ablaknál álltam és úgy próbáltam megpillantani egy-egy alakot a vízfüggöny mögött, hátha valaki van a közelben. De látszólag teljesen kihalt volt a környék. Hirtelen valaki a vállamra tette a kezét.
–Minden rendben?–kérdezte Mo.
–Aggódom.–feleltem.–Talán Lyria, Onchao és Rhao itt vannak, viszont a többiek még mindig kint! Nem beszélve azokról az őrökről, akiket Rekah említett!
–Engem az idegesít, hogy nem tehetek semmit!–mondta.–Egy nap majd én fogom irányítani ezt az országot, de hogy legyek jó király, ha nem vagyok képes figyelni az alattvalóimra!–csapott a lábára. Szomorúan tekintettem rá, majd a vállának dőltem.
–Nyugodj meg. Itt vagyok. És egyszer vége lesz a viharnak.–suttogtam, mire ő közelebb húzott magához.
◦○◊○◦
Raynor elmosolyodva figyelte a jelenetet.
–Te is látod?–kérdezte. Mayla letette a Muddle naplóját és kíváncsian a férjére nézett. A király óvatosan az ifjú pár felé bökött.–Úgy látszik, kiegészítik egymást.
–Pont, mint mi.–tette hozzá a királyné.
–Találtál valamit?–nézett a könyvecskére Raynor.
–A gőzgép használati útmutatóján kívül? Nem igazán.–válaszolt kelletlenül a feleség.
–Talán több értelme lenne Nayat győzködni?–tette fel a kérdést a férfi.
–Nem tudom.–sóhajtott Mayla.–Nem igazán tűnik egy könnyen meggyőzhető egyéniségnek.
–Akkor sem hagyhatom, hogy tovább tartson ez a vihar.–szorította ökölbe a kezét Raynor.
–Tudod mit? Megpróbálom én.–állt fel a királyné. A férje lassan kifújta a levegőt.
–Rendben. Határozatlan ideig szabadlábra helyezlek.–mondta.
–Mondtam már, hogy rettenetes a humorod?–forgatta a szemeit a nő.
–Mondtam már, hogy szerintem nincs humorérzéked?–kontrázott a király.
◦○◊○◦
–Hova igyekszik felséged?–kérdeztem, mikor Mayla elhaladt mögöttünk.
–Megyek és bogarat teszek annak a nőnek a fülébe.–kacsintott.
–Becsatlakozhatok.–tudakoltam és kibontakoztam a herceg öleléséből.
–Ha gondolod.–válaszolt.
–Azért csak óvatosan!–szólt utánunk Mo.
–Ne aggódj, nem engedem, hogy megegye anyukádat.–feleltem. Leértünk az első emeletre. Rögtön Naya keresésére indultunk. Őt magát viszont mintha a föld nyelte volna el. Rekah csak húzogatta a vállát.  Alex megmutatta, hogy hol van a teknőse, de ennél többre ő sem vitte. Csalódottan ültünk le a legalsó lépcsőfokra.
–Tudod, amikor szomorú vagyok szeretek gondolkodni.–törte meg a csendet egyszer csak a királyné.
–Én is. Csak le kell ülnöm hozzá.–feleltem.
–Néha elképzelem, milyen lehet a te világod.–mondta.
–Biztosíthatom felőle, hogy Centopia sokkal jobb hely.–válaszoltam.
–Lehet, hogy csak azért tartod jobbnak, mert más, mint amiben élsz.–magyarázta.–És nyugodtan tegeződhetünk.
–Rendben.–néztem a plafonra.–Igazad lehet.
–Én itt nőttem fel, minden pontot ismerek, de mindig is vonzottak a kalandok. Persze, most már más a feladatom, de mindig is tudni akartam mi van az óceán másik végén.–mesélte.–Amikor fiatal voltam, harcosnak ismertek. Küzdöttem az igazságért, mindig megvédtem a gyengéket és sosem hagytam senkit egyedül. Tagja voltam az éjjeli őrségnek, semmire sem voltam annyira büszke, mint arra. Úgy képzeltem el az életemet, hogy örökre a csapatban maradok. Egy éjszaka azonban megváltozott minden. A királynak akkoriban rossz napjai voltak, úgymond belefáradt a kormányzásba, és nem tudott aludni. Elkezdtünk beszélgetni. Minél többet tudtam meg róla, annál jobban szerettem meg. Ahogy ő is. Már korántsem azért járt ki, mert alvás zavarai voltak, hanem mert találkozni akart velem. Onnantól már felgyorsultak az események. Egyik percről a másikra királyné lettem.
–Érdekes történet. Nekem még bele kell szoknom ebbe.–mondtam majd a felénk mutogató és izgatottan sugdolózó tündérekre mutattam.
–Előbb utóbb te is, és ők is hozzá szoknak a helyzethez, hidd el.–biztatott.
–Megyünk még egy kört.–néztem rá hálásan.
–Várjál, felállni már nem lesz olyan könnyű, mint leülni.–jajgatott. Végül csak sikerült felsegítenem valahogy. Újra elindultunk. Átfésültünk minden szobát és teremt, megkérdeztünk mindenkit még egyszer, de az orvosnak még mindig semmi nyoma nem volt. A trónteremből kifele jövet viszont beleütköztünk Violettába.
–Jó napot! Szia!–köszöntött minket.
–Nem láttad errefelé Nayat véletlenül?–támadtam le azonnal.
–Nem, mióta kiviharzott a hálóteremből, de találkoztam Phuddlevel, aki esernyőket próbál csinálni.–újságolta.
–De akkor hol lehet?–gondolkozottam el.–Már mindenhol megnéztük, csak nem ment ki ilyen időben, ugye?–néztem a mellettem állókra.
–Remélem nem.–tekintett az osztálytársam az egyik ablak felé.–Brr…még a hideg is kiráz tőle!
–Várjatok csak!–jutott valami eszébe Maylanak.–A konyhába még nem is néztük.
–Hát persze a konyha!–kiáltott fel a barátnőm.–Ő, de merre is van az a konyha.
◦○◊○◦
Óvatosan lépkedtünk le a keskeny, sötét lépcsőn.
–Szóval, a konyha, a pincében van.–ismételte le újra, valószínűleg magának, Violetta.
–Olyan deja vu érzésem van.–feleltem.
–Csak most ilyen. Amúgy egész hangulatos, ha a Nap vagy Hold besüt.–közölte a királyné.
–Reméltem is, mert különben simán fel lehetne jelenteni az udvartartást rabszolgaság miatt. Én legalábbis nem szeretnék ilyen helyen dolgozni.–mondta Violetta. Végre valahára leértünk. Lent hatalmas tér fogadott minket, csupa koszos edénnyel és evőeszközzel. A polcokon rengeteg üveg sorakozott és fűszerek rengetege lógott le a tetőt tartó gerendáktól. A magasba keskeny ablakok voltak, amelyek közvetlenül a felszínre néztek. Maylanak igaza volt. A hely tényleg hangulatos és kellemes lehet szép időben. Főleg, ha valami finomat főznek is. A terem túlsó oldalán gyenge lámpásfény pislákolt.
–Gyertek.–intett a királyné. Mindhárman elindultunk a fény felé. Az asztalon szétszórt üvegcsék voltak. Megismertem őket: Naya teknősén láttam korábban ilyeneket. Magát az orvost viszont még mindig nem találtuk. Nem kellet sok idő és a kamrából előbukkanva halálra rémisztett bennünket.
–Mint a bogarak a fényre, úgy hajlotok a titkokra ti hárman.–üdvözölt bennünket.
–Magát kerestük.–lépett közbe Mayla.–Beszélne szerettünk volna.
–Tehát meggyőzni akartok.–nyugtázta csalódottan a gyógyító.
–Honnan tudta?–ámuldoztam.
–Leányom, ha te is ilyen vén leszel, mint én, majd magad is fogod érteni mások céljait, tudtuk nélkül.
–Hajthatatlanul eldöntötte az álláspontját, igaz?–tereltem a témát a fontosabb dologra.
–Vagy nem is muszáj, megöregedned, most is tudod.–lépett az asztalkához.
–Csak kerüli a problémát ezzel!–támadtam.–Mások kint szenvednek, maga meg, maga meg… itt lent főzögeti a főzeteit, amik, amik… lehetnek az ellenszerek is.–nyugodtam le.
–Túl gyorsan felkapod a vizet, drágám. Egy jó királyné mindig türelmes.–figyelmeztetett Naya.–De ez a gyors észjárás megfizetendő.
–Szóval úgy döntött maga készíti el a főzetet?–tudakolta Violetta.
–Egyedül szerettem volna, de látjátok, így is társaságot kaptam.–mutatott ránk.
–Szóval ez a veszekedés dolog mind csak azért volt, hogy egy kicsit hagyjuk békében, amíg elkészíti a varázslatot? Egy kicsit nem önző ez?–szólalt meg a királyné.
–De lehet.–válaszolt az öreg.–De a titok akkor is maradjon titok.–zárta le a témát az orvos, majd beleöntötte a kamrából hozott üvegcse tartalmát a lombikba. A folyadék először sárgás színűre váltott az addigi kékes-zöld árnyalatból, majd egy kisebb robbanás okozott.
–Kész?–tudakoltam.
–Igen.–bólintott Naya és ellegyezte az edény felől a narancssárga gázt, ami a detonációval együtt keletkezett. A folyadék helyén ekkor már átvette egy fajta por, ami szó szerint világított.
–Aszta!–mondtuk egyszerre Violettával.
–Nagyon bírnám, ha ilyeneket csinálnánk kémia órán!–tapsikolt az osztálytársam. Naya eközben egy ki tasakba helyezte az ellenszert.
–Hozzuk vissza a napsütést!–felelte és ránk kacsintott.
◦○◊○◦
Rengeteg tündér gyűlt össze a hallban. Persze mindenki látni akarta, ahogy visszavarázsolják a jó időt. Naya Lídiához hasonlóan az égbe szórta a port, ami megint vakítóan robbant fel. mire kinyitottuk a szemünket már újra verőfényesen sütött a nap és kellemes meleg szellő járta el át a szobát.
–A mindenit!–kiáltott fel Alex, ezzel megtörve csendet. Ezután egy varázsütésre mindenki felébredt az ámulatból és vidáman szaladtak ki a kertbe. Onchao boldogan nyerített és felém futott. Majdhogynem felborított, mikor hozzám ért. És ezzel a lendülettel tovább is szállt az égbe, mint aki újra megtanult repülni.
–Köszönjük!–fordult a király Naya felé hálásan.–Nem tudom, mit adhatnék.
–Ez pont meg teszi.–mosolyodott el az orvos és a többi tündérre tekintett.
–Azt hiszem, mennünk kell.–bökött oldalba a barátnőm.
–Ég veletek!–integettünk együtt Violettával.
◦○◊○◦
Mire visszaértünk a többiek már beüzemelték a tévét és valamit nagyon néztek rajta.
–Hé! Mi ez a lazsálás?–háborodott fel Violetta.
–Most mondják a híreket! Hatalmas vihar lesz!–válaszolt Paula.

–Már megint!–sóhajtottam reménytelenül és lehuppantam a kanapéra.


Liza

11. Rész

Éppen a bunki dolgait rendezgettük. Éveleje óta nem igazán jutott időnk arra, hogy bepakoljuk az új dolgokat, és kidobjuk a régi, feleslegeseket.
–Mondd, Vincent, ezek biztos, hogy kellenek?–emelt fel egy halom, tavalyi tervrajzot Violetta.
–Add ide, kiválogatom!–mondta a fiú.
–Elhiszitek, hogy egyet se fog kiszortírozni?–kérdezte Paula.
–Találtam DVD-ket.–bukkant elő Sue a dobozok mögül.
–Szerintem azokon filmek vannak, ne dobd ki őket!–feleltem, miközben szobatársam romantikus regényeit rendezgettem.
–Mellesleg jók lesznek tükörnek.–tette hozzá Violetta.
–Akkor összegyűjtöm egy helyre az összeset!–tűnt el megint Sue.
–Ez mi?–tudakolta Vincent és felmutatott egy papírt..–Mert biztos nem az én tervrajzom.
–Ez egy családfa.–fejtettem meg.
–Még pedig az enyém.–vette ki a fiú kezéből a rajzot Violetta.–Már régóta keresem.
–Akkor megvan. Szívesen.–tért vissza a firkáihoz Vincent.
–Köszönöm.–fordult vissza a divatdiktátor.
–Megnézhetem?–tettem fel a kérdést.
–Persze.–mondta.
–Jó sokan vagytok.–jelentettem ki.–Nem is tudtam, hogy neked is van nagynénéd!
–Hát, sokáig én se.–sóhajtott a barátnőm.–Lelépett a családtól, én még egész pici voltam, úgy 10 hónapos.
–És nem jött vissza?–kérdezte Paula.
–Nem. Soha többé nem jött vissza. Apukám szerint nevet is váltott, mert sehol nem találják a nyomát.–idézte fel Violetta.
–Hát, akkor családügyileg a te történeted sem egyszerű.–böktem oldalba.
–Tudod, az jutott eszembe, hogy utánanézhetnénk a nénikéd “barátnőjének”.–csillant fel a szeme.
–Nem mondta, hogy hívják.–vontam meg a vállam
–Hahó! A 21. században élünk!–mozgatta meg a kezét Violetta a szemeim előtt.–Hívd fel!
–Előbb szerintem nézzetek át Centopiába!–mutatott a karkötőmre Vincent.–Elég intenzíven világít!
–Sue, dobj meg egy olyan DVD-vel!–fordultam az irányába, pont jókor, mert így még sikerült elkapnom a  felém száguldó CD-t.–Nem szó szerint értettem.
–Bocsi.–esedezett a lány.
–Semmi gond.–legyintettem.
–Nézzük azt a jóslatot!–helyeztem a tárgyat a könyv felé, ami Violetta halászott elő a táskámból.

Mia : Tombol a szélvihar
Violetta : Mindent szürkeség takar,
Mia :  varázslat nyitja,
Violetta : varázslat csukja.

Az arany fény újból körülvett minket. Megkaptam a szárnyimat és a ruhámat. A dimenziókapu, mintha kicsit nagyobb erővel szippantott be volna minket.
Szokás szerint a palotába érkeztünk. Igaz most a hallba, de úgy látszik a portálok már csak itt nyílnak meg. Mondjuk a berepülésünk után rögtön rájöttem, hogy végül is nem is olyan nagy baj, hogy ide pottyantunk, mert kintről egy szélvihar hangjai szűrődtek be.
 –Mia!  Szerintem tornádó van!–mondta ijedten Violetta és összehúzta a magát. Mondhatni nem volt kellemes az idő az ajtó mellett.
–Azt azért nem hiszem.–feleltem. Ekkor hatalmasa dörrenést hallottunk.
–Már lőnek is!–jajgatott.
–Vagy csak dörög az ég.–tettem hozzá.
–A viharok nem csak este szoktak lenni?–tudakolta a lány.
–Általában igen.–válaszoltam. Nekem is furcsa volt a dolog. Nem hogy vihart, még esőt sem láttam errefelé.
–Talán beljebb melegebb van.–nézett a trónterem bejárata felé a társam.
–És szerintem a többiek is ott húzták meg magukat.–mondtam. Fellépkedtünk a lépcsőn és kinyitottuk a hatalmas ajtót, épp csak annyira, hogy beférjünk. Bent fényesség és kellemes meleg fogadott. Rengeteg tündér tartózkodott a szobában. Néhányan társasoztak, mások kártyáztak és voltak, akik csak simán beszélgettek. Kiszúrtam Rekaht, aki gőzölgő csészéket osztogatott az egyik sarokban.
–Gyere!–intettem Violettának az irányába. A gyógyító elmosolyodott, mikor észrevett minket.
–Nahát, lányok! Ti mikor kerültetek ide?–kérdezte.
–Most az előbb.–adtam meg a választ.–Az előtérben landoltunk.
–Értem.–bólintott, miközben kimért egy újabb porció teát.
–Mi történt?–intett a fejével a barátnőm a kijárat irányába.
–Vihar.–válaszolt a lány kurtán.–Már több napja tart.
–Az unikornisok?–aggódtam. Rekah tekintette elsötétült.
–Nagyon gyorsan jött. Akik a közelben voltak még be tudtak menekülni.–emelte le a tekintetét rólunk.–Néhány őrt sem láttunk napok óta.
–Ez szörnyű.–suttogtam.
–A vezetőséget merre találjuk?–váltott témát az osztálytársam.
–Fent az emeleten.–tért vissza a feladatához a lány.
–Köszönjük.–mosolyogtam rá.
–Nincs mit.–viszonozta a gesztust.
◦○◊○◦
Bekopogtattunk az ajtón.
–Ki az?–hallatszott ki a király hangja.
–Csak mi.–nyitottam ki az bejáratott és bedugtam a fejem a szobába.–Bejöhetünk?
–Persze nyugodtan.–felelte Mayla szórakozottan, aki a magas ágy széléről lóbálta a lábait. Eléggé unta már a szobafogságot. De most nem igazán lehetett belekötni. Végül is ágyban maradt. A király azonban már nem volt ilyen jó kedvében. Yuko unottan meredt el a messzeségbe, szerintem észre se vett minket. Mo arca persze rögtön felderült és melegen magához ölelt.
–Lányok!–kapcsolt a harcos és ő is magához ölelt, majd Violettát is kezelésbe vette.
–Talán a jóslat segíthet.–néztem rá Raynorra.
–Mit mond a prófécia?–kérdezte a herceg.
– Tombol a szélvihar, mindent szürkeség takar, varázslat nyitja, varázslat csukja.–szavaltam, majd az érdeklődő tekintetekre néztem.
–Szóval a vihar nem is természetes?–tudakolta Yuko.
–A jóslat szerint varázslat lehet a dologban. De nem értem hogyan.–gondolkozott a király. Ekkor eszembe jutott valami.
–Múltkor, mikor Lídia meg próbált becserkészni, akkor használt valami port, ami ködöt csinált.–mondtam.
–Lehetséges, hogy van valami varázslat, amellyel lehet irányítani az időjárást?–tette fel a kérdést Mo.
–Van.–válaszolt kurtán az akkor belépő Naya.
–Tehát…!–kezdte Violetta.
–De maradjatok távol tőle.–vágott közbe az orvos.
–Miért?–értetlenkedett Yuko.
–A természet dolgaiba nem szabad beleszólni!–felelte a bölcs.
–De hát csak így tudjuk le állítani a vihart.–emlékeztette a herceg.
–Ifjú, ha a természet így akarta legyen így.–mondta a néni.
–Nem a természet volt.–szólaltam meg. Naya döbbenten nézett rám.–Lídia.
–Az a Lídia?–tágultak ki a pupillái.
–Igen.–bólintott Violetta.–Képes erre, múltkor is ő csinálta ködöt.
–Nem jó ez így.–ingatta meg a fejét az orvos.
–Mondja el mit tud!–kérte a király.
–Nem lehet.–tiltakozott a nő.–Túl kockázatos.
–Ezt meg, hogy érti?–kérdeztem.
–Okos lány, az efféle mágia hatalom, és a hatalom furcsa dolgokat művel a tündérekkel. Kegyetlenné, szívtelenné és közömbössé teszi őket.–magyarázta.–Nem tehetem meg.
–Mi lesz az unikornisokkal? Az őrökkel?–meredt rá az eddig némán hallgató Mayla, aki észlelte, hogy nagy a baj.
–Ha az ő életükkel fizetnem, hogy megóvjak egy világot a romlástól, akkor vállalom következményeket.–zárta le a vitás Naya, és kisétált a teremből. a huzat hatalmas dörrenéssel csapta be az ajtót utána.  Mi hatan csak bámultunk a kijárat irányába. A királyné már nem lóbálta tovább a lábait, Yuko nem unatkozott, a király arca beesettebbnek tűnt… Csak Mo ölelt magához melegen. Én hozzá bújtam és hagytam, hogy a könnyeim potyogjanak.



Mit gondoltok az új kinézetről? Hogy tetszik? Várom a kommenteket odalent!
Liza


 
Mia és én 3.évad Blog Design by Ipietoon