Élek, nem kell aggódni. És a részt is megírtam. Sőt, kitaláltam nektek egy szuper játékot is, amit oldalt tudtok elérni, az oldalak között!
A szobába félhomály
uralkodott. Csak a helyiség közepén lévő íróasztalon elhelyezett lámpa fénye
világította meg a széken ülő férfi alakját. Egy nagyítón keresztül
tanulmányozta az asztalon szétszórt égszínkék kövek egyikét. Gondosan
megforgatta, megnézte minden oldalát és az asztalhoz kopogtatta. Végül nagyot
szisszent. Nem volt megelégedve.
–A fenébe is!–mondta
és elhajította a követ. Egy fémes koppanás jelezte, hogy a kavics egy vödörbe
ért talajt. A férfi idegesen elsöpörte az előtte lévő ékköveket és hátradőlt.
Az asztal másik végében lévő telefon megzizzent és folyamatos rezgéssel kísérve
elindult az asztal széle felé. A férfi kivárta, míg elér a végéig és az utolsó
pillanatban elkapta a zuhanó mobilt. Hümmögve bámulta a képernyőn megjelenő
nevet, majd felvette.
–Dr.Morton!–a vonal
másik végéről egy mézes-mázos női hang jelentkezett.
–Mit akarsz,
hárpia?–felelte unottan a férfi.
–Ugyan már! Mi ez a
hangvétel?–szólalt meg sértődötten a hölgy.
–Bökje ki miért zavart
meg! Fáradt vagyok!–Dr.Morton az asztalra csapott.
–Ó semmiség, csak
érdekelt, mire jutott.–vettette oda a nő.
–Gondolja, hogyha találtam
volna valamit, ilyen lennék?–tudakolta felháborodottan a másik.
–Maga
kiszámíthatatlan.–mondta a társa.
–Egyik kő sem
az!–pattant fel a székből a férfi.–Egész délután itt ülök és semmi! Maga meg
itt telefonálgat nekem, ahelyett, hogy csinálna valami hasznosat! Ajánlom, hogy
azonnal lásson neki a kutatásnak, mert maga sem
pótolhatatlan!–kiáltotta. A telefon pittyent egyet: a vonal másik fele
befejezte a csevegést.
◦○◊○◦
Kiszálltam az autóból.
–Köszönjük a fuvart!- hajoltam vissza
a nyitott ablakon és egy hálás mosolyt küldtem a nagynénikém felé.
–Igen, nagyon kellemes volt az
út!–tette hozzá Paula. Mert persze, mint
mindenki tudja, a nénikém zenei ízlése érdekes és szórakoztató. A félreértések
elkerülése végett: nem az.
–Ne felejtsétek el a cuccotokat
kivenni a csomagtartóból!–reagált.
–Nem fogjuk!–indultam meg a kocsi
vége felé.
–Pedig szívesen ott felejtettem volna
a geometria felszerelésemet!–sóhajtott a barátnőm. Kivettük a sporttáskákat. Visszasétáltam az
ablakhoz.
–Kész!–mondtam.
–Várj,ezt is vigyétek! –odanyújtott egy
zacsit.
–Chips!–kukkantott bele Paula.
–Köszönjük.–hálálkodtam. Azért van jó dolog abban, ha a nagynénid
visz a suliba.
–Csak, hogy ne haljatok
éhen!–kacsintott ránk.
–Ennyi rágcsával nem
fogunk!–nevettem. A kocsi kifordult az iskola parkolójából. A nagynénikém
nagyon próbálkozik. Nincs jogom
panaszkodni.
◦○◊○◦
–Helló szoba!–rontott a hálónkba
Paula, majd szétterült az ágyán.–Helló ágy! Helló ablak! Helló fürdőszoba!
Helló íróasztal! Helló…!– míg szobatársam folytatta a szobában lévő összes
tárgy üdvözlését és elkezdtem kipakolni a táskámból. Egy törölköző és egy
pizsama kirakodása után rögtön szembetaláltam magam a Könyvvel. Elmosolyodtam
mikor eszembe jutottak a tavalyi emlékek és megfogtam a nyakamban lógó
nyakláncot.
–Helló lámpa! Helló fotel! Ó, helló
Violetta!
–Sziasztok!–köszönt a frissen
belépő.– Ki nem találjátok ki lett a szobatársam!
–Üdv mindenkinek!–jelent meg a háta
mögül Sue.
–Ezek szerint ide fogsz járni ez évben
is?–ugrált mellé Paula.
–Igen, anyukám végül elfogadta a
felkérést!–mosolygott a lány.
–Gondolom, kellet egy kis
megerősítés, azért…!–mondtam.
–Csak egy kicsike!–felelte.
–Vincenttel találkoztatok már?–jutott
eszembe a csapat hiányzó tagja.
–Nem.–vonta meg a vállát
Violetta.–Szerintem segít székeket pakolni az évnyitóhoz.
–Ó, tényleg! Felkutatom az
egyenruhámat!–fordultam vissza a táskához. Sue és Violetta, akik már készen
voltak, a szobába maradtak. Elbeszélgettük az élményeinkről, az átvirrasztott
éjszakákról, a hőségről és nagyjából mindenről, amiről a nyár szólt. Mikor már
minden tökéletesen állt rajtunk, elindultunk lefele az udvarra, hogy meghallgassuk
az igazgató beszédét.
◦○◊○◦
Az üres szobában már csak szétszórt
ruhák, hajkefék és gumik maradtak. Illetve a Könyv, amely még mindig az ágyon
volt. A nyitott ablakon egy szélfuvallat süvített be, felcsapta a Könyv
lapjait. A lapnál, amely a szigetet ábrázolta azonban megállt. A fekete tinta
összefolyt egy nagy pacában, majd végül új kép rajzolódott ki benne: egy
harmincas éveiben járó férfi, drágakövekkel, és egy undokon mosolygó tündér.
◦○◊○◦
–Tisztelt tanárok és szülők! Kedves
gyerekek! A tanévet ezennel megnyitom!–fejezte be végre félórás beszédét az
igazgató. A diáksereg hangos beszélgetésbe kezdett. Néhány “A fenébe! ” vagy “Már
megint?!”, illetve “Csak túléljük
valahogy!” megjegyzés hallatszott innen-onnan. Az igazgató elkezdett hadonászni
a kezével, jelezve, hogy még nem fejezte be a mondani valóját.
–Mint tudjátok, múlt év végén, a
földrajz tanár szülésszabadságra ment. Szeretném bemutatni a helyettesét, a
legújabb kollégámat és földrajz tanárotokat, Dr.Morton!–az emelvényre egy
sötétbarna hajú, idősebb férfi lépett. Vastag, téglalap szemüvegé keresztül,
gonoszkás mosollyal mérte végig a rá szegeződő szempárok tulajdonosait.
–Nos, örülök, hogy itt lehetek köztetek.
A tanórák folyamán majd lehetőségünk lesz mélyebben megismerkedni. Ezúton is
szeretnék sikeres tanévet kívánni nektek!–szólalt meg. A tanulók csendben
meredtek rá. Valahogy nyugtalanító volt a jelenléte. Az igazgató idegesen megköszörülte
a torkát.
–A tanévnyitónak vége! Köszönöm a
részvételt!
◦○◊○◦
– Ezúton is szeretnék sikeres tanévet kívánni nektek, kis
idióták, úgyis megbuktok!–dörmögött Vincent eltorzított hangon.
–Vincent!–szóltam rá.
–Mondd, hogy nem ilyen hatása volt!–felelte.
–Nem tehet róla, hogy ilyen a
hangja.–jegyezte meg Sue.
–Már félek a földrajzóráktól!–mondta
Paula.
–Még a végen a geometria lesz a
kedvenced!–kuncogott Violetta.
–Miért vagytok ilyen negatívak? Még
csak nem is tartott órát, nem tudjuk milyen tanár!– néztem a barátaimra.
–Én tőle félek!–válaszolta Paula.
–Én attól félek, hogy mi itt bennragadtunk
pedig Miának sürgősen el kell mennie valahova!–jelentette ki Violetta.
–Már, bocs, de nem kell mosdóba
mennem!–háborodtam fel. Nem érettem miért mondta az előbbit.
–Nem a wc-re gondoltam!–forgatta meg
a szemeit.–Megdöglött az aranyhalad!–most már végképp elvesztem.
–MIVAN?–ledöbbenve néztem rá.
–Miának nincs is aranyhala.–tette
hozzá csendben Sue.
–Jaj, amnéziás lettél vagy mi? Mondom
lovaglóleckéd lesz!–egy pillanatra azt hittem, hogy álmodom. Csak az álmaimban
történnek ilyen értelmetlen dolgok. Próbáltam összerakni a dolgokat. Hogy jött az aranyhalhoz a lovaglólecke? Nem
volt se aranyhalam, se lovaglóleckém. Kivéve akkor, mikor azt hazudtam Violetta
kis udvarhölgyeinek, hogy van. de csak azért, hogy elmehessünk…Na várjunk csak!
A karkötőmre nézem.
–Ó!–csak ennyit tudtam kibökni. Hát
igen ezek a karkötők igen váratlanul kezdenek el világítani.–Miért nem ezt
mondtad?
–Itt?–nézett a körülöttünk lévő
tömegre a barátnőm.
–Ja, tényleg.–még mindig az udvaron
álltunk.
–Kicsit kiestél az ütemből!–nevetett
Violetta.
–A hosszú szünet az oka.–feleltem.–Nyomás
a szobába! Beszélnünk kell Centopiával!
Liza
Bejegyzések
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése