23. Rész

–Erre!–mondtam, miután újból befordultam egy kisebb utcába.–Már, majdnem ott vagyunk.
–A nagynénikéd mióta is lakik itt?–tudakolta Bernando.
–Csak pár hete.–válaszoltam kurtán. Koncentrálnom kellett az útvonalra. Még nem ismertem annyira a város e részét.
–Kábé azóta, mióta eltűntetek.–egészített ki Violetta. A vadőr bólintott.
–Én többnek éreztem.–szólalt meg.
–Az könnyen lehet. A két dimenzióban máshogy telik az idő.–magyarázta a barátnőm.–Mi nagyjából fél és egy egész óra közt szoktunk ott lenni, itt alig telik el öt perc.–folytatta.–Igazán kényelmes.
–Olyan, mint Narnia?
–Asszem…
–Ez az!–álltam meg sorház mellett, ahol a nagynénikém bérelt lakást. Kikerestem a nevét a lakók közt és megnyomtam a csengőt.
–Gianna Carbona.–hallatszott a gyámom hangja.
–Szia, Mia vagyok! Bemehetünk?
–Hát, persze! Gyertek!–válaszolta boldogan. Egy hangos sípoló hang jelezte, hogy az ajtó nyitható.
–Jössz?–fordultam Bernando felé, aki fél lábbal még mindig az utcán állt az épületet bámulva.
–Ne aggódj, nem harap!–szólt vissza Violetta a házból.–És mindig ad nassolni valót…–kacsintott. A vadőr vagy nem hallotta, vagy nem értékelte a poént. Csupán mély levegőt vett és besétált mellénk. Elengedtem az ajtót. Dörrenve csapódott be utánunk.

◦○◊○◦

–Mi az, hogy nincsenek ott?!–kérdezte Dr. Morton, most már másodjára.
–Nincsenek itt. Nincsenek a palotában, sem a környéken, se sehol.–felelte Lídia újból, lassan, idegesen és tagoltan, mintha egy kisgyereknek magyarázná el századszorra.
–Értem, hogy nem találjátok őket.–tolta fel a szemüvegét a tanár. Az irodájában ült. Tengernyi kő vette körül. Balra Violetta naplója feküdt az asztalon, rengeteg fecnivel a belsejében.–Azt nem értem, hogy ez hogy lehetséges.
–Nos, a kémünk még mindig… kémkedik.–próbálta feldobni a hangulatot a nő.–Eddig mindig sikerrel járt.
–Sikeresen kikémkedte, hogy a tündérek nincsenek a palotában?–kérdezte a férfi gúnyosan. Lídia pár pillanatig hallgatott.
–Igen, és ez előnyünkre is vált. Nem romboltuk le az épületet. Használhatjuk hadiszállásnak.–magyarázta.
–Remek, ezzel sokkal előrébb jutottunk, mint ezelőtt fél éve.–köszörülte meg a torkát Morton.–Fel tudsz sorolni bármit is, amivel előrébb jutottunk volna az elmúlt 6 hónapban?!
–Ott van az unokahúgom.–emlékeztette Lídia.
–Hát, persze.–sóhajtott a tanár.–Holnap rászállok és mindent kiderítek. Ugyanis én produkálni is szoktam valamit.
–Ó, igen, hálás vagyok minden tettedért.–válaszolta a nő színészkedve.–Szeretném, ha eszedbe jutna, hogy én vagyok a Holdkő várományosa, nélkülem semmire nem lennél képes.–mondta ingerülten, majd letette a telefont.
Dr. Morton mérgében majdnem az asztalához csapta a mobilját.
Minden az ő érdeme volt. Lídia gyakorlatilag nem csinált semmit azóta, hogy információkat szedett ki a Marconi család egyik rokonából.

◦○◊○◦

–Őszintén, nem számítottam rátok.–mondta a nénikém, mikor ajtót nyitott nekünk.–De gyorsan csinálok pár…–a szeme megakadt a csapatunk harmadik tagján, aki most ért föl a lépcsőn.–Bernando.–felelte, szinte alig hallhatóan.
–Helló.–köszönt a férfi, félig-meddig felemelve a kezét, hogy integessen, de félúton meggondolta magát és inkább leeresztette a teste mellé. Pár másodperc csend következett.
–Hát ez kínos.–suttogta Violetta nekem, de a némaság miatt tisztán hallani lehetett
–Izé… bemehetünk?–fordultam a rokonom felé. Gianna még egy ideig bámulta a mögöttünk álló férfit, majd rám nézett.
–Hogy? Igen! Persze… gyertek.–dadogta.
–Megértem, hogy össze vagy zavarodva…–kezdtem bele.
–Hosszú történet.–tette hozzá az osztálytársam.
–Azt hittem, hogy Centopiába vagy.–mondta a nénikém a vadőr felé tekintve. Bernando egy ideig kereste a szavakat, de végül inkább hallgatott. Szinte a falnak tapadt.
–Nos, igen, ott volt, de aztán áthoztuk.–meséltem.
–Csak úgy?–emelkedett meg a gyámom szemöldöke.
–Körbe álltunk és nagyon erősen gondoltunk rá.–válaszolt Violetta.
–Ó.–habozott a gyámom. Elgondolkodott az előbb közölteken.–Üljetek le inkább a kanapéra, hozok valami ennivalót és közben szépen elmondjátok mi is történt pontosan. Mert ennek így semmi értelmi nincs.
–Jogos.–bólintottam.

◦○◊○◦

–Szóval, Lídiának van egy ilyen.–mutatott a karkötőmre a nénikém.
–Nos, nem tudjuk, hogy ilyene van-e…–kezdtem bele.
–Nem, a professzor, aki a kiállítást tartotta… neki volt ilyen köve.–szólalt meg Bernando. Kezdett feloldódni.
–De Lídia kapcsolatban van ezzel a… professzorral.–mondtam.
–Egyáltalán nem nehéz a dolog.–jelentette ki Violetta.–Csak rá kell keresnünk arra, aki az előadást tartotta.–taglalta.–Biztos volt róla valami hirdetés, ha egyszer mindenki elment rá.
–Ezért jöttünk ide.–magyaráztam.–Illetve…–néztem a vadőrre.–Reméltük, hogy Bernando itt maradhat…
–Alszok a kanapén.–tette hozzá a férfi, amelyen gyorsan csak tudta.
–Persze, hogy maradhat. Sőt jobb is, ha nem mozog annyit. Még gyanús lenne.–helyeselte a nénikém. Csöppet megnyugodtam, hogy ezt a problémát is letudtuk.–Amúgy kihúzható a kanapé.–nézett a férfi felé.–ez Bernando is megnyugtatta.
◦○◊○◦
–Talán tehetnénk mi is valamit.–mondta Paula. Ő, Vincent és Sue az önkéntes munka után fáradtan rótták az iskola folyosóit.
–Bevonhatnánk sulit is. Elvégre a napló-tolvaj itt rejtőzik köztünk.–felelte Vincent titokzatosan.
–Nem lenne ez egy kicsit drasztikus lépés?–kérdezte Sue. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna Dr. Morton keresztezte az útjukat.
–Hát, ti merre bóklásztatok? Az erdőben?–tekintett végig a sáros ruháikon a tanár.
–Önkénteskedtünk a parkban.–adta meg a választ Paula.
–Önkénteskedtetek. Hát persze.–forgatta a szemeit a férfi.–Mondjátok, merre találom az osztálytársnőtöket, Violettát?
–Ő most nincs itt. Miával bementek a városba.–közölte Vincent.
–Sárosan?
–Ők nem lettek sárosak.–mondta Paula.–Más… munkát csináltak…–füllentett. Dr. Morton gyanakodva mérte őket végig.
–Rendben.–adta be a derekát végül.–Mondjátok neki, hogy kerestem.
–Hát persze, tanár úr.–szólt utána Sue. A férfi eltűnt az irodájában.
–Ez meg mi volt?–tudakolta Vincent összezavarodva.

◦○◊○◦

–Régi számítógép. Kell neki pár perc.–mondta a nénikém. Mind körülültük őt és a laptopját az ebédlőasztalnál.
–Ismerem az érzést.–felelte erre a barátnőm.
–Ha meg van az összekötő ember, akkor igazából már egész sokat fogunk tudni.–osztottam meg a reményeimet. Bernando különös tekintettel mért végig.
–Nincs igazam?–kérdeztem aggódva.
–De.–rázta meg a fejét.–Vagyis igen… A köved világít.–mutatott a karomra néhány pillanat hallgatás után.
–Attól tartok egyedül kell keresgélnetek.–állt fel Violetta, hogy idehozza a könyvet.
–Meg tudjátok oldani?–néztem érdeklődve a két felnőttre.
–Ne aggódj, annyira még nem vagyok öreg, hogy ne tudjam kezelni az internetet.–mosolyodott el Gianna.
–Elég gyakran utazgatunk mostanság.–lépett mellém a barátnőm és a kezembe nyomta könyvet.
–Hát, kezdenek felgyorsulni az események.–feleltem és elvettem a tükröt, amit a ridiküljéből halászott elő.

Mia: Nagy lépések előre,
Violetta: megváltoztat örökre.
Mia: De aki gyorsan előre siet,
Violetta: Akadályokba ütközhet

A varázslat beszippantott bennünket. Minden sárga fény töltött be. A portál megnyílt előttünk.

◦○◊○◦

A tábor közepébe érkeztünk.  A tündérek szorgosan dolgoztak. Volt, aki ki levest főzött, volt, aki ruhát varrt és szép számmal akadtak katonák is, akik a tábort őrizték. Szinte mindenkinek jutott egy-egy fontos feladat.
–Mia! Violetta!–köszöntött minket a királyné.
–Szép napot felség.–fordultam felé.
–Szépet. Hogy érzi magát?–tudakolta Violetta udvariasan. Mayla a dudorodó hasára helyezte a kezét.
–Mindketten jól vagyunk, köszönöm.–mosolygott büszkén.–Rekah és Naya jól végzik a munkájukat.
–Ezt jó hallani.–feleltem.
A jó hírek mindig fellelkesítik az embert. És most különösen szükségünk is van rá.

Liza