3.Évad-3.Rész

Földrajzóra. Mióta a tanár belépett a terembe, teljes csend volt, csak a falon lévő óra ketyegését lehetett hallani. Dr.Mortont látszólag nem zavarta, hogy már tíz perc eltelt a becsengetés óta, csak ült a tanári asztalnál és valamit nagyon írogatott. A diákok idegesen tekingettek egymásra és a tanárra. Alig negyedórányi várakozás után a tanár felállt és a tábla felé fordult. Elkezdett írni, de olyan sebességgel, hogy út közben a kréta kétszer is kettétört. Mindenki kifele hajlongott, hogy elolvashassa a felírt szöveget. Kristályok keletkezése.

–De tanárúr, ezt nem kémiából fogjuk venni?–kérdezte az egyik fiú.

–Erich, attól még, hogy feltetted a kezed, az nem jogosít fel arra, hogy meg is szólalj! Várd meg míg engedélyt adok rá.–fordult meg a tanár.

–Mondhatok valamit tanárúr?–tudakolta a fiú.

–Nem.–felelte Dr.Morton és szórakozottan lehuppant a székére, majd újra végigmért minket a jeges tekintetével.–Nem érdekel különösebben, hogy mit tanultok kémiából, én ezt fogom tanítani ezen az órán, ha feleslegesnek érzed, nyugodtan távozhatsz egy igazolatlanért cserébe!–a teremben újra csönd lett. A tanár elégedetten nyújtotta ki a lábait, majd belekezdett a tananyagba.

◦○◊○◦

–Azért ez durva volt!–mondta Vincent, mikor a teremből jöttünk kifele.–Harminc perc alatt ledarált egy egész órás tananyagot!

–Úgy érzem, hogy megtelt a fejem!–sopánkodott Paula és a homlokát fogta.

–Az enyém is elég nehéz!–tette hozzá Sue és leutánozta barátnője mozdulatát. A két lány és a fiú nevetésbe tört ki.

–Mia és Violetta, úgy látom, annyira leamortizálódott, hogy nem is bírnak megszólalni!–nézett ránk Vincent.

–Emlékeztek arra a képre a könyvben? Ott is kristályok voltak.–felelte Violetta.

–Én is pont ezen gondolkodtam.–tekintettem hátra az ajtó felé, ahonnan éppen Dr.Mortont lépett ki és elindult a tanári felé, ami, szerencsénkre, pont a másik irányban volt, mint amerre mi sétáltunk.

–Szerintem csak véletlen egybeesés.–mondta Paula.

–Lehet.–sóhajtottam.

–Amúgy, hosszú szünet van. Nem megyünk ki egy kicsit a levegőre, hátha kitisztul a fejünk?–vetette fel az ötletet Sue.

–Az nem lenne rossz! Gyertek!–válaszolt Vincent és elindult az udvar felé.

◦○◊○◦

Rhao, az unikornis békésen legelgetett Centopia egyik legelőjén. Egyszer csak különös hang ütötte meg a fülét. Fura pityegés. Telefoncsörgés volt, de ezt ő nem tudhatta. Nem állt a félénk unikornis hírében, Rhao kilógott a sorból: kíváncsi volt mindenre. Követte tehát a hang forrását.

–Halló?–szólalt meg egy női hang. Rhao közelebb merészkedett.

–Lídia, képes voltál felhívni az órám közben?–a második hang kissé recsegős volt.

–Bocs, nem tudtam, hogy programod volt a gyerkőcökkel.–válaszolt a nő. Rhao kidugta a fejét a bokor mögül, amely eddig elválasztotta őt a beszélgetés helyszínétől. A kisebb tisztáson csupán egy személyt látott. Egy tündér! És mennyire gyönyörű volt! Ébenfekete haja egészen a térdéig ért, hosszú, sötétlila ruhája azonban a földig. Szárnyai kékek, a szeme bársony zöld. Nem lehetett idősebb 20 évnél. Füléhez egy fekete „követ” tartott és látszólag magában beszélt.

–Mindegy. Le volt halkítva szerencsére.–mondta a fekete kő. Rhao egyet hátralépett. Ilyet még nem látott!

–Csak mondani akartam, hogy tegnap meglestem valakit…–felelte a tündér.–Pontosabban valakiket.

–Utálom, mikor az ebet kötöd a karóhoz!–mordult fel a kő.

–A királyné volt az.–bökte ki a nő.–Meg egy pán, akit Duddlenek hívnak, nem, várj, Phuddle, igen, Phuddle-nek hívják!

–A királyné? Mit keresett ott?–kérdezte a férfi.

–Sírt. Meg bogyót evett bánatában. Aztán megjelent a pán és elbeszélgettek. Kiderült, hogy reggel elájult, meg hogy mostanság furcsán viselkedik.–mesélte a hölgy.

–És ez minket miben érint?–tudakolta a kő.

–Szerintem terhes.–mondta Lídia.

–Ezt ilyen pontosan meg tudod állapítani? Amúgy mi előnyünk származhat belőle?–folytatta a fekete izé a kérdések sorát.

–Hát tudunk valamit, amit ő nem tud…–felelte sejtelmesen a nő.

–Remek. És akkor?–háborodott fel a férfi.

–Egy terhes tündért, aki állandóan ájuldozik, könnyebb elrabolni. És akkor már van is két túszunk!–válaszolta a tündér.

–Igazad lehet. A király nem hagyná ki a lehetőséget, hogy a királynét és a születendő gyermekét visszacserélje valami értékesre.–töprengett a kő.

–És az akár lehet…–a nő észrevette Rhaot.–Buta unikornis! Tűnés innen!

–Majd visszahívlak, ha megvan terv, addig ne csinálj semmit!–utasította a férfi, majd egy pityegés jelezte, hogy letette a telefon. Rhao addigra már messze járt. Bármilyen bátor volt, ahhoz nem volt hozzá szokva, hogy így ráripakodjanak, főleg nem, ha ezt egy tündér teszi. Mikor már úgy érezte elég távol van, megállt. Tehát a királyné kisgyermeket vár, csak még nem tud róla, de az a fura kő és az gonosz, azonban gyönyörű tündérlány el akarják rabolni, hogy valami értékeset kapjanak cserébe…

Rhao életében először sajnálta, hogy unikornisnak született. Fontos információkat tudott, arra viszont nem talált megoldást, hogyan is mondja el a tündéreknek.

◦○◊○◦

–Mia! A karkötőd!–kiáltott fel Paula, de meg is bánta. Riadtan nézett körbe, szerencsénkre viszont senki se volt a közelben.

–Gyorsan! Van még időnk!–sürgetett Violetta. Előkaptam a táskámból a könyvet és a tükröt, majd a jóslat fölé tartottam.

Mia: Gonosz tervez,

Violetta: gonosz tervet,

Mia: Titkos tervük egy lélekben,

Violetta: Bent az erdő sűrűjében.

Az arany fény körülcikázott bennünket. Megkaptam a ruhámat és a szárnyaimat, majd a gravitáció már szippantott is be.

–Vigyázat jövök!–kiáltottam. A palota egyik folyosójára érkeztünk. Mo pont alattam állt, így elkapott. Szegény Violetta nem volt szerencsés, majdnem nekirepült az ajtónak, de Alex még idejében megfogta a karját és visszahúzta. Hiába, nem könnyű zárt térben landolni.

–Köszönöm!–mondtam és lábra álltam.

–Nincs mit! Sziasztok.–Mo nem volt túl lelkes.

–Valami baj történt?–kérdeztem aggódva. Bár ez eléggé költői kérdés volt. Mo, Alex, Yuko és még pár tündér ajtó előtt várakoztak, nem túl vidáman. Aztán megérkeztünk mi.

–A királyné megint rosszul lett.–válaszolt Yuko.–A király és egy másik tündér van bent nála.

–Ó! Szegénykém!–jajgatott Violetta.–De hát mi baja?

–Ha azt tudnánk. De egyelőre még nem derült ki…–felelte az egyik tündérlány. ebben a pillanatban feltárult az ajtó. Egy lilahajú lány lépett ki rajta. Fehér ruháján kék virágok sorakoztak, szárnya ibolya volt.

–Van valami hír, Rekah?–lépett oda hozzá Mo.

–Semmi.–mondta az.–A király a királyné mellett marad, hogy ne kelljen fel.

–Remek, akkor én kapom a kormányzást.–sóhajtott a herceg.

–Pedig a jóslat szerint a rengetegbe kéne kalandoznunk.–szólalt meg Violetta.

–Azt hiszem, ebből akkor én most kimaradok.–sajnálkozott a fiú.

–Yuko, Alex!–kiáltott az osztálytársam.–Gyertek ide!–a többiek köré gyűltek és elkezdtek suttogni valamiről.

–Őőő… most mit csinálnak?–fordultam Mo felé.

–Nem tudom. Lehet, hogy most terveznek egy merényletet ellenünk!–vonta meg a vállát a herceg. A barátaink abbahagyták a beszélgetést.

–Megegyeztünk!–jelentette ki Violetta.–Én, Yuko és Alex itt maradunk királykodni, ti ketten pedig elmentek a rengetegbe!

–Hogy?–hüledezett Mo, de a barátnőm már kifele tolt minket az ajtón.–Biztos, hogy meg tudjátok…?

–Biztos! Kellemes randit!–felelte a lány majd becsukta az ajtót. Pár másodpercig bámultuk a palota előtti lépcsőt. A csendet Ziggo törte meg, aki nagy nyávogások közepette odadörgölőzött a lábamhoz.

–Szia, Cicus!–üdvözöltem.–Velünk jössz?–kérdeztem tőle. Szegény, biztos egyedül érezheti magát, most, hogy Mayla királyné ilyen sokat betegeskedik!

–Szóval, miért is kell a rengetegbe mennünk?–tudakolta a fiú és megsimogatta a macska buksiját.

–A jóslat szerint az erdő sűrűjében rejtőzik valaki, aki tud az ellenség titkáról!–feleltem.

–Nos, én úgy tudom, hogy messze e Diablo-erdő déli csücske a legsűrűbb!–mondta a herceg.

–Akkor menjünk!–emelkedtem el földtől. Egyik kezemben Ziggot fogtam a másikat Mo felé nyújtottam. Kézen fogva repültünk az említett hely irányába.

Liza