24. rész

Sziasztok!
Remélem mindenki jól van és elkerült benneteket a járvány! Továbbá, hogy gördülékeny megy nálatok a távoktatás. Nálunk valahogy többnek tűnik az elvégeznivaló, mint eddig. Ráadásul két hét és nekem itt a vizsgaidőszak...
De majd nyáron belehúzok, ígérem. 😁


A tábor csendesnek tűnt. Legalábbis az előző látogatásunkhoz mérve. Mindenki nyugodtabbnak látszott. Igaz okuk is volt rá, tekintve, hogy biztonságba érezték magukat a szigeten. Lídia eddig nem talált ránk és ez bizalommal töltötte el a tündéreket.  A király is jobb bőrben volt, mint a legutóbbi találkozásunkkor.  Egy kis mosolyt küldött felénk, mikor beléptünk a sátorba. A herceg háttal állt nekünk. Éppen valamilyen tanácskozás közepén voltak, tucatnyi katona fogta őket körbe. Pár félmondatot sikerült csak elkapnom, de nagyjából összeraktam a képet. A kémeink jó híreket hoztak. Az ellenség egyelőre nem tudta, hol vagyunk, sőt eléggé kétségbeesettek voltak az üggyel kapcsolatban. Haboztam félbeszakítani a gyűlést.
–Köszönöm, ennyi lesz mára.–jelentette be a király és felegyenesedett. Mo azonban továbbra is az asztal fölé hajolva meredt a rajta heverő térképre. A többi tag viszont már készen állt az indulásra.
–Talán jobb, ha itt maradnak, nekünk is híreink vannak.–szakította félbe őket Violetta, aki eddig mellettem állt. Mo azon nyomba felkapta a fejét és hátrafordult. Széles mosoly jelent meg az arcán, mikor észrevett bennünket.
–Remélem jó hírek, nem szeretném elrontani a napot…–felelte Raynor. Violetta ekkora már rég elhaladt mellettem és a térképes asztal mellett állt. Haboztam. Ez nem olyan volt, mint egy átlagos gyűlés. Nem igazán ismertem ezeket az embereket. Yuko és Alex nem voltak itt és az egész sátorban szigorú légkör terjengett. Most nem rohanhattam oda Mohoz. Talán egy ölelés is túl sok lett volna. Nagyot nyeltem, majd lassan, de kimért léptekkel mellé léptem és végignéztem az előttünk elterülő rajzon. A térkép egyes szegleteibe fakockákat helyeztek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek jelzik az ellenség csapatait. Lídia serege szétvált. Megpróbáltak fellelni minket azzal, hogy a sziget minden pontjára csapatokat küldtek. Csak, hát szerencsére arra eddig nem gondoltok, hogy lehet, hogy nem a szigeten vagyunk. Egyelőre. Mo keze az asztal alatt megtalálta az enyémet.
–Bizonyára emlékeznek, hogy múltkor visszavittünk egy katonát a mi világunkba.–kezdett bele Violetta. Neki mindig jobban mentek a beszédek. Talán kérhetnék tőle pár tippet.–Nos, a jó hír, hogy működött és valamennyire vissza is nyerte az emlékezetét. De eddig még nem sikerült kiderítenünk, hogy pontosan hogyan kerültek Centopiába.
–Szükséges ezt egyáltalán kideríteni?–kérdezte az egyik kém.–Azt kell elintéznünk, hogy minél előbb visszatérjenek oda, ahonnan jöttek.
–Biztosak vagyunk benne, hogy Lídia nem egyedül vitte végbe ezt a dolgot. Kell, hogy legyen legalább egy szövetségese a túloldalon.–szólaltam meg.
–A hölgynek igaza van.–állt mellém egy másik kém. Az ő arcát már felismertem. Párszor már találkoztunk.–Lídia okos, de nem annyira okos.–a tekintete a szétszórt kockákra vetült.–Egyedül nem jutott volna el eddig.
–Jó, de mit csinálunk az ellenség seregével? Egyesével küldjük őket vissza? Hogyan vesszük őket rá arra, hogy vissza akarjanak menni?–kérdezte az első.
–Bernando… a katona, akit visszavittek, azt mondta, hogy Lídia azzal állította maga mellé őket, hogy visszaadja az emlékeiket.–szólt közbe Mo is.
–Talán mi is felajánlanánk nekik ezt a lehetőséget.–jegyezte meg Violetta.
–Bizonyára bizalmatlanok lesznek.–töprengett a király.–De minél több embert mentünk meg annál egyszerűbb lesz a dolog.
–Az, hogy szétszóródtak, az előnyünkre válhat.–monda az ismerős kém.–Nincsenek illúzióim, bizonyára az elsőket foglyul kell ejtenünk, hogy tárgyalhassunk velük.
–Nos, akkor van egy tervünk. Mia és Violetta még  információt szerez a szövetségesekről. Mi pedig elkezdjük a műveletet.–mutatott végig a térképen Raynor.
–Nem.–jelentettem ki. Mindenki rám nézett. Néhányan kérdően, mások megvetően.–A jóslat.–jelentettem ki végül.
–Nagy lépések előre, megváltoztat örökre. De aki gyorsan előre siet, akadályokba ütközhet.–szavalta a barátnőm.
–Nem cselekedhetünk azonnal. Túl kockázatos. Nem tudjuk mennyire erős a szövetséges, vagy főleg, hogy mit tud rólunk.–érveltem. A gyűlés tagja egyetértően bólintottak. Nagy kő esett le a szívemről. Mo teljes ámulattal bámult rám. Meg se próbálta elrejteni.
–Akkor mind egyet értünk. Várunk, míg hír érkezik.–foglalta össze Raynor.– Ennyi lenne.–jelentette ki ma már másodszorra. A kémek lassan meghajoltak majd egymást követve kimentek. A király az íróasztala felé vette az irányt, ezzel hátat fordítva nekünk. Mo kihasználta az alkalmat és megcsókolt. Violetta mosolyogva fordult el.

◦○◊○◦

–Az étel nem túl jó.–panaszkodott Mo.–Hetek óta gombalevesen élünk. Kicsit unalmas.
–Jobb, mintha éheznétek.–jegyeztem meg.  A tábor szélén sétálgattunk. Az egyik oldalunkon már az erdő húzódott. A Szarv-szigeten nem nőttek magas fák, viszont a lomkoronájuk így is dús volt, ahogy az aljnövényzet is. A tündéreknek kellett egy kis idő mire rájöttek, hogy az ellenség kémei nem tudnak felénk repülni, így nem számít, hogy milyen magas az erdő. Főleg most, hogy elvesztették a legjobb kémüket.
–Igaz, de neked könnyű.–lökött oldalba óvatosan.–Odaát bizonyára minden nap lakomát tartotok.–kuncogott. Válaszra nyitottam a szám, mondván, hogy a menzai kaja sem a világ csúcsa, de aztán eszembe jutott, hogy mióta a nénikém Firenzébe él minden második nap gofrit eszek.
–Hát… néha.–jegyeztem meg. Diadalmas tekintettel nézett rám.
–Nocsak, nocsak… régen találkoztunk.–szólalt meg az erdőből egy hang. Ijedtemben majdnem ráugrottam Mora.
–Semmi pánik, csak én vagyok.–jelent meg Naya feje egy bokor mögül. A gyógyító kilépett aljnövényzetből, majd elénk állt, a ruháját porolva.
–Csak egy pillanatra rémültem meg.–mentegetőztem.
–Igen, ezt éreztem.–jegyezte meg Mo kuncogva.–Mi csinál itt az erdő szélén?
–Gyűjtögetek.–mutatta meg a zsebei tartalmát a nő. Néhány levél és fűszál lapult a mélyükben.–Meg kell, hogy mondjam, a természet nem olyan nagylelkű itt, mint odaát.–biccentett a fejével a otthona felé.–Szerencse, hogy jól összecsomagoltam.
–Remélem minden rendben, édesanyáddal.–fordultam Mo felé. Bár a királynő az érkezésünkkor biztosított a jóllétéről, azért szerettem volna mástól is hallani.
–Néha még mindig durcás, mert apám nem engedi, hogy dolgozzon, de azt hiszem már hozzászokott.–magyarázta.
–Lefogadom fiatalkorában pont annyit pattogott, mint Ön, kisasszony!–bökött felém az ujjával Naya.
–Hogy én?–sikerült meghökkenteni a kijelentésével.–Mármint a dimenziós dologra érti…?
–Nem-nem.–rázta meg a fejét a vén nevetve.–Arra, hogy mindig talpon vagy. Mindig van egy jó ötleted.
–Nem tagadhatod.–szólt közbe a herceg.–Tényleg vannak jó ötleteid, mint például ma.–emlékeztetett. Büszkén nézett rám.
–Ti tényleg jól kijöttök egymással.–dünnyögte a gyógyító, majd búcsúzóul intett a kezével és a tábor felé vette az irányt.
–Na, mit szólsz.–törte meg a rövid csendet a fiú.–Jól kijövünk egymással?
–Hát… fogjuk rá.–kacsintottam és egy gyenge csókot nyomtam az ajkaira.

◦○◊○◦

Sosem volt igazán sok időnk. Mostanában a centopiai látogatásaink fele azzal ment el, hogy tervezgettünk, majd kis időt töltöttem Moval, míg a karkötő fényleni nem kezdett. Most is így történt. Az idő gyorsan elszállt és újra a nagynénikém lakásán találtuk magunkat.
–Helló!–köszönt Violetta, amint vissza teleportáltunk a nappaliba. Bernando és Claudia összerezzent. Még mindig az asztalnál ültek. Bár a vadőr széke közelebb került a nagynénikéméhez és a karja az ő széktámláján pihent. Gyászos tekintettel néztek ránk.
–Mi történt?–tudakoltam aggódva.
–Megtaláltuk az embert.–jelentette ki Bernando. Ez még nem volt magyarázat semmire. A nénikém felénk fordította a laptopját.
–Nem ő a földrajz tanárotok?

Most kezdődik az izgalmas rész. 😊
Liza