Helyzetjelentés

Sziasztok!

Végre valahára vége lett a vizsga-időszakomnak, szóval újra neki tudok állni írogatni. Még nem kezdtem el az új részt, úgyhogy nem ígérhetek semmi pontos dátumot, de igyekszem. Addig is küldjétek az inspirációt! 😊

Ezt a képet még pár hónapja rajzoltam (valamikor a karantén elején), de csak most digitalizáltam (már amennyire én azt tudok). Az egyik részből ragadtam ki egy rövid kis jelenetet (3. évad 12. rész) és rajzoltam le képregényszerűen.

Íme:

És a részlet, ami megrajzolásra került (ha esetleg nem lehet elolvasni):

"Csalódottan ültünk le a legalsó lépcsőfokra.

–Tudod, amikor szomorú vagyok szeretek gondolkodni.–törte meg a csendet egyszer csak a királyné.

–Én is. Csak le kell ülnöm hozzá.–feleltem.

–Néha elképzelem, milyen lehet a te világod.–mondta.

–Biztosíthatom felőle, hogy Centopia sokkal jobb hely.–válaszoltam.

–Lehet, hogy csak azért tartod jobbnak, mert más, mint amiben élsz.–magyarázta.–És nyugodtan tegeződhetünk.

–Rendben.–néztem a plafonra.–Igazad lehet."

24. rész

Sziasztok!
Remélem mindenki jól van és elkerült benneteket a járvány! Továbbá, hogy gördülékeny megy nálatok a távoktatás. Nálunk valahogy többnek tűnik az elvégeznivaló, mint eddig. Ráadásul két hét és nekem itt a vizsgaidőszak...
De majd nyáron belehúzok, ígérem. 😁


A tábor csendesnek tűnt. Legalábbis az előző látogatásunkhoz mérve. Mindenki nyugodtabbnak látszott. Igaz okuk is volt rá, tekintve, hogy biztonságba érezték magukat a szigeten. Lídia eddig nem talált ránk és ez bizalommal töltötte el a tündéreket.  A király is jobb bőrben volt, mint a legutóbbi találkozásunkkor.  Egy kis mosolyt küldött felénk, mikor beléptünk a sátorba. A herceg háttal állt nekünk. Éppen valamilyen tanácskozás közepén voltak, tucatnyi katona fogta őket körbe. Pár félmondatot sikerült csak elkapnom, de nagyjából összeraktam a képet. A kémeink jó híreket hoztak. Az ellenség egyelőre nem tudta, hol vagyunk, sőt eléggé kétségbeesettek voltak az üggyel kapcsolatban. Haboztam félbeszakítani a gyűlést.
–Köszönöm, ennyi lesz mára.–jelentette be a király és felegyenesedett. Mo azonban továbbra is az asztal fölé hajolva meredt a rajta heverő térképre. A többi tag viszont már készen állt az indulásra.
–Talán jobb, ha itt maradnak, nekünk is híreink vannak.–szakította félbe őket Violetta, aki eddig mellettem állt. Mo azon nyomba felkapta a fejét és hátrafordult. Széles mosoly jelent meg az arcán, mikor észrevett bennünket.
–Remélem jó hírek, nem szeretném elrontani a napot…–felelte Raynor. Violetta ekkora már rég elhaladt mellettem és a térképes asztal mellett állt. Haboztam. Ez nem olyan volt, mint egy átlagos gyűlés. Nem igazán ismertem ezeket az embereket. Yuko és Alex nem voltak itt és az egész sátorban szigorú légkör terjengett. Most nem rohanhattam oda Mohoz. Talán egy ölelés is túl sok lett volna. Nagyot nyeltem, majd lassan, de kimért léptekkel mellé léptem és végignéztem az előttünk elterülő rajzon. A térkép egyes szegleteibe fakockákat helyeztek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek jelzik az ellenség csapatait. Lídia serege szétvált. Megpróbáltak fellelni minket azzal, hogy a sziget minden pontjára csapatokat küldtek. Csak, hát szerencsére arra eddig nem gondoltok, hogy lehet, hogy nem a szigeten vagyunk. Egyelőre. Mo keze az asztal alatt megtalálta az enyémet.
–Bizonyára emlékeznek, hogy múltkor visszavittünk egy katonát a mi világunkba.–kezdett bele Violetta. Neki mindig jobban mentek a beszédek. Talán kérhetnék tőle pár tippet.–Nos, a jó hír, hogy működött és valamennyire vissza is nyerte az emlékezetét. De eddig még nem sikerült kiderítenünk, hogy pontosan hogyan kerültek Centopiába.
–Szükséges ezt egyáltalán kideríteni?–kérdezte az egyik kém.–Azt kell elintéznünk, hogy minél előbb visszatérjenek oda, ahonnan jöttek.
–Biztosak vagyunk benne, hogy Lídia nem egyedül vitte végbe ezt a dolgot. Kell, hogy legyen legalább egy szövetségese a túloldalon.–szólaltam meg.
–A hölgynek igaza van.–állt mellém egy másik kém. Az ő arcát már felismertem. Párszor már találkoztunk.–Lídia okos, de nem annyira okos.–a tekintete a szétszórt kockákra vetült.–Egyedül nem jutott volna el eddig.
–Jó, de mit csinálunk az ellenség seregével? Egyesével küldjük őket vissza? Hogyan vesszük őket rá arra, hogy vissza akarjanak menni?–kérdezte az első.
–Bernando… a katona, akit visszavittek, azt mondta, hogy Lídia azzal állította maga mellé őket, hogy visszaadja az emlékeiket.–szólt közbe Mo is.
–Talán mi is felajánlanánk nekik ezt a lehetőséget.–jegyezte meg Violetta.
–Bizonyára bizalmatlanok lesznek.–töprengett a király.–De minél több embert mentünk meg annál egyszerűbb lesz a dolog.
–Az, hogy szétszóródtak, az előnyünkre válhat.–monda az ismerős kém.–Nincsenek illúzióim, bizonyára az elsőket foglyul kell ejtenünk, hogy tárgyalhassunk velük.
–Nos, akkor van egy tervünk. Mia és Violetta még  információt szerez a szövetségesekről. Mi pedig elkezdjük a műveletet.–mutatott végig a térképen Raynor.
–Nem.–jelentettem ki. Mindenki rám nézett. Néhányan kérdően, mások megvetően.–A jóslat.–jelentettem ki végül.
–Nagy lépések előre, megváltoztat örökre. De aki gyorsan előre siet, akadályokba ütközhet.–szavalta a barátnőm.
–Nem cselekedhetünk azonnal. Túl kockázatos. Nem tudjuk mennyire erős a szövetséges, vagy főleg, hogy mit tud rólunk.–érveltem. A gyűlés tagja egyetértően bólintottak. Nagy kő esett le a szívemről. Mo teljes ámulattal bámult rám. Meg se próbálta elrejteni.
–Akkor mind egyet értünk. Várunk, míg hír érkezik.–foglalta össze Raynor.– Ennyi lenne.–jelentette ki ma már másodszorra. A kémek lassan meghajoltak majd egymást követve kimentek. A király az íróasztala felé vette az irányt, ezzel hátat fordítva nekünk. Mo kihasználta az alkalmat és megcsókolt. Violetta mosolyogva fordult el.

◦○◊○◦

–Az étel nem túl jó.–panaszkodott Mo.–Hetek óta gombalevesen élünk. Kicsit unalmas.
–Jobb, mintha éheznétek.–jegyeztem meg.  A tábor szélén sétálgattunk. Az egyik oldalunkon már az erdő húzódott. A Szarv-szigeten nem nőttek magas fák, viszont a lomkoronájuk így is dús volt, ahogy az aljnövényzet is. A tündéreknek kellett egy kis idő mire rájöttek, hogy az ellenség kémei nem tudnak felénk repülni, így nem számít, hogy milyen magas az erdő. Főleg most, hogy elvesztették a legjobb kémüket.
–Igaz, de neked könnyű.–lökött oldalba óvatosan.–Odaát bizonyára minden nap lakomát tartotok.–kuncogott. Válaszra nyitottam a szám, mondván, hogy a menzai kaja sem a világ csúcsa, de aztán eszembe jutott, hogy mióta a nénikém Firenzébe él minden második nap gofrit eszek.
–Hát… néha.–jegyeztem meg. Diadalmas tekintettel nézett rám.
–Nocsak, nocsak… régen találkoztunk.–szólalt meg az erdőből egy hang. Ijedtemben majdnem ráugrottam Mora.
–Semmi pánik, csak én vagyok.–jelent meg Naya feje egy bokor mögül. A gyógyító kilépett aljnövényzetből, majd elénk állt, a ruháját porolva.
–Csak egy pillanatra rémültem meg.–mentegetőztem.
–Igen, ezt éreztem.–jegyezte meg Mo kuncogva.–Mi csinál itt az erdő szélén?
–Gyűjtögetek.–mutatta meg a zsebei tartalmát a nő. Néhány levél és fűszál lapult a mélyükben.–Meg kell, hogy mondjam, a természet nem olyan nagylelkű itt, mint odaát.–biccentett a fejével a otthona felé.–Szerencse, hogy jól összecsomagoltam.
–Remélem minden rendben, édesanyáddal.–fordultam Mo felé. Bár a királynő az érkezésünkkor biztosított a jóllétéről, azért szerettem volna mástól is hallani.
–Néha még mindig durcás, mert apám nem engedi, hogy dolgozzon, de azt hiszem már hozzászokott.–magyarázta.
–Lefogadom fiatalkorában pont annyit pattogott, mint Ön, kisasszony!–bökött felém az ujjával Naya.
–Hogy én?–sikerült meghökkenteni a kijelentésével.–Mármint a dimenziós dologra érti…?
–Nem-nem.–rázta meg a fejét a vén nevetve.–Arra, hogy mindig talpon vagy. Mindig van egy jó ötleted.
–Nem tagadhatod.–szólt közbe a herceg.–Tényleg vannak jó ötleteid, mint például ma.–emlékeztetett. Büszkén nézett rám.
–Ti tényleg jól kijöttök egymással.–dünnyögte a gyógyító, majd búcsúzóul intett a kezével és a tábor felé vette az irányt.
–Na, mit szólsz.–törte meg a rövid csendet a fiú.–Jól kijövünk egymással?
–Hát… fogjuk rá.–kacsintottam és egy gyenge csókot nyomtam az ajkaira.

◦○◊○◦

Sosem volt igazán sok időnk. Mostanában a centopiai látogatásaink fele azzal ment el, hogy tervezgettünk, majd kis időt töltöttem Moval, míg a karkötő fényleni nem kezdett. Most is így történt. Az idő gyorsan elszállt és újra a nagynénikém lakásán találtuk magunkat.
–Helló!–köszönt Violetta, amint vissza teleportáltunk a nappaliba. Bernando és Claudia összerezzent. Még mindig az asztalnál ültek. Bár a vadőr széke közelebb került a nagynénikéméhez és a karja az ő széktámláján pihent. Gyászos tekintettel néztek ránk.
–Mi történt?–tudakoltam aggódva.
–Megtaláltuk az embert.–jelentette ki Bernando. Ez még nem volt magyarázat semmire. A nénikém felénk fordította a laptopját.
–Nem ő a földrajz tanárotok?

Most kezdődik az izgalmas rész. 😊
Liza

23. Rész

–Erre!–mondtam, miután újból befordultam egy kisebb utcába.–Már, majdnem ott vagyunk.
–A nagynénikéd mióta is lakik itt?–tudakolta Bernando.
–Csak pár hete.–válaszoltam kurtán. Koncentrálnom kellett az útvonalra. Még nem ismertem annyira a város e részét.
–Kábé azóta, mióta eltűntetek.–egészített ki Violetta. A vadőr bólintott.
–Én többnek éreztem.–szólalt meg.
–Az könnyen lehet. A két dimenzióban máshogy telik az idő.–magyarázta a barátnőm.–Mi nagyjából fél és egy egész óra közt szoktunk ott lenni, itt alig telik el öt perc.–folytatta.–Igazán kényelmes.
–Olyan, mint Narnia?
–Asszem…
–Ez az!–álltam meg sorház mellett, ahol a nagynénikém bérelt lakást. Kikerestem a nevét a lakók közt és megnyomtam a csengőt.
–Gianna Carbona.–hallatszott a gyámom hangja.
–Szia, Mia vagyok! Bemehetünk?
–Hát, persze! Gyertek!–válaszolta boldogan. Egy hangos sípoló hang jelezte, hogy az ajtó nyitható.
–Jössz?–fordultam Bernando felé, aki fél lábbal még mindig az utcán állt az épületet bámulva.
–Ne aggódj, nem harap!–szólt vissza Violetta a házból.–És mindig ad nassolni valót…–kacsintott. A vadőr vagy nem hallotta, vagy nem értékelte a poént. Csupán mély levegőt vett és besétált mellénk. Elengedtem az ajtót. Dörrenve csapódott be utánunk.

◦○◊○◦

–Mi az, hogy nincsenek ott?!–kérdezte Dr. Morton, most már másodjára.
–Nincsenek itt. Nincsenek a palotában, sem a környéken, se sehol.–felelte Lídia újból, lassan, idegesen és tagoltan, mintha egy kisgyereknek magyarázná el századszorra.
–Értem, hogy nem találjátok őket.–tolta fel a szemüvegét a tanár. Az irodájában ült. Tengernyi kő vette körül. Balra Violetta naplója feküdt az asztalon, rengeteg fecnivel a belsejében.–Azt nem értem, hogy ez hogy lehetséges.
–Nos, a kémünk még mindig… kémkedik.–próbálta feldobni a hangulatot a nő.–Eddig mindig sikerrel járt.
–Sikeresen kikémkedte, hogy a tündérek nincsenek a palotában?–kérdezte a férfi gúnyosan. Lídia pár pillanatig hallgatott.
–Igen, és ez előnyünkre is vált. Nem romboltuk le az épületet. Használhatjuk hadiszállásnak.–magyarázta.
–Remek, ezzel sokkal előrébb jutottunk, mint ezelőtt fél éve.–köszörülte meg a torkát Morton.–Fel tudsz sorolni bármit is, amivel előrébb jutottunk volna az elmúlt 6 hónapban?!
–Ott van az unokahúgom.–emlékeztette Lídia.
–Hát, persze.–sóhajtott a tanár.–Holnap rászállok és mindent kiderítek. Ugyanis én produkálni is szoktam valamit.
–Ó, igen, hálás vagyok minden tettedért.–válaszolta a nő színészkedve.–Szeretném, ha eszedbe jutna, hogy én vagyok a Holdkő várományosa, nélkülem semmire nem lennél képes.–mondta ingerülten, majd letette a telefont.
Dr. Morton mérgében majdnem az asztalához csapta a mobilját.
Minden az ő érdeme volt. Lídia gyakorlatilag nem csinált semmit azóta, hogy információkat szedett ki a Marconi család egyik rokonából.

◦○◊○◦

–Őszintén, nem számítottam rátok.–mondta a nénikém, mikor ajtót nyitott nekünk.–De gyorsan csinálok pár…–a szeme megakadt a csapatunk harmadik tagján, aki most ért föl a lépcsőn.–Bernando.–felelte, szinte alig hallhatóan.
–Helló.–köszönt a férfi, félig-meddig felemelve a kezét, hogy integessen, de félúton meggondolta magát és inkább leeresztette a teste mellé. Pár másodperc csend következett.
–Hát ez kínos.–suttogta Violetta nekem, de a némaság miatt tisztán hallani lehetett
–Izé… bemehetünk?–fordultam a rokonom felé. Gianna még egy ideig bámulta a mögöttünk álló férfit, majd rám nézett.
–Hogy? Igen! Persze… gyertek.–dadogta.
–Megértem, hogy össze vagy zavarodva…–kezdtem bele.
–Hosszú történet.–tette hozzá az osztálytársam.
–Azt hittem, hogy Centopiába vagy.–mondta a nénikém a vadőr felé tekintve. Bernando egy ideig kereste a szavakat, de végül inkább hallgatott. Szinte a falnak tapadt.
–Nos, igen, ott volt, de aztán áthoztuk.–meséltem.
–Csak úgy?–emelkedett meg a gyámom szemöldöke.
–Körbe álltunk és nagyon erősen gondoltunk rá.–válaszolt Violetta.
–Ó.–habozott a gyámom. Elgondolkodott az előbb közölteken.–Üljetek le inkább a kanapéra, hozok valami ennivalót és közben szépen elmondjátok mi is történt pontosan. Mert ennek így semmi értelmi nincs.
–Jogos.–bólintottam.

◦○◊○◦

–Szóval, Lídiának van egy ilyen.–mutatott a karkötőmre a nénikém.
–Nos, nem tudjuk, hogy ilyene van-e…–kezdtem bele.
–Nem, a professzor, aki a kiállítást tartotta… neki volt ilyen köve.–szólalt meg Bernando. Kezdett feloldódni.
–De Lídia kapcsolatban van ezzel a… professzorral.–mondtam.
–Egyáltalán nem nehéz a dolog.–jelentette ki Violetta.–Csak rá kell keresnünk arra, aki az előadást tartotta.–taglalta.–Biztos volt róla valami hirdetés, ha egyszer mindenki elment rá.
–Ezért jöttünk ide.–magyaráztam.–Illetve…–néztem a vadőrre.–Reméltük, hogy Bernando itt maradhat…
–Alszok a kanapén.–tette hozzá a férfi, amelyen gyorsan csak tudta.
–Persze, hogy maradhat. Sőt jobb is, ha nem mozog annyit. Még gyanús lenne.–helyeselte a nénikém. Csöppet megnyugodtam, hogy ezt a problémát is letudtuk.–Amúgy kihúzható a kanapé.–nézett a férfi felé.–ez Bernando is megnyugtatta.
◦○◊○◦
–Talán tehetnénk mi is valamit.–mondta Paula. Ő, Vincent és Sue az önkéntes munka után fáradtan rótták az iskola folyosóit.
–Bevonhatnánk sulit is. Elvégre a napló-tolvaj itt rejtőzik köztünk.–felelte Vincent titokzatosan.
–Nem lenne ez egy kicsit drasztikus lépés?–kérdezte Sue. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna Dr. Morton keresztezte az útjukat.
–Hát, ti merre bóklásztatok? Az erdőben?–tekintett végig a sáros ruháikon a tanár.
–Önkénteskedtünk a parkban.–adta meg a választ Paula.
–Önkénteskedtetek. Hát persze.–forgatta a szemeit a férfi.–Mondjátok, merre találom az osztálytársnőtöket, Violettát?
–Ő most nincs itt. Miával bementek a városba.–közölte Vincent.
–Sárosan?
–Ők nem lettek sárosak.–mondta Paula.–Más… munkát csináltak…–füllentett. Dr. Morton gyanakodva mérte őket végig.
–Rendben.–adta be a derekát végül.–Mondjátok neki, hogy kerestem.
–Hát persze, tanár úr.–szólt utána Sue. A férfi eltűnt az irodájában.
–Ez meg mi volt?–tudakolta Vincent összezavarodva.

◦○◊○◦

–Régi számítógép. Kell neki pár perc.–mondta a nénikém. Mind körülültük őt és a laptopját az ebédlőasztalnál.
–Ismerem az érzést.–felelte erre a barátnőm.
–Ha meg van az összekötő ember, akkor igazából már egész sokat fogunk tudni.–osztottam meg a reményeimet. Bernando különös tekintettel mért végig.
–Nincs igazam?–kérdeztem aggódva.
–De.–rázta meg a fejét.–Vagyis igen… A köved világít.–mutatott a karomra néhány pillanat hallgatás után.
–Attól tartok egyedül kell keresgélnetek.–állt fel Violetta, hogy idehozza a könyvet.
–Meg tudjátok oldani?–néztem érdeklődve a két felnőttre.
–Ne aggódj, annyira még nem vagyok öreg, hogy ne tudjam kezelni az internetet.–mosolyodott el Gianna.
–Elég gyakran utazgatunk mostanság.–lépett mellém a barátnőm és a kezembe nyomta könyvet.
–Hát, kezdenek felgyorsulni az események.–feleltem és elvettem a tükröt, amit a ridiküljéből halászott elő.

Mia: Nagy lépések előre,
Violetta: megváltoztat örökre.
Mia: De aki gyorsan előre siet,
Violetta: Akadályokba ütközhet

A varázslat beszippantott bennünket. Minden sárga fény töltött be. A portál megnyílt előttünk.

◦○◊○◦

A tábor közepébe érkeztünk.  A tündérek szorgosan dolgoztak. Volt, aki ki levest főzött, volt, aki ruhát varrt és szép számmal akadtak katonák is, akik a tábort őrizték. Szinte mindenkinek jutott egy-egy fontos feladat.
–Mia! Violetta!–köszöntött minket a királyné.
–Szép napot felség.–fordultam felé.
–Szépet. Hogy érzi magát?–tudakolta Violetta udvariasan. Mayla a dudorodó hasára helyezte a kezét.
–Mindketten jól vagyunk, köszönöm.–mosolygott büszkén.–Rekah és Naya jól végzik a munkájukat.
–Ezt jó hallani.–feleltem.
A jó hírek mindig fellelkesítik az embert. És most különösen szükségünk is van rá.

Liza

Chat

Sziasztok!
Elkészült a chat, ahogy megígértem, itt találhatjátok meg (illetve oldalt a képre kattintva).
A regisztrációt kötelezővé tettem, hogy mindenkit meg tudjunk különböztetni.

A chat nagyjából ugyanúgy működik, mint a Messenger. Lehet rajta emojit küldeni, illetve mindenféle fájl formátumot képektől a videókig.

Sajnos nincs hozzá még mobilos applikáció, de mobilos felületen is tökéletesen működik (rászabták a mobil képernyőre is).
Ha bármi kérdésetek van, írjatok bátran!

22. Rész

Én, miután vége lett a vizsgaidőszaknak:

Also:

Esküszöm, még sosem írtam ilyen lassan részt...
A beszélgetős csoportról hamarosan hozok egy külön bejegyzést.

A nap kezdett nyugovóra térni a tenger horizontja mögött. Vörössösre festette a hullámok tetejét és az égbolt alját. Négyszer fordultunk, annak ellenére, hogy bőven akadt segítőkész a tündérek között. Violetta ezalatt Yukoval intézte a sátrak felállítását a túloldalon. Mélyen az erdőben táboroztunk le, hogy a partról ne lehessen látni a tábortüzek fényét. Ez persze azzal is járt, hogy nem volt könnyű helyet találni az olykor szobaméretű ponyváknak. Egyszóval ők sem lazsáltak. Mikor az utolsó körnél jártunk a távolban kürtök szólaltak meg. Rémülten néztem Mora.

–Ez mi?–kérdeztem.

–A sereg a palotához ért. Már tudják, hogy nem vagyunk ott.–magyarázta nyugtatóan.–Apám kémei jeleztek.

–Hát, akkor pont jókor fejeztük be.–tekintettem a partra, ahol pár órával ezelőtt még rengeteg holmi sorakozott. Mostanra teljesen kiürült. A herceg bólintott, majd a szárazföld felé nézett.

–Apáméknak hamarosan csatlakoznia kellene hozzánk.–motyogta.

–Ne aggódj!–tettem a kezem a vállara, biztatásképpen.–Biztos rendben vannak…

–Hát… remélem…–sóhajtott.–Jobb, ha most megyünk.–biccentett a fejével a sziget irányába.

A táborban már égtek a tüzek. Az öregek és a gyerekek mind köréjük gyűltek, egy-egy pokróccal a hátukon és levessel teli tányérokkal.

–Gombából készült.–mondta a királyné.–Szerencsére sok van belőle a szigeten.

Mi is megkaptuk az adagunkat, majd Mo sátrához igyekeztünk.

–Itt van az összes tekercs, amit szépen összecsomagolt valaki.–mutatott végig a papírokon a herceg.

–Ó, vajon ki lehetett az?!–feleltem poénosan.

–Nem ismered. De tudod, Ő nagyon fontos számomra.–szállt bele a viccbe a fiú is. Elmosolyodtam. Helyet foglaltunk a földön lévő párnákon. A levest egyelőre félreraktam, Mo azonban rögtön nekikezdett az evésnek. Elővettem a karkötőről szóló írást.

„Az A dimenzióban készült. A hiedelmekkel ellentétben nem a Holdról származik. Több érc, illetve drágakő keveréke, amelyek mindkét dimenzióból származnak. Mivel a dimenziókapuk zárva vannak, újabb Holdkő nehezen előállítható. Ennek ellenére létezik pár írásos feljegyzés kísérletekről és olyan kövekről is, amik képesek voltak kisebb sikerek elérésére.

Használata: a kő megérintésével. Mivel a kőben lévő energiaszint könnyen elhasználódik, nem hozható létre tartósan dimenziókapu. Ha több ember is át akar lépni, érdemes kört képeznünk, szorosan egymás mellé állva. Koncentráljunk arra, amit el akarunk érni.

Feltételezett összetevők:

◊hegyi kristály (az A dimenzióban gyakorta előfordul)

◊temron (B dimenzió, őrölve)

◊lapis lazuli (A dimenzió, csak egy csipetnyi)

◊mogandris (B dimenzió, mély barlangokban fellelhető)

◊seregina (B dimenzió, patakokban)

◊topáz (A dimenzió, tiszta)

Nem kizárt, hogy ezen kívül még tartalmaz egyéb köveket is. Továbbá nincsenek információk az adagok pontos mennyiségéről sem.

Az érceket forráspontjukon megolvasztjuk, összekeverjük és formába öntjük.

Terrebis Holdköve

B dimenziókból összeválogatott kövekből készült. Az első feljegyzett kísérlet. Nem ért el nagy sikereket.

Sofina Holdköve

Szintén a B dimenzióban készült. Kisebb kapukat volt képes kinyitni véletlenszerű helyekre.

Cerebris Holdköve

Csak egy irányban való közlekedés lehetséges vele. Készítője feltehetően az A dimenzióban ragadt.

Letto Holdköve

Legsikeresebb. Képes irányított kapukat nyitni a dimenziók között. Az A dimenzióban készült.  Használata azonban komoly mellékhatásokkal jár: eszméletvesztés, emlékezetvesztés, végtagok elgyengülése, akár lebénulás.”

–Ez az!–kiáltottam fel diadalittasan. Mo felkapta a fejét.

–Mit találtál?–tudakolta.

–Tudom, hogyan hozta ide Lídia azokat az embereket.–magyarázta, miközben az ujjamat végigfuttattam az utolsó bekezdésen.–Azt írja, hogy léteznek holdkő-másolatok. Ezeket használhatta Lídia.

–Várj… mi az, hogy másolatok?–a herceg zavarodottan nézett rám.

–A kő nem a Holdról érkezett, még csak nem is természetes képződmény. Készíteni kell, de mivel mindkét dimenzióból szükségesek hozzá az alapanyagok, senki se tudja újra elkészíteni. Néhányan azonban megpróbáltak másolatokat készíteni, más alapanyagokat felhasználva. Egyik sem tökéletes, de működnek…–meséltem. Mo döbbenten hallgatott.

–Ezt el kell mondanunk a többieknek!–bökte ki végül.

–Egyetértek.–feleltem és felálltam. A távolban ekkor azonban újból kürtök hallatszottak.

–A király megérkezett!–kiáltott valaki a táborból. Kiléptünk a sátorból és a tábor közepén lévő tisztás felé indultunk. A herceg sátra természetesen nem volt messze tőle, így hamar odaértünk.

–Á, hát itt vagytok!–szólalt meg Yuko a fejünk fölül.–Lemaradtatok Alex rémtörténetiről…

–Nem voltak rémtörténetek.–jelent meg Violetta is, majd leszállt mellém.–De jó volt őket hallgatni.–tette hozzá suttogva. A király sátrához érve temérdek őrrel találtuk szembe magunkat.

–Mi történt?–értetlenkedtem. Reméltem, hogy nem történt semmi komolyabb baj.

–Mia!–lépett ki a sátorból Raynor.–Jó, hogy itt vagy. Beszélni akar veled.–mondta.

–Micsoda? Ki?–kapkodtam a fejem. Nem kaptam választ. Ehelyett betessékeltek a polyva alá. Mo, aki mögöttem haladt, megragadta a kezem, mikor beértünk. A sátor közepén a Robin Hood-os fickó ült.

◦○◊○◦

–Most komolyan azt mondod, hogy egy nő elrabolt titeket, kitörölte az emlékeiteket és egy hadjáratot szerveztetett veletek és neked csak most jutott eszedbe, hogy lehet, hogy nem a jó oldalon állsz?!

–Yuko, kérlek.–próbálta Mo csitítani a lányt.

–Van, valami emléked arról, hogyan hozott át titeket?–kérdezte Violetta. Bernando megrázta a fejét.

–Az előbbi kérdésre válaszolva…–nézett a sarokban durcáskodó Yukora.–Nem, nem most jöttem rá, de, ha elveszted az otthonod és minden emléked, és az egyetlen biztos pont az életedben ez a nő, akkor…–elhallgatott.–Az emberek képtelen dolgokra tesznek a túlélésük érdekében. Ő volt az egyetlen esélyünk arra, hogy visszakapjuk az emlékeinket…

–Nem tudta volna visszaadni az emlékeiteket.–szólaltam meg. Mindenki rám nézett.

–Miért?–tudakolta Bernando értetlenül.

–Mert nem ő vette el.–válaszoltam.–Az ideutazásotok mellékhatása volt.

–Várj, stop.–vágott közbe Yuko.–Azt hiszem, itt mindenki lemaradt valamiről.–jelentette ki.–Gondolom, ezt nem most szülted meg a fejedben.–nézett rám.

–Találtunk egy tekercset, amely a Holdkőről szól.–mondta Mo.–Valójában nem a Holdról jött. Készítették. Csak akkor lehet létrehozni, ah mindkét dimenzióba van bejárásod. De készültek másolatok is.

–Letto holdköve például.–folytattam.–Ugyanúgy képes ajtókat nyitni, mint ez.–mutattam a karkötőmre.–De rengeteg mellékhatással jár. Többek között emlékezetvesztéssel.

–Azt mondod, nincs esély rá, hogy bármire is emlékezzen?–kérdezte aggódva Violetta.

–Hát… izé... nem tudom.–hebegtem.

–Van, amire emlékszem.–szólalt meg Bernando. Megint ő került a figyelem központjába.

–Emlékszem az erdőre… az összes dologra, ami a vadászathoz kell… meg főzni is tudok…–sorolta.

–Semmi konkrét?–tudakolta a herceg.

–Hát, nem igazán…–kezdte.–Azaz emlékszem egy névre. Claudia. És az arcára is.

–Ez jelent valamit?–kérdezte Yuko összezavarodva. Violetta sokatmondóan rám nézett.

–A nagynéném.–feleltem halkan. A torkom hirtelen összeszorult.–Te emlékszel a nagynénémre?–Bernando nem válaszolt. Fájdalmasan nézett rám.

–Mia.–lökött oldalba Mo gyengéden, majd a csuklómra mutatott. A karkötőm halványan világított.

–Oké.–sóhajtottam.–Azt hiszem, mennünk kell…

–Várj, ő nem tud jönni?–érdeklődött Violetta a kémre tekintett. Erre eddig nem gondoltam.

–A tekercs szerint lehetséges, de nem biztos, hogy sikerül.–elmélkedtem.

–Egy próbát megér.–biztatott Mo. Mély levegőt vettem.

–Álljunk körbe. Szorosan. Én pedig koncentrálok.–magyaráztam.

–Oké.–bólintott a barátnőm.–Mi lenne, ha egyszerre nyomnánk meg, hárman?–javasolta.

–Ártani nem árthat.–hümmögtem.–Visszaszámolok. Három… kettő… egy…

◦○◊○◦

Egy villanás és a fészerben találtuk magunkat.

–Működött!–kiáltotta vidáman Violetta.–Olyan jó ötleteim vannak!

–Azt hiszem, hogy… mindenre emlékszem.–motyogta Bernando. Vadőr egyenruhában volt. Csupán a kalapja és a puskája hiányzott.–Az az izé visszacsinálta.–mutatott a karkötőmre.

–Tényleg jó ötleteid vannak!–dicsértem meg a barátnőmet. Őszintén, nem igazán reméltem, hogy sikerülni fog. Az meg végkép nem jutott eszembe, hogy rendbe hozhatja az emlékezetét.

–Legfontosabb kérdés.–fordult a divatdiktátor a kicsit sokkolt állapotban lévő férfi felé.–Hogyan jutottatok át Centopiába?

–Volt ez a ásványkiállítás…–mesélte.–Mindenki elment. Valami professzor tartotta.

–Nem emlékszel a nevére?–kérdeztem. Bernando megrázta a fejét.

Liza

21. Rész

Boldog Karácsonyt mindenkinek utólag és BUÉK mindenkinek előleg!
Idén már sorozatban harmadszor sikerült megbetegednem karácsonykor. Azért remélem nektek jobban telt a szenteste  és mindenki örül az ajándékoknak, amiket kapott és amiket adott!
Jó olvasást!

U.i.: A beszélgetős csoporttal mi legyen?

–Szóval, gondolkodtam, hogy kinek is adhatta oda Brigitta a naplómat.–mesélte Violetta. Péntek délután volt és éppen önkénteskedtünk a sulival. Firenze egyik eldugott parkjában szedtük össze a szemetet. A liget első látásra tisztának tűnt, mikor megérkeztünk, azonban hamar kiderült, hogy mégsem lesz ilyen egyszerű dolgunk. Az apró cigarettacsikkek, az átlátszó nejlondarabkák és az eldobott rágógumi maradékok igencsak meghosszabbították a dolgot. A park egyik nyitott területén voltunk, ahol legtöbbször piknikezni szoktak. Tehát nekünk jutottak a különböző csomagolópapírok.
–Talán több kuka kéne.–jegyezte meg Paula.
–Igaz.–bólintottam, majd Violetta felé fordultam.–És?–ő nagyot sóhajtott.
–Arra jutottam, hogy nem adhatta másnak.–bökte ki kissé idegesen.–Mármint… kinek kellene? Nektek esetleg van tippetek?
–Sajnos nem.–mondtam csalódottan.–Ráadásul az egész időszak, amikor ez történt… olyan mintha egy álom lett volna…
–Hát, a naplóm hiányzik. Szóval nagyon is valóságos volt.–felelte a barátnőm.
–Talán kikérdezhetnénk Brigittát.–szólalt meg Vincent a hátunk mögül.–Mint egy kémfilmben!–újabban ezek lettek a mániái.
–És aztán jól kicsapnának minket a suliból.–vágott közben Paula.
–Ha rá tudnánk bizonyítani a lopást… Brigittát is kicsapnák.–magyarázta Violetta.–De Morton tanár úr megtámadta Mia tanúvallomását.
–Én megmondtam az első napon, hogy ez a tanár egy állat.–jegyezte meg a fiú.
–Elismerem, hogy nagyon bunkó, de ne felejtsétek el, hogy én sem a legjobb állapotomban voltam aznap. Simán azt hihette, hogy lázas vagyok és csak álmodtam az egészet…
–Én jobban hiszek a lázas Miának, mint Brigittának úgy általában.–szólalt meg Sue is.
–Hát, úgy látszik a tanári kar pedig Mortonnak hisz inkább.–tette hozzá Vincent.

Gianna…
Bernando szemei kipattantak. Felült. A táborban majdnem mindenki aludt. Csak az őrszemek tüze égett a sátorváros szélein. Mellette Silvio szuszogott. A vadász vetett rá pár pillantást, majd visszafeküdt. Egy nő arcképét látta az álmában. Nem emlékezett rá, hogy kihez tartozott, de valami azt súgta, hogy a neve Gianna volt.
Bernando megpróbált visszaaludni. Holnap támadnak.

–Mia, láttam egy fészert arrafelé.–mutatott Paula a helyes irányba.
–Nagyszerű?–pislogtam rá értetlenül. A barátnőm mosolyogva a csuklójára mutatott.
–Ó!–pillantottam a világító karkötőmre.–Violetta!–kiáltottam a barátnőmet keresve. Paula éles szeme szerencsédnek bizonyult. Észrevétlenül besurrantunk a fészerbe, amit bokrok takartak el. Egyszóval tökéletes volt egy kis dimenzióváltásra.
–Tükör.–nyomta a kezembe Violetta a megnevezett tárgyat.
–Köszi.–vágtam rá, miközben kinyitottam a könyvet.

Mia: Válaszokat akarni
Violetta: és aki keres, az lelhet
Mia: a múltat felzavarni
Violetta: fájdalmas, döbbenetes lehet.

A fény körbevett minket és lassan átszippantott minket a Centopiába. Ég és föld közé érkeztünk meg. Pontosabban nem föld, hanem a tenger hullámzott alattunk, úgy húsz méterre.
–Vajon mitől függ, hogy hova dob minket a dimenziókapu?–kérdezte Violetta. Valószínűleg az ő fejében is végigfutott a gondolat, hogy ez azért meredek.
–Nos, biztos jó oka van rá.–vontam meg a vállam.–Nézd!–mutattam elénk. Nem messze tőlünk egy sziget körvonalai emelkedtek ki a víztömegből.
–A Szarv-sziget!–kiáltotta a barátnőm lelkesen.–Lehet, hogy a többiek már ott vannak!
–Bárcsak ez lenne a helyzet!–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül.–Szevasztok.
–Ó, helló!–fordultam meg.
–Még át kell kelnünk.–mutatott a szárazföld irányába a tündér.–De jó, hogy jöttök. Elkél még egy pár segítő kéz. Át kell vinnünk a csomagokat.
–Remek!–sóhajtott Violetta.–Ma úgy is önkénteskedős napunk van!–kacsintott rám.
–Igaz.–helyeseltem.–Mot merre találom?–tudakoltam kissé félve Yuko elmaradhatatlan beszólásaitól.
–Irányítja az átkelést.–válaszolta a lány, ezúttal elhagyva a csípős megjegyzéseket. De az arcára ugyanúgy kiült a tipikus kaján vigyor, ami olyankor szokott, mikor kettesben talál minket a herceggel.
–És a király?–érdeklődött Violetta.
–Hátramaradt egy osztaggal, hogy elterelje a támadók figyelmét, ha esetleg utánunk jönnének…–a barátnőim csevejének zaja elhalkult, ahogy egyre távolabb kerültem tőlük. A szárazföldön nagy volt a kavarodás. Dobozok, tündérek mindenfele, rendezetlen állapotban. Mot viszont egyszerű volt megtalálni. Ott állt mindennek a közepén és próbálta megnyugtatni a társait. Nem mondom, hogy kevés sikerrel, de a rendteremtésre ez korántsem volt elég.
–Szia!–röppentem mellé boldogan. Egy kicsit megijedt, de aztán nyomban átölelt, hogy üdvözöljön.
–Szia. Jó, hogy jössz… ez az irányítás nem kíméli az idegeimet…–magyarázta a fejét vakargatva, majd a végigmutatott a tömegen.
–Igen, látom.–sóhajtottam.
–Te nagyon jó vagy szervezésben, igaz?–nézett rám reménykedve.
–Hát, nem is tudom…–kissé ledöbbentett ez a kijelentés.
–Ugyan már!–húzott közelebb magához.–Együtt csináljuk.–biztatott. Eltökélten bólintottam.

–Ugye nem kell megölnünk senkit?–nézett Silvio aggódva a mellette menetelő férfira. Bernando nem felelt.–Tudom, hogy csak bénító lövedékünk van, de én félek, hogy…
–Megállni!–hangzott a nő hangja elölről. A csapat, amely eddig elszántat tört át az erdőn, most megtorpant.–Közeledünk a palotához!–Lídia karcsú alakja jelent meg fölöttük.–A sereg feloszlik a megbeszéltek szerint és ostromgyűrűt vonunk a hegy köré!
Bernando a fejére húzta a csuklyáját. Silvióra nézett. A fiú szemiben a félelem tükröződött. Különböző csapatba osztották be őket.
–Vigyázz magadra, kölyök!–mondta, majd eltűnt a tömegben. Silvio pislogott párat és megszorította a fegyverét. Úgy érezte, nem áll készen a háborúra.

–Ezeket visszük át következőnek!–mondtam pár tündérnek. Bólintottak, majd elkezdték megemelni a dobozokat.
–Szerintem egész jól megy!–lépett mellém Mo boldogan.–De monnd csak, a jóslat is dobozpakolgatásról szólt?
–Nem.–vágtam rá, majd intettem egy csapat tündérnek, hogy vigyék el a megmaradt szállítmányt a kupacból.
–Akkor?–kérdezte a herceg.
–Nem is tudom.–vettem mély levegőt.–Valamit fel kell fedeznünk a múltról, ami fájdalmas és érdekes, egyszerre…–magyaráztam. Mo érdeklő pillantásokat vetett rám.
–Valami ötlet?–érdeklődött.
–Nem, semmi.–préseltem ki magamból a levegőt. Megvontam a vállam.–De úgy érzem, ez még várhat.–tekintettem végig a doboz kupacokon, amit már sikeresen kategorizáltam.
–Mi van, ha tekercsekben van valami.–töprengett a fiú.
–Lehet.–bólintottam.–De ezt inkább majd a szigeten nézzük meg.–tisztáztam.

Bernando szélsebesen haladt a palota irányába a fák között. Minden nyugodtnak tűnt. Mintha a környék nem sejtené, hogy mi készülődik. Pedig sejtették. A tündérek napok óta halmozták fel az élelmet. A férfi megtorpant. A hegy már nem volt messze. Továbbra is csend honolt. Bernando jobbnak látta, ha mostantól lopakodik. Talán a tündérek lesből fognak támadni.
A sereg nagyjából kétszáz méterre volt a háta mögött. A férfi fejében már sokadszorra fordult meg, hogy megszökik. Semmi kedve nem volt az egészhez, sőt minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy ostromot vezessen a tündérek ellen. Hiszen nem volt magyarázat arra, miért támadják meg a palotát. Lídiának egyetlen oka lehet erre, hogy hatalmat szerezzen. Ez nem helyes. Bernando erkölcsös ember volt. Legalábbis valami mélyen ez súgta neki. Elindult egy rejtett ösvényen felfelé.
Talán beszélnie kellene a rózsaszín hajú tündérrel, akiről Lídia beszélt. Már látta őt. A fán. Nem árulta be őt és a társát. Talán a rózsaszínhajú tündér megbízik ezért benne. Ő tud valamit. Tudnia kell valamit, ha Lídia ennyire keresi.
Felért a hegyre.
A palota kongott az ürességtől.

Liza

20. Rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! 😁
Also, chaten már írtam, hogy hamarosan kezdődik a vizsgaidőszakom, ami úgy január közepéig fog tartani. Karácsony előtt még szeretnék feltölteni egy részt, utána nem tudom, hogy mikor érkezik az újabb epizód, de mindenképpen tájékoztatni foglak titeket a chaten,
Utána néztem beszélgetős csoport alternatívának is. És ezt találtam. Olyasmi, mint a messenger, csak nem kell hozzá Facebook (ez nekem se lenni kényelmes, mert váltogatnom kéne a profilokat, meg a chaten is írta valaki korábban, hogy neki nincs Facebook-ja), csak simán regisztrálni kell hozzá. Szóval nézettek rá. Lehet szavazást tartunk majd róla. Még elválik. Addig is, jó olvasást!

Megszervezni egy egész királyság költözését nehezebb munka volt, mint azt előre gondoltam. Mindenkinek akadt tennivalója. Hamar kiderült, hogy nem Phuddle egyetlen, aki szereti felhalmozni a feleslegesebbnél feleslegesebb tárgyakat. A tündéreknek is meg volt ez a csodálatos tudása.

–Ez mi?–kérdeztem Motol és meglóbáltam a szeme előtt, a leginkább egy nagy ecsetre emlékeztető dolgot.

–Be lehet vele gyűjteni a Nektár-virágport.–jelentette ki egyhangúan és folytatta a tudással teli tekercsei rakosgatását.

–És az mire jó?–érdeklődtem tovább.

–Beporzod a szárnyadat, hogy megtisztítsd.–mondta, majd az övén lógó egyik tarisznyára mutatott.–Én ebben tartom. Kicsit narancsos színe van, de édes az illata.–nyitotta ki.

–Olyan, mint a konfetti.–jelentettem ki, miután megvizsgáltam.

–Az nem tudom micsoda.–vonta meg a vállát.–De legalább már tudom, hogy néz ki!–mosolygott rám.

–És mond, ezeket a tekercseket…–néztem végig a töménytelen mennyiségű papírkupacokon.–Te el is olvastad?–grimaszoltam. Mo újból felém fordult. Komisz vigyor jelent meg az arcán.

–Úgy nézek én ki?–pislogott rám.

–Nem.–kuncogtam.–Várj, nincs itt valami szalag? Összekötözhetnénk őket!–javasoltam.

–Jó ötlet!–csillant fel a herceg szeme.–Egy pillanat, mindjárt hozok!–röppent fel és egy szekundum múlva már el is tűnt az ajtó mögött. Én elkezdtem a földön sínylődő papiruszok áthelyezését az ágyra. Ott látszólag jobb helyük volt. Persze nem tudtam megállni, hogy bele ne pillantsak egy-egybe. Néhány nagyon réginek látszódott. A legtöbb történelmi témájú volt, de találtam útmutatót különböző főzetekhez és orvosságokhoz is, amiket centopiai növényekből lehet elkészíteni. Aztán még volt néhány Wikipédia jellegű papír az unikornisokról, a pánokról meg kábé az összes fajról, ami a szigeten élt. Utána következtek a legendák. Az elemi unikornisokról, a Születés-barlangjáról és az első tündér királyról. Legtöbbjük elveszett történetnek tűnt, ami már nem érdekel senkit és talán hasznuk se volt, hiszen a mesén kívül, semmi információ nem volt bennük. Ez egészen addig volt igaz, amíg a kezem közé nem került az egyik már-már szakadozó barna tekercs, aminek a címe a Holdkő volt. Holdkő. Így hívták hivatalosan a karkötőmet. Rápillantottam. Nem csinált semmi különös dolgot. Elgondolkodtam azon, hogy képes leszek-e valaha irányítani. Egyáltalán lehet-e irányítani? Vagy mi irányítja? Elkezdtem olvasni a szöveget.

„Ősi ereklye, amely ajtókat képes nyitni a dimenziók között. Kezdetek óta az őrzők védik. Használata csak kizárólagos alkalmakkor, ritkán engedélyezett.”

–Hát, ez nem teljesen igaz…–töprengtem magamban.

–Micsoda?–kérdezte Mo.

–Jaj!–kaptam a mellkasomhoz.

–Bocsi, nem akartalak megijeszteni.–nyomott egy puszit az arcomra.–Szereztem kötelet!–mutatta fel büszkén gombolyagját.

–Remek!–álltam fel a földről.–Megpróbáltam kategóriákba sorolni őket.–magyaráztam az ágyon fekvő kupacokra mutatva.

–És ezzel mi van?–tudakolta a herceg. A fejével a kezembe lévő felé bökött.

–Ja, ez?–pillantottam rá.–A karkötőmről szól…

–És miben téved?

–Hogy?

–Amikor bejöttem, azt motyogtad, hogy nem teljesen igaz.–ecsetelte.

–Azt írja, csak ritkán használják.–böktem a mondatra a papíron.

–Ritkán engedélyezett…–olvasta a fiú.–Várj, ezt engedélyezi is valaki ott, a másik oldalon?

–Nem.–ráztam meg a fejem.

–Hát…–vonta meg a vállát erre ő.–A Holdkő a te családodnál volt az A dimenzióban. Érthető, hogy miért tud ilyen keveset róla egy centopiai.

–Tudod mit nem értek?–fordultam felé. A szemöldökei megemelkedtek.–A legendából, amit még régebben találtunk, egyértelműen azt lehetett kiolvasni, hogy ez az egyetlen dolog, ami átjárókat képes nyitni…–kezdtem bele.

–De akkor, hogy volt képes Lídia átjönni? És hogyan hozott át egy egész falut?–fejezte be Mo.

–Igen.–bólintottam. Az ajkaimba haraptam.–Lehetséges, hogy vannak még Holdkövek?

–De akkor miért kell pont ez Lídiának, ha már van neki egy?–vágott közbe a herceg. Ez jó kérdés volt. Tanácstalanul meredtünk egymásra.

–Most csókolózni fogtok?–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül. Az ajtófélfának támaszkodva bámult minket.

–Te mióta állsz ott?–kérdeztem.

–Nyugi, csak most érkeztem. Meg akartam nézni mit csináltok ahelyett, hogy pakolnátok.–magyarázta.

–Hé!–emelte föl bizonyítékképen a gombolyagot Mo.–Tekercseket kötözünk össze.

–Tényleg?–hitetlenkedett a barátnőnk.–Csak, mert ezt úgy mondtad mintha már folyamatban lenne a dolog…–nézett szét a tekercseken.–De még egyet sem kötöztetek össze.

–De már tudjuk, hogy melyikeket kötözzük egybe!–mutattam a kupacokra.

–Jaj, ti mindent túlbonyolítotok!–forgatta meg a szemeit a harcos, majd kikapta a herceg kezéből a fonalat és a papiruszokhoz lépett.

–Óvatosan. Néhányuk több száz éves!–figyelmeztette őt Mo. Én visszatértem a kategorizáláshoz.

◦○◊○◦

–Tudod mi jutott eszembe? Olyan jó vagy a vadászatban. Biztos a másik életedben is ezt csináltad!

–Maradj csendben, Silvio.–sziszegett a fogai közt Bernando. Éppen egy szivárványszínű madarat próbált meg becserkészni vacsorára és az ifjú igencsak hátráltatta.

–Bocsánat. Nem akartam a terhedre lenni.–mondta a fiú szégyenlősen. Bernando nagyot sóhajtott. Azért hozta magával Silviót, mert a főnököt már sikerült magára haragítani az imént. És emiatt mindenki neheztelt rá. Jobbnak látta, ha elszakítja egy kicsit a táborból.

–Semmi baj. Csak maradj csöndben.–felelte nyugodtan. A fiú újra mosolyogni kezdett.

–Rendben.–suttogta.

–MONDOM, HOGY NEM TUDTAM RÓLA!–hallatszott egy kiáltás a távolból. Bernando felkapta a fejét. A "vacsora" felröppent a magasba és eltűnt a lombok között.

–Ez nem én voltam.–jegyezte meg a kísérője büszkén.

–A kisasszony az.–vágta rá a férfi. Elindult hang irányába.

–Nem hiszem, hogy zavarnunk kéne…–figyelmeztette Silvio.

–Nem fogjuk zavarni.–legyintett a másik.–Azt se fogja tudni, hogy ott vagyunk.

–Te kémkedni akarsz?!–nyíltak tágra a fiú szemei.

–Igen.–Bernando nem is tagadta.–Gyere!–végigosontak a bokrok között. Lídia nem volt messze, ráadásul hangosan beszélt, így könnyű volt rátalálni.

–Nyugodt vagyok, Morton. De ezt már megbeszéltük! Nem tudok semmit az unokahúgomról. Ott hagytam a családomat! Szerinted miért akartam megszerezni azt a naplót? Azt se tudtam, hogy hívják.–magyarázta a nő a telefonban.

–Kivel beszél?–kérdezte alig hallhatóan az ifjú. Bernando csak megingatta a fejét feleletül.

–Igen, ő rózsaszín hajú. Pillangós. Jaj, tudod, akit a ködben kergettem!

–Akit lelőttek a bénító lövedékkel?–tudakolta Silvio.

–Gondolom.–válaszolta a társa.–De maradj csendben!

–Igen, biztos vagyok benne.–mondta Lídia idegesen.–Csak ezért hittem, hogy Gianna az, mert… igen… készülődünk… holnap. Rendben.–sóhajtott.–Még hívlak.–letette a telefont. Körbetekintett. Bernando és Silvio a földhöz lapult. Lídia elröppent.

–Hát… ez érdekes volt. De nem tudtunk meg többet.–jelentette ki a fiú.

–Gianna…–ismételte meg a vadász.–Honnan ismerős ez a név?

◦○◊○◦

–Vajon mennyit bír el a léggömb?–töprengtem, miközben a ládákkal teli légi járműt néztem.

–Meglepően sokat.–felelte Mo.

–Egy egész partit csaphatnánk rajta!–tette hozzá Alex.

–Nem csaphattok.–motyogta Raynor a kezében lévő listát olvasva.

–Szomorú.–biggyesztette le a száját a fiú.

–Több fordulót kell majd tennünk.–mondta a király.–Legalább kettőt, de csak akkor, ha mindenki hoz magával egy-egy ládát.

–Szerintem nem megoldhatatlan.–szólalt meg a herceg. Az apja mellé lépett és végigfutott a listán.

–Hát, mi egyelőre nem szállítunk dobozokat.–mutattam a karkötőmre.

–Szomorú.–sóhajtott Alex.

–Megkeresem Violettát.–emelkedtem el a földtől.

–El se köszönsz?–kérdezte Mo felháborodva.

–Bocsi!–nevettem, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Ő erre kissé eltolt magától, majd rendesen megcsókolt.

–Elteszem azt a tekercset, hogy később el tud olvasni.–kacsintott rám.

–Köszi.–mosolyodtam el. A magasba emelkedtem, hogy megtaláljam az utazótársamat.

◦○◊○◦

–Van valami fejlemény a naplóval kapcsolatban?–kérdeztem Violettától, miután visszaérkeztünk.

–Nem.–rázta meg a fejét. Mérgesnek tűnt.–Brigitta jól elrejtette valahova. Ugyanis nem találták meg nála.

–Talán nem a szobájában van.–elmélkedtem.

–Biztos, hogy nem ott van.–válaszolt a barátnőm.

–Talán továbbadta valakinek.–vágott közbe a nagynénikém.–Bocsánat, csak egy gondolat…–nézett végig rajtunk.

–Semmi gond.–feleltem.

–Mi több, nem is rossz gondolat.–tette hozzá a divatdiktátor.–Van egy kis elintézni valóm!–jelentette ki, majd előkapta a telefonját és kiment a teraszra.

–Te gofrit csináltál?–meredtem kávézóasztalra, ahol a finomságok illatoztak.

–Igen.–felelte Gianna.–Van hozzá csoki öntet is.

Liza

19. Rész

Helló!
Hogy vagytok? Én túl vagyok a zárthelyi dolgozataimon (témazáró az egytemen) és újra szabadnak érzem magam.😼 Úgyhogy írtam új részt...
Végigolvastam a Chat üzeneteket. Én is benne lennék egy csoport létrehozásában (ha még akarjátok), de inkább a Discordot javasolnám, ott ugyanis lehet anoniman beszélgetni és Facebook se kell hozzá. Szóval, ha van rá még igény írjatok a Chat-re és intézkedem!

Eltelt pár nap. Túl soknak tűnt. Amikor legutóbb hátunk mögött hagytuk Centopiát, éppen egy nehéz döntés született. Szerettem volna ott lenni, segíteni a többieknek, kitalálni hova húzódunk vissza. Mo mellett maradni. A karkötő azonban nem villant fel. Hiába kértem rá, emlékezve arra, hogy már sikerült udvariasan felszólítani arra, hogy működésben lépjen. Most viszont makacsul díszelgett a karomon, mint valami teljesen átlagos ékszer.

A vihar azonban látszólag tovább állt. Ezt kihasználva mindenki kiszabadult a természetbe. Sue a rajzszakkörösökkel a parkban alkotott. Vincent és Paula a bunkiban ügyködtek valamin. Violetta naplója azóta sem lett meg, de nem adta fel a harcot. Én úgy döntöttem ellátogatok a nénikémhez. A lakás, amit bérelt, nem volt túl nagy. Egy hálószoba, egy pöttöm fürdő és konyhával egybekötött nappali volt benne. Azonban a belvárosban volt, egy emeletes társasház negyedik szintjén. A teraszról csodálatos kilátás várt. Nem csoda, hogy itt kötöttünk ki egy-egy csésze teával. Az időjárás kicsit csípős volt, de pulcsival már kellemesen elüldögéltünk.

–Valami hír?–tudakolta a gyámom. A karkötőmre néztem és megráztam a fejem.

–Azóta sem világított.–mondtam.–Kezdek ideges lenni.

–Ha szükség lenne rád, világítana. Nem?–nyugtatott a nénikém. Bár az utóbbi kérdés kicsit bizonytalanul hangzott, mintha nem lenne biztos benne. Azonban igaza volt.

–Tudom, Violetta is ezt mondja.–sóhajtottam.–És az idő is másképpen telik ott, mint itt. De ez akkor is nyugtalanító.

–Szerintem, legjobb lenne mégis, ha egy kicsit élveznéd a szép időt.–felelte erre Gianna.

–Nem jó, az időjárásról Lídia jut eszembe.–forgattam a szemeim. A nénikém nem válaszolt. Meredten bámult az égre. Látszólag elveszett a gondolatai között.

–A faluban… ahonnan mindenki eltűnt…–kezdtem bele. A gyámom szemei rám tapadtak. Félelmet fedeztem fel bennünk.–Nem ismertél véletlenül egy Bernando nevű embert?

–De.–vágta szinte rögtön rá a rokonom, majd habozva, de folytatta.–Volt egy Bernando nevű férfi…ő volt a vadőr. A közeli hegyekben éjszakázott. Csak nappal jött le a faluba.–mesélte.–De miért kérdezett? Találkoztatok?

–Centopiában. Igen.–bólintottam.–Egyszer, mikor megérkeztünk, a falusiak, akik ugye elfelejtettek mindent, majdnem ránk találtak. Elrejtőztünk a fák közé. De aztán valami zajt keltettünk. Csak Bernando vett észre bennünket. Nem szólt semmit. Pedig a főnöke meg is kérdezte tőle, hogy mit néz.

–Nos, attól, hogy elfelejtettek mindent, még nem jelenti, hogy gonoszak is. Bernando mindig tisztességes és egyszerű ember volt. Úgy döntött, hogy nem jelentetek veszélyt rá. Tulajdonképpen megbízott bennetek.–ecsetelte a nénikém.

–Talán ez lenne a módja annak, hogy megállítsuk őket?–elmélkedtem.–Ha valahogy visszatudnánk szerezni az emlékeiket…

–Félek erről nem most azonnal fogunk beszélgetni.–mutatott Gianna a karkötőmre. Ami világított. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felpattantam a székből.

–Fel kell hívnom Violettát!–kiáltottam, majd a táskám irányába indultam.

–Ide is jöhet, ha akar!–szólt utánam a rokonom.

◦○◊○◦

Dr. Morton Lídiát tárcsázta.

–Helló?–hangzott a vonal végén az ismerős hang.

–Lídia.–mondta a tanár közömbösen.–Hogy halad az ostrom?

–Hamarosan megindulunk a palota felé. A tündérek nagyon aktívak. Valószínűleg készülnek a támadásra. De semmi esélyük.–tett jelentést a nő.

–Remek.

–Mondd, neked nincsenek híreid?–kérdezte Lídia kicsit idegesen.

–A naplóról? Nos, igazad volt, ezt el kell ismernem. Az unokahúgod valóban tesz említést Centopiáról. De csak elvétve. Semmi információ.

–Mármint az leszámítva, hogy tudjuk, hogy ő a rózsaszínhajú tündérlány.–vágott közbe a nő büszkén.

–Most már csak az a kérdés, drága Lídia, hogy hogyan került a Holdkő a birtokába?

◦○◊○◦

–Öt perc és ott vagyok!–hangzott Violetta nyugtatgató  hangja a telefonomból, miután harmadszorra csörgettem meg, hogy merre jár.–Csak mindenki most szabadult ki és teljes a káosz az utakon.

–Bocsi, csak izgulok.–védekeztem.

–Oké, tudom. Nem kell harmadszorra is elmondanod.–nevetett a barátnőm.

–Bocsi.–feleltem.–Akkor öt perc múlva.

–Nagyjából. Fel ne hívj még egyszer! Nem fogom felvenni.–közölte Violetta.

–Én mondtam, hogy úton van.–szólalt meg a nénikém, mikor letettem a telefont. Éppen a nasit készítette elő nekünk. Hiába, szeretett etetni bennünket. Kis idő elteltével a legnagyobb megkönnyebbülésemre megérkezett a barátnőm is.

–Látod? Itt vagyok!–mondta büszkén, mikor ajtót nyitottam neki.

–Jól van, na…–sóhajtottam.–Gyere be.

Mia: Jártál már ott

Violetta: messze innen

Mia: tengeren túl

Violetta: köves minden

Nem volt szerencsés, hogy a barátnőm múltkor emlegette a zárt térbe való berepülést. Most ugyanis sikerült újból a palota belsejében kibukkannunk. Ami alapjáraton nem lett volna akkora katasztrófa, hiszen tágas terembe érkeztünk. A gond az volt, hogy a visszavonulás miatt a tündérek el kezdtek összepakolni, és a szoba a plafonig tele volt dobozokkal és egyéb kacatokkal, amik az úthoz kellettek. Nekem az egyik ilyen kupacba sikerült landolni. Az almák, amelyek a gondosan egymásra helyezett ládákban voltak, most szanaszét gurultak a padlón. Violetta, mivel mögöttem érkezett, nem találkozott a „toronnyal”, a földön lévő gyümölcsökkel azonban annál inkább. Megpróbálta megtartani az egyensúlyát, de hanyatt esett.

–Á!–jajveszékelt.

–Jól vagy?–kérdeztem aggódva.

–Igen. Csak olyan érzés, mintha egy alma beleállt volna a fejembe…–magyarázta, miközben a tarkóját simogatta.–Volt már rosszabb.

–Jaj, nekem!–hallottuk Rekah hangját. Elkeseredetten nézett végig a szétesett kupacon.

–Rettenetesen sajnáljuk!–fordultam felé.

–Baleset volt.–ingatta a fejét, jelezve, hogy nem tart minket hibásnak.–Csak újra össze kell raknom.

–Segítünk!–ajánlottam, miközben felhúztam Violettát a földről.

–Ó, ne!–tiltakozott.–A jóslat most fontosabb! A többiek a trónteremben vannak.

–Köszi!–hálálkodott a barátnőm és megindult a terem irányába.

–Biztos nem kell segítség?–tudakoltam óvatosan.

–Nem, majd befogom Alexet.–kacsintott, majd hozzálátott a gyümölcsök összeszedegetéséhez. A trónterembe lépve nagyjából ugyanaz a látvány fogadott minket, mint a múltkor. A csapat egyik fele gondterhelt kifejezéssel meredt egy tucat papírra, ami az asztalon feküdt, miközben a királyné utasításokat osztogatott helyiségbe betévedő tündéreknek, Naya pedig a saját felszerelését pakolta össze rémségesen lassan.

–Sziasztok!–köszöntem pár másodperc elteltével.

–Megjöttünk!–tette hozzá Violetta és elindult az asztal felé.–Megint tervezgetünk?

–Igen.–sóhajtott a király és megvakarta a fejét.

–Az próbáljuk kitalálni, hol lenne a legjobb visszavonulási pont.–magyarázta Mo, majd átölelt. Lehet, hogy önző vagyok, de jólesett, hogy minden alkalommal látványosan jó kedvre derült, mikor megérkeztem.

–Nos, akkor van egy válaszunk.–csettintett a barátnőm.

–Van egy… válaszunk?–kérdeztem összezavarodva.

–A jóslat!–felelte a divatdiktátor. Úgy nézett rám, mint aki nem érti, mit nem lehet ezen érteni. Valószínűleg ez is volt a helyzet.

–Jártál már ott, messze innen, tengeren túl, köves minden!–szavaltam.–Még mindig nem teljesen értem…–vallottam be. Violetta megrázta a fejét. Mindenki kérdőn nézett rá a terembe.

–A Szarv-sziget!–kiáltotta kissé ingerülten.–Egyszer már voltunk ott! A tengeren túl van, a világ másik végén!–sorolta.

–Mia beleesett egy gödörbe.–tette hozzá Yuko mosolyogva.

–Igaz.–idéztem fel az esetet.–Violettának igaza van.

–Egyre jobban megy nekem a jóslatfejtés!–mondta büszkén a barátom és elegáns mozdulattal hátra simította az egyik tincsét.–Kódfejtő vagyok.

–Várjatok, szóval… a jóslat szerint a Szarv-szigetre kell mennünk?–vágott közbe Raynor. Az ujjával a térképre bökött.

–Hát, végül is egy sziget.–szólt közbe Mayla és közelebb lépett hozzánk.–Az idegenek nem tudnak átrepülni.–elmélkedett hangosan.

–És messze is van.–erősített meg Violetta.

–Viszont elég kietlen.–ellenkezett Mo.–Nem biztos, hogy lesz elég élelmünk…

–Most a jóslattal vitatkozol?–tudakolta Yuko grimaszolva. Mo mély levegőt vett.

–Nem…–kezdett bele a mondatba, de egy hatalmas csattanás félbeszakította.

–Bocsika.–hallatszott Phuddle hangja a szomszéd szobából.–Csak felborult az edény-gyűjteményem.

–Hála az égnek, már azt hittem támadnak!–kapott a mellkasához a király. Egész sápadt lett.

–Jól van, akkor meg a válaszunk.–mondta Mayla, majd karon fogta a férjét.–Te pedig most velem jössz.–vezette ki a trónteremből.

–Apád elég ideges.–mondtam Monak.

–Igen.–bólintott a herceg.–Azt hiszem, megviseli a dolog, ami persze érthető. Még sosem hagytuk el a palotát és költöztünk egy másik helyre.

–Remélem, rendeződik majd a helyzet és nem taszítjuk Centopiát a sötét középkorba.–feleltem.

–Ez is egy emberi kifejezés?–érdeklődött Mo.

–Nem, ezt most találtam ki.–kuncogtam.

–Hé, turbék-turbék!–lengette meg a kezét előttünk Yuko.–Dolgunk van!

 Liza

18.Rész

Én, miután egy évszázad után úgy döntök folytatom ezt a blogot:

Az olvasóim, akik néha visszanéznek (annyira imádlak benneteket):

Dióhéjban. Már nem is emlékszem miért hagytam abba a történetet. Talán ihlethiányom volt, talán valami sokkhatás okozta. De nem régiben visszanéztem az üzeneteiket a chaten és nagyon meghatottak. Úgy érzem tartozok nektek egy befejezéssel, és ha nem is azonnal, de elhozom nektek ígérem. Addig is jó olvasást!

A könyv felé tartottam a tükrömet. Kint még mindig tombolt a vihar. Sőt, a szél mintha egyre jobban tépázta volna az ablakunk előtti fákat. Előfutára volt a rossz híreknek. És abból most nem szenvedtünk hiányt.

Mia: Figyeljetek, az idegenek,

Violetta: kik tábort vertek

Mia: Nagy előnyt nyernek

Violetta: ti kockáztatni mertek

–Nem tetszik.–bökte ki Violetta.

–Nekem se.–közöltem. Annyira nem lepett meg, hiszen hozzászoktam ahhoz, hogy mostanában minden komolyabbra fordult. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem aggódtam.

–Először a naplóm, aztán meg ez…!–sóhajtott a divatdiktátor.

–Nem akarok beleszólni, de jobb, ha siettek…–szólalt meg Paula.

–Igaz is.–bólintottam. Centopia vár.

◦○◊○◦

Dr. Morton kezébe vette a naplót. A borító lila volt, egy nagy adag csillámporral megszórva, ami felkavarta a gyomrát.

–Hogy lehet valakinek ilyen ízlése?–kérdezte magától.–Mindegy.–túljutott valahogy a döbbenetén és elkezdte olvasni a díszes betűket. A bejegyzések nagy része a mindennapi életről szólt. Már amennyire egy divatőrült tinédzser életét ennek nevezhetjük. Rengeteg divattervező neve volt feltüntetve, a lapok szélein vázlatok díszelegtek különféle ruhákról.

–Hát, Lídia, az unokahúgod is kirívó egyéniség!–kommentálta magának gúnyosan a férfi. A következő lapon egy kép akadt a kezébe. Négy lány volt rajta. Dr. Morton felismerte őket. Mind a tanítványai voltak.

–Nos, nézzük, itt van Paulina… az a japán lány, Violetta és Mia.–sorolta a „neveiket” a tanár. Elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a legutóbbival épp minap futott össze. Van esze a lánynak. Ha Dr. Morton idióta lett volna, be is vette volna a kis történetét. Ez megint gondolkodásra késztette. Vajon miért nem akarta elmondani, hogy Brigitta után futkorászott, aki nyilvánvalóan szabályt sértett és lopott egy másik diáktól. A tanáriban, ha Miára kerül a szó, a tanárok mindig dicsérik az őszinteségét és, hogy kiáll másokért. Most viszont simán cserbenhagyta a barátnőjét, miután feladta Brigitta üldözését. És őszinte sem volt.

–Nem bízik meg benne…–töprengett hangosan a férfi. Ez magyarázatot adott az egyik problémára, na, de a másik… Kócos haj, gyűrt ruhák. Az a lány úgy nézett ki, mint aki most jött a pokolról. Dr. Morton mély levegőt vett. Most ez nem számított. Tovább kellett olvasnia a naplót. Bármennyire is undorodott tőle.

◦○◊○◦

A palota tövébe érkeztünk. Violetta könnyedén landolt mellette.

–Tudod, imádok szabadtéren megérkezni.–mondta.–Legalább ez az egy dolog jó a mai napban.

–Hát, ez nem túl biztató.–szólalt meg Alex mögöttünk.

–El sem tudnád képzelni, milyen rossz az idő odaát. Ráadásul ott van a napló is! Vagyis nincs ott!–panaszkodott Violetta kezét a homlokára helyezve. Alex kicsit összezavarodva, de bólintott, majd felém fordult.

–Jó reggelt, Hercegnő. Látom már jobban vagy!–hajolt meg előttem. Megforgattam a szemeim. Javíthatatlan volt.–Szerintem ezt is hozzáadhatjuk a „jó dolgokhoz”!

–Talán.–vontam meg a vállam. Ki is ment a fejemből, hogy hogyan hagytuk el Centopiát a múltkor. Vagyis, nem mehetett ki a fejemből, tekintve, hogy nem emlékeztem semmire, mert bealtatóztak.–Nem hozunk jó híreket.

–Nem.–erősített meg Violetta bánatosan.–A jóslat megint az idegenekről szól. Illetve arról, hogy valami előnyt nyernek.

–Minél előbb beszélnünk kell a többiekkel.–indultam meg a palota irányába.

–Ó, attól félek ott csak Nayat és a királynét találjátok!–szólt utánunk Alex.

–Hogy?–fordultam meg.–A többiek merre vannak.

–Lent táboroznak. Nem messze… nos, a tábortól.–magyarázta a fiú és helyes irányba bökött.–Én pedig itt maradtam, néhány tündérrel együtt, hogy megvédjük a palotát.

–Ó, hát… akkor…–próbáltam szavakhoz jutni. Elég komolyan hangzott a helyzet.

–Ne vágjatok már ilyen savanyú képet, odaviszlek bennetek.–nevetgélt Alex és elemelkedett a földről.

–Nem is vágtam savanyú képet!–jegyezte meg Violetta mellettem, ahogy a kalauzunk után indultunk.

◦○◊○◦

A tündérek tábora nem tűnt akkorának, mint az idegenéké, de így is elég népes volt. Le kellett szállnunk a földre, hogy eligazodjunk. A sátraktól nem messze unikornisokat vettem észre.

–Onchao merre van?–kérdeztem Alextől.

–Valahol messze.–felelte.–A múltkori baleset után Lyria ragaszkodott ahhoz, hogy elvigye őt és az elemi unikorniskákat a sziget túlsó felére. Hogy biztonságban legyenek.

–Ez megnyugtató, de egyúttal szomorú is.–sóhajtottam.

–Így lesz a legjobb. Túl nagy kockázat lenne.–tette a kezét a vállamra Violetta.

–Kockázat.–csillantak fel a szemeim.–A jóslat!

–Csak nem gondolod, hogy erre vonatkozhat?–ráncolta a homlokát a barátnőm.

–Itt is vagyunk!–jelentette ki Alex. Egy díszes sátor előtt álltunk. Nagyobb volt, mint a többi. Legalábbis terjedelmében egészen biztosan.–Csak utánatok, hölgyeim!

–Köszönjük, drága lovag!–ment bele a játékba Violetta. Bentről a ponyva még nagyobbnak tűnt. Szembe a bejárattal egy négyzet alakú asztal állt. A király, Mo és Yuko, illetve még pár tündér, akinek csak az arca derengett előttem, körülállták. Mindegyikük az asztalon lévő térképet vizslatta. Yuko vett észre minket először, mivel ő állt szembe velünk.

–Mia!–röppent fel boldogan, majd rám vettette magát.–Hát jól vagy! Annyira aggódtunk!–ölelt át.–Violetta!–ugrott „tovább” az utánam belépő lányra. A következő pillanatban Mo arca jelent meg előttem. Megcsókolt. Ott mindenki előtt. Talán kicsit kínos volt. De, hogy őszinte legyek ez nem igazán érdekelt abban a pillanatban.

–Minden rendben?–kérdezte gyengéden. Bólintottam, majd a karjaiba borultam.

–Öhm, milyen remek, hogy megérkeztetek…!–szakította félbe a jelenetet Raynor.

–Ó, elnézést!–éreztem, ahogy a forróság ellep. Egy aprócska lépéssel távolabb húztam magam Motol.

–Örülök, hogy jobban vagy Mia!–mondta őszintén a király.–Mind aggódtunk érted. Nem kell mentegetőznöd.

–Rendben, értem… nos… a jóslat.–habogtam.

–Rossz hírek.–hallottam Alex vészjósló hangját a hátam mögött. Hátranéztem, de már csak annyit láttam, hogy Yuko könyöke a fiú gyomrában landol.

–A jóslat szerint az idegenek előnyre tesznek szert.–magyarázta Violetta.–Nekünk pedig kockáztatnunk kell.

–Ez tényleg nem jó.–vett mély levegőt Mo. Visszaindult, a térkép felé, de a kezemet fogva, magával húzott.

–Ezen a területen voltak, amikor utoljára itt jártatok.–mutatott a király az asztalra.

–És most itt vannak.–bökött Mo egy másik pontra.

–A palota felé közelednek.–lépett Violetta is közénk.

–El akarják foglalni a királyságot.–suttogtam.

–Hogy mondod?–nézett rám a herceg.

–El akarják foglalni a királyságot.–ismételtem meg hangosabban.– Lídia ezt mondta, mikor először láttuk a táborban.

–És a királyság egyenlő a Tündér-heggyel. Szerintük.–elmélkedett Yuko.

–Akkor nem is kérdés, hogy vissza kell térnünk a palotába.–húzta ki magát Mo.–Összecsapni nem tudunk velük. Legalábbis nem most. Egyetlen esélyünk a védekezés.–vázolta fel a tervét. Büszke voltam rá. Úgy beszélt, mint egy király. Az apja is egyetértett vele látszólag.

–Ha szabad közbeszólnom.–hallottuk az egyik kém hangját.–Nem tagadom, hogy így lenne a legnagyobb esélyünk a feltartóztatásukra, de ha a palota elesik, mindennek vége. Nem tudunk visszavonulni sehova.

–Akkor mit javasolna? Maradjunk itt?–tudakolta a király gondterhelten.

–Ha hagyjuk, hogy a palota elessen, azzal túl nagy kockázatot vállalnánk. Nem lenne biztos rejtekhelyünk.–ellenkezett Mo.

–Kockázat.–kapta fel a fejét Violetta.–Ez volt a jóslatban.

–Igen. Nagy előnyt nyernek, ti kockáztatni mertek.–idéztem fel a szavakat. Mindenki elhallgatott.

–Szóval a nagy előny a palota lenne.–törte meg a csendet a király.–Mi pedig kockáztatunk és itt maradunk?

–Amíg nem találunk megfelelő módot, hogy felvegyük velük a harcot…–tette hozzá Mo.

–Elmegyünk a sziget túlsó felére.–fejeztem be a gondolatot. Onchohoz és a többi unikornishoz. A sátorban jelenlévők mind Raynorra néztek. A király összeszorította az állkapcsát és a messzeségbe meredt. A bejáraton keresztül kilehetett látni a táborra és a tündérekre, akik még vidám hangulatban végezték a dolgukat.

–Legyen.–jelentette ki alig hallhatóan, ám magabiztosan.

◦○◊○◦

–Tudjátok, nem akarok zavarni.–mondta Violetta.–De vissza kéne mennünk.

–Ó,  igen, a naplód.–jutott eszembe. Szomorúan néztem Mora, majd elengedtem a kezét.–Sajnálom. Nem voltunk sokat itt.

–De sokra jutottunk.–emlékeztetett a herceg. bár az arcáról le tudtam olvasni, hogy ő is csalódott.

–Majd legközelebb.–feleltem.–Sziasztok!–intettem a kezemmel. Violetta ugyanígy tett. Egy villanás és a való világban voltunk.

–Á, sziasztok!–köszöntött minket Paula meglepetten.–Ez rövidebb volt…

–Igen. Siettünk a napló miatt.–válaszoltam.

–Sue és Vincent már keresi Brigittát.–mondta a szobatársam.

–Akkor jobb, ha segítek nekik.–igazította meg a ruháját Violetta és a nyomukba eredt.

–Hogy van az aranyhalad?–tudakolta viccelődve a barátnőm.

–Nem fogod elhinni mi történt.–sóhajtottam fáradtan.

Liza