20. Rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! 😁
Also, chaten már írtam, hogy hamarosan kezdődik a vizsgaidőszakom, ami úgy január közepéig fog tartani. Karácsony előtt még szeretnék feltölteni egy részt, utána nem tudom, hogy mikor érkezik az újabb epizód, de mindenképpen tájékoztatni foglak titeket a chaten,
Utána néztem beszélgetős csoport alternatívának is. És ezt találtam. Olyasmi, mint a messenger, csak nem kell hozzá Facebook (ez nekem se lenni kényelmes, mert váltogatnom kéne a profilokat, meg a chaten is írta valaki korábban, hogy neki nincs Facebook-ja), csak simán regisztrálni kell hozzá. Szóval nézettek rá. Lehet szavazást tartunk majd róla. Még elválik. Addig is, jó olvasást!

Megszervezni egy egész királyság költözését nehezebb munka volt, mint azt előre gondoltam. Mindenkinek akadt tennivalója. Hamar kiderült, hogy nem Phuddle egyetlen, aki szereti felhalmozni a feleslegesebbnél feleslegesebb tárgyakat. A tündéreknek is meg volt ez a csodálatos tudása.

–Ez mi?–kérdeztem Motol és meglóbáltam a szeme előtt, a leginkább egy nagy ecsetre emlékeztető dolgot.

–Be lehet vele gyűjteni a Nektár-virágport.–jelentette ki egyhangúan és folytatta a tudással teli tekercsei rakosgatását.

–És az mire jó?–érdeklődtem tovább.

–Beporzod a szárnyadat, hogy megtisztítsd.–mondta, majd az övén lógó egyik tarisznyára mutatott.–Én ebben tartom. Kicsit narancsos színe van, de édes az illata.–nyitotta ki.

–Olyan, mint a konfetti.–jelentettem ki, miután megvizsgáltam.

–Az nem tudom micsoda.–vonta meg a vállát.–De legalább már tudom, hogy néz ki!–mosolygott rám.

–És mond, ezeket a tekercseket…–néztem végig a töménytelen mennyiségű papírkupacokon.–Te el is olvastad?–grimaszoltam. Mo újból felém fordult. Komisz vigyor jelent meg az arcán.

–Úgy nézek én ki?–pislogott rám.

–Nem.–kuncogtam.–Várj, nincs itt valami szalag? Összekötözhetnénk őket!–javasoltam.

–Jó ötlet!–csillant fel a herceg szeme.–Egy pillanat, mindjárt hozok!–röppent fel és egy szekundum múlva már el is tűnt az ajtó mögött. Én elkezdtem a földön sínylődő papiruszok áthelyezését az ágyra. Ott látszólag jobb helyük volt. Persze nem tudtam megállni, hogy bele ne pillantsak egy-egybe. Néhány nagyon réginek látszódott. A legtöbb történelmi témájú volt, de találtam útmutatót különböző főzetekhez és orvosságokhoz is, amiket centopiai növényekből lehet elkészíteni. Aztán még volt néhány Wikipédia jellegű papír az unikornisokról, a pánokról meg kábé az összes fajról, ami a szigeten élt. Utána következtek a legendák. Az elemi unikornisokról, a Születés-barlangjáról és az első tündér királyról. Legtöbbjük elveszett történetnek tűnt, ami már nem érdekel senkit és talán hasznuk se volt, hiszen a mesén kívül, semmi információ nem volt bennük. Ez egészen addig volt igaz, amíg a kezem közé nem került az egyik már-már szakadozó barna tekercs, aminek a címe a Holdkő volt. Holdkő. Így hívták hivatalosan a karkötőmet. Rápillantottam. Nem csinált semmi különös dolgot. Elgondolkodtam azon, hogy képes leszek-e valaha irányítani. Egyáltalán lehet-e irányítani? Vagy mi irányítja? Elkezdtem olvasni a szöveget.

„Ősi ereklye, amely ajtókat képes nyitni a dimenziók között. Kezdetek óta az őrzők védik. Használata csak kizárólagos alkalmakkor, ritkán engedélyezett.”

–Hát, ez nem teljesen igaz…–töprengtem magamban.

–Micsoda?–kérdezte Mo.

–Jaj!–kaptam a mellkasomhoz.

–Bocsi, nem akartalak megijeszteni.–nyomott egy puszit az arcomra.–Szereztem kötelet!–mutatta fel büszkén gombolyagját.

–Remek!–álltam fel a földről.–Megpróbáltam kategóriákba sorolni őket.–magyaráztam az ágyon fekvő kupacokra mutatva.

–És ezzel mi van?–tudakolta a herceg. A fejével a kezembe lévő felé bökött.

–Ja, ez?–pillantottam rá.–A karkötőmről szól…

–És miben téved?

–Hogy?

–Amikor bejöttem, azt motyogtad, hogy nem teljesen igaz.–ecsetelte.

–Azt írja, csak ritkán használják.–böktem a mondatra a papíron.

–Ritkán engedélyezett…–olvasta a fiú.–Várj, ezt engedélyezi is valaki ott, a másik oldalon?

–Nem.–ráztam meg a fejem.

–Hát…–vonta meg a vállát erre ő.–A Holdkő a te családodnál volt az A dimenzióban. Érthető, hogy miért tud ilyen keveset róla egy centopiai.

–Tudod mit nem értek?–fordultam felé. A szemöldökei megemelkedtek.–A legendából, amit még régebben találtunk, egyértelműen azt lehetett kiolvasni, hogy ez az egyetlen dolog, ami átjárókat képes nyitni…–kezdtem bele.

–De akkor, hogy volt képes Lídia átjönni? És hogyan hozott át egy egész falut?–fejezte be Mo.

–Igen.–bólintottam. Az ajkaimba haraptam.–Lehetséges, hogy vannak még Holdkövek?

–De akkor miért kell pont ez Lídiának, ha már van neki egy?–vágott közbe a herceg. Ez jó kérdés volt. Tanácstalanul meredtünk egymásra.

–Most csókolózni fogtok?–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül. Az ajtófélfának támaszkodva bámult minket.

–Te mióta állsz ott?–kérdeztem.

–Nyugi, csak most érkeztem. Meg akartam nézni mit csináltok ahelyett, hogy pakolnátok.–magyarázta.

–Hé!–emelte föl bizonyítékképen a gombolyagot Mo.–Tekercseket kötözünk össze.

–Tényleg?–hitetlenkedett a barátnőnk.–Csak, mert ezt úgy mondtad mintha már folyamatban lenne a dolog…–nézett szét a tekercseken.–De még egyet sem kötöztetek össze.

–De már tudjuk, hogy melyikeket kötözzük egybe!–mutattam a kupacokra.

–Jaj, ti mindent túlbonyolítotok!–forgatta meg a szemeit a harcos, majd kikapta a herceg kezéből a fonalat és a papiruszokhoz lépett.

–Óvatosan. Néhányuk több száz éves!–figyelmeztette őt Mo. Én visszatértem a kategorizáláshoz.

◦○◊○◦

–Tudod mi jutott eszembe? Olyan jó vagy a vadászatban. Biztos a másik életedben is ezt csináltad!

–Maradj csendben, Silvio.–sziszegett a fogai közt Bernando. Éppen egy szivárványszínű madarat próbált meg becserkészni vacsorára és az ifjú igencsak hátráltatta.

–Bocsánat. Nem akartam a terhedre lenni.–mondta a fiú szégyenlősen. Bernando nagyot sóhajtott. Azért hozta magával Silviót, mert a főnököt már sikerült magára haragítani az imént. És emiatt mindenki neheztelt rá. Jobbnak látta, ha elszakítja egy kicsit a táborból.

–Semmi baj. Csak maradj csöndben.–felelte nyugodtan. A fiú újra mosolyogni kezdett.

–Rendben.–suttogta.

–MONDOM, HOGY NEM TUDTAM RÓLA!–hallatszott egy kiáltás a távolból. Bernando felkapta a fejét. A "vacsora" felröppent a magasba és eltűnt a lombok között.

–Ez nem én voltam.–jegyezte meg a kísérője büszkén.

–A kisasszony az.–vágta rá a férfi. Elindult hang irányába.

–Nem hiszem, hogy zavarnunk kéne…–figyelmeztette Silvio.

–Nem fogjuk zavarni.–legyintett a másik.–Azt se fogja tudni, hogy ott vagyunk.

–Te kémkedni akarsz?!–nyíltak tágra a fiú szemei.

–Igen.–Bernando nem is tagadta.–Gyere!–végigosontak a bokrok között. Lídia nem volt messze, ráadásul hangosan beszélt, így könnyű volt rátalálni.

–Nyugodt vagyok, Morton. De ezt már megbeszéltük! Nem tudok semmit az unokahúgomról. Ott hagytam a családomat! Szerinted miért akartam megszerezni azt a naplót? Azt se tudtam, hogy hívják.–magyarázta a nő a telefonban.

–Kivel beszél?–kérdezte alig hallhatóan az ifjú. Bernando csak megingatta a fejét feleletül.

–Igen, ő rózsaszín hajú. Pillangós. Jaj, tudod, akit a ködben kergettem!

–Akit lelőttek a bénító lövedékkel?–tudakolta Silvio.

–Gondolom.–válaszolta a társa.–De maradj csendben!

–Igen, biztos vagyok benne.–mondta Lídia idegesen.–Csak ezért hittem, hogy Gianna az, mert… igen… készülődünk… holnap. Rendben.–sóhajtott.–Még hívlak.–letette a telefont. Körbetekintett. Bernando és Silvio a földhöz lapult. Lídia elröppent.

–Hát… ez érdekes volt. De nem tudtunk meg többet.–jelentette ki a fiú.

–Gianna…–ismételte meg a vadász.–Honnan ismerős ez a név?

◦○◊○◦

–Vajon mennyit bír el a léggömb?–töprengtem, miközben a ládákkal teli légi járműt néztem.

–Meglepően sokat.–felelte Mo.

–Egy egész partit csaphatnánk rajta!–tette hozzá Alex.

–Nem csaphattok.–motyogta Raynor a kezében lévő listát olvasva.

–Szomorú.–biggyesztette le a száját a fiú.

–Több fordulót kell majd tennünk.–mondta a király.–Legalább kettőt, de csak akkor, ha mindenki hoz magával egy-egy ládát.

–Szerintem nem megoldhatatlan.–szólalt meg a herceg. Az apja mellé lépett és végigfutott a listán.

–Hát, mi egyelőre nem szállítunk dobozokat.–mutattam a karkötőmre.

–Szomorú.–sóhajtott Alex.

–Megkeresem Violettát.–emelkedtem el a földtől.

–El se köszönsz?–kérdezte Mo felháborodva.

–Bocsi!–nevettem, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Ő erre kissé eltolt magától, majd rendesen megcsókolt.

–Elteszem azt a tekercset, hogy később el tud olvasni.–kacsintott rám.

–Köszi.–mosolyodtam el. A magasba emelkedtem, hogy megtaláljam az utazótársamat.

◦○◊○◦

–Van valami fejlemény a naplóval kapcsolatban?–kérdeztem Violettától, miután visszaérkeztünk.

–Nem.–rázta meg a fejét. Mérgesnek tűnt.–Brigitta jól elrejtette valahova. Ugyanis nem találták meg nála.

–Talán nem a szobájában van.–elmélkedtem.

–Biztos, hogy nem ott van.–válaszolt a barátnőm.

–Talán továbbadta valakinek.–vágott közbe a nagynénikém.–Bocsánat, csak egy gondolat…–nézett végig rajtunk.

–Semmi gond.–feleltem.

–Mi több, nem is rossz gondolat.–tette hozzá a divatdiktátor.–Van egy kis elintézni valóm!–jelentette ki, majd előkapta a telefonját és kiment a teraszra.

–Te gofrit csináltál?–meredtem kávézóasztalra, ahol a finomságok illatoztak.

–Igen.–felelte Gianna.–Van hozzá csoki öntet is.

Liza