18.Rész

Én, miután egy évszázad után úgy döntök folytatom ezt a blogot:

Az olvasóim, akik néha visszanéznek (annyira imádlak benneteket):

Dióhéjban. Már nem is emlékszem miért hagytam abba a történetet. Talán ihlethiányom volt, talán valami sokkhatás okozta. De nem régiben visszanéztem az üzeneteiket a chaten és nagyon meghatottak. Úgy érzem tartozok nektek egy befejezéssel, és ha nem is azonnal, de elhozom nektek ígérem. Addig is jó olvasást!

A könyv felé tartottam a tükrömet. Kint még mindig tombolt a vihar. Sőt, a szél mintha egyre jobban tépázta volna az ablakunk előtti fákat. Előfutára volt a rossz híreknek. És abból most nem szenvedtünk hiányt.

Mia: Figyeljetek, az idegenek,

Violetta: kik tábort vertek

Mia: Nagy előnyt nyernek

Violetta: ti kockáztatni mertek

–Nem tetszik.–bökte ki Violetta.

–Nekem se.–közöltem. Annyira nem lepett meg, hiszen hozzászoktam ahhoz, hogy mostanában minden komolyabbra fordult. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem aggódtam.

–Először a naplóm, aztán meg ez…!–sóhajtott a divatdiktátor.

–Nem akarok beleszólni, de jobb, ha siettek…–szólalt meg Paula.

–Igaz is.–bólintottam. Centopia vár.

◦○◊○◦

Dr. Morton kezébe vette a naplót. A borító lila volt, egy nagy adag csillámporral megszórva, ami felkavarta a gyomrát.

–Hogy lehet valakinek ilyen ízlése?–kérdezte magától.–Mindegy.–túljutott valahogy a döbbenetén és elkezdte olvasni a díszes betűket. A bejegyzések nagy része a mindennapi életről szólt. Már amennyire egy divatőrült tinédzser életét ennek nevezhetjük. Rengeteg divattervező neve volt feltüntetve, a lapok szélein vázlatok díszelegtek különféle ruhákról.

–Hát, Lídia, az unokahúgod is kirívó egyéniség!–kommentálta magának gúnyosan a férfi. A következő lapon egy kép akadt a kezébe. Négy lány volt rajta. Dr. Morton felismerte őket. Mind a tanítványai voltak.

–Nos, nézzük, itt van Paulina… az a japán lány, Violetta és Mia.–sorolta a „neveiket” a tanár. Elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a legutóbbival épp minap futott össze. Van esze a lánynak. Ha Dr. Morton idióta lett volna, be is vette volna a kis történetét. Ez megint gondolkodásra késztette. Vajon miért nem akarta elmondani, hogy Brigitta után futkorászott, aki nyilvánvalóan szabályt sértett és lopott egy másik diáktól. A tanáriban, ha Miára kerül a szó, a tanárok mindig dicsérik az őszinteségét és, hogy kiáll másokért. Most viszont simán cserbenhagyta a barátnőjét, miután feladta Brigitta üldözését. És őszinte sem volt.

–Nem bízik meg benne…–töprengett hangosan a férfi. Ez magyarázatot adott az egyik problémára, na, de a másik… Kócos haj, gyűrt ruhák. Az a lány úgy nézett ki, mint aki most jött a pokolról. Dr. Morton mély levegőt vett. Most ez nem számított. Tovább kellett olvasnia a naplót. Bármennyire is undorodott tőle.

◦○◊○◦

A palota tövébe érkeztünk. Violetta könnyedén landolt mellette.

–Tudod, imádok szabadtéren megérkezni.–mondta.–Legalább ez az egy dolog jó a mai napban.

–Hát, ez nem túl biztató.–szólalt meg Alex mögöttünk.

–El sem tudnád képzelni, milyen rossz az idő odaát. Ráadásul ott van a napló is! Vagyis nincs ott!–panaszkodott Violetta kezét a homlokára helyezve. Alex kicsit összezavarodva, de bólintott, majd felém fordult.

–Jó reggelt, Hercegnő. Látom már jobban vagy!–hajolt meg előttem. Megforgattam a szemeim. Javíthatatlan volt.–Szerintem ezt is hozzáadhatjuk a „jó dolgokhoz”!

–Talán.–vontam meg a vállam. Ki is ment a fejemből, hogy hogyan hagytuk el Centopiát a múltkor. Vagyis, nem mehetett ki a fejemből, tekintve, hogy nem emlékeztem semmire, mert bealtatóztak.–Nem hozunk jó híreket.

–Nem.–erősített meg Violetta bánatosan.–A jóslat megint az idegenekről szól. Illetve arról, hogy valami előnyt nyernek.

–Minél előbb beszélnünk kell a többiekkel.–indultam meg a palota irányába.

–Ó, attól félek ott csak Nayat és a királynét találjátok!–szólt utánunk Alex.

–Hogy?–fordultam meg.–A többiek merre vannak.

–Lent táboroznak. Nem messze… nos, a tábortól.–magyarázta a fiú és helyes irányba bökött.–Én pedig itt maradtam, néhány tündérrel együtt, hogy megvédjük a palotát.

–Ó, hát… akkor…–próbáltam szavakhoz jutni. Elég komolyan hangzott a helyzet.

–Ne vágjatok már ilyen savanyú képet, odaviszlek bennetek.–nevetgélt Alex és elemelkedett a földről.

–Nem is vágtam savanyú képet!–jegyezte meg Violetta mellettem, ahogy a kalauzunk után indultunk.

◦○◊○◦

A tündérek tábora nem tűnt akkorának, mint az idegenéké, de így is elég népes volt. Le kellett szállnunk a földre, hogy eligazodjunk. A sátraktól nem messze unikornisokat vettem észre.

–Onchao merre van?–kérdeztem Alextől.

–Valahol messze.–felelte.–A múltkori baleset után Lyria ragaszkodott ahhoz, hogy elvigye őt és az elemi unikorniskákat a sziget túlsó felére. Hogy biztonságban legyenek.

–Ez megnyugtató, de egyúttal szomorú is.–sóhajtottam.

–Így lesz a legjobb. Túl nagy kockázat lenne.–tette a kezét a vállamra Violetta.

–Kockázat.–csillantak fel a szemeim.–A jóslat!

–Csak nem gondolod, hogy erre vonatkozhat?–ráncolta a homlokát a barátnőm.

–Itt is vagyunk!–jelentette ki Alex. Egy díszes sátor előtt álltunk. Nagyobb volt, mint a többi. Legalábbis terjedelmében egészen biztosan.–Csak utánatok, hölgyeim!

–Köszönjük, drága lovag!–ment bele a játékba Violetta. Bentről a ponyva még nagyobbnak tűnt. Szembe a bejárattal egy négyzet alakú asztal állt. A király, Mo és Yuko, illetve még pár tündér, akinek csak az arca derengett előttem, körülállták. Mindegyikük az asztalon lévő térképet vizslatta. Yuko vett észre minket először, mivel ő állt szembe velünk.

–Mia!–röppent fel boldogan, majd rám vettette magát.–Hát jól vagy! Annyira aggódtunk!–ölelt át.–Violetta!–ugrott „tovább” az utánam belépő lányra. A következő pillanatban Mo arca jelent meg előttem. Megcsókolt. Ott mindenki előtt. Talán kicsit kínos volt. De, hogy őszinte legyek ez nem igazán érdekelt abban a pillanatban.

–Minden rendben?–kérdezte gyengéden. Bólintottam, majd a karjaiba borultam.

–Öhm, milyen remek, hogy megérkeztetek…!–szakította félbe a jelenetet Raynor.

–Ó, elnézést!–éreztem, ahogy a forróság ellep. Egy aprócska lépéssel távolabb húztam magam Motol.

–Örülök, hogy jobban vagy Mia!–mondta őszintén a király.–Mind aggódtunk érted. Nem kell mentegetőznöd.

–Rendben, értem… nos… a jóslat.–habogtam.

–Rossz hírek.–hallottam Alex vészjósló hangját a hátam mögött. Hátranéztem, de már csak annyit láttam, hogy Yuko könyöke a fiú gyomrában landol.

–A jóslat szerint az idegenek előnyre tesznek szert.–magyarázta Violetta.–Nekünk pedig kockáztatnunk kell.

–Ez tényleg nem jó.–vett mély levegőt Mo. Visszaindult, a térkép felé, de a kezemet fogva, magával húzott.

–Ezen a területen voltak, amikor utoljára itt jártatok.–mutatott a király az asztalra.

–És most itt vannak.–bökött Mo egy másik pontra.

–A palota felé közelednek.–lépett Violetta is közénk.

–El akarják foglalni a királyságot.–suttogtam.

–Hogy mondod?–nézett rám a herceg.

–El akarják foglalni a királyságot.–ismételtem meg hangosabban.– Lídia ezt mondta, mikor először láttuk a táborban.

–És a királyság egyenlő a Tündér-heggyel. Szerintük.–elmélkedett Yuko.

–Akkor nem is kérdés, hogy vissza kell térnünk a palotába.–húzta ki magát Mo.–Összecsapni nem tudunk velük. Legalábbis nem most. Egyetlen esélyünk a védekezés.–vázolta fel a tervét. Büszke voltam rá. Úgy beszélt, mint egy király. Az apja is egyetértett vele látszólag.

–Ha szabad közbeszólnom.–hallottuk az egyik kém hangját.–Nem tagadom, hogy így lenne a legnagyobb esélyünk a feltartóztatásukra, de ha a palota elesik, mindennek vége. Nem tudunk visszavonulni sehova.

–Akkor mit javasolna? Maradjunk itt?–tudakolta a király gondterhelten.

–Ha hagyjuk, hogy a palota elessen, azzal túl nagy kockázatot vállalnánk. Nem lenne biztos rejtekhelyünk.–ellenkezett Mo.

–Kockázat.–kapta fel a fejét Violetta.–Ez volt a jóslatban.

–Igen. Nagy előnyt nyernek, ti kockáztatni mertek.–idéztem fel a szavakat. Mindenki elhallgatott.

–Szóval a nagy előny a palota lenne.–törte meg a csendet a király.–Mi pedig kockáztatunk és itt maradunk?

–Amíg nem találunk megfelelő módot, hogy felvegyük velük a harcot…–tette hozzá Mo.

–Elmegyünk a sziget túlsó felére.–fejeztem be a gondolatot. Onchohoz és a többi unikornishoz. A sátorban jelenlévők mind Raynorra néztek. A király összeszorította az állkapcsát és a messzeségbe meredt. A bejáraton keresztül kilehetett látni a táborra és a tündérekre, akik még vidám hangulatban végezték a dolgukat.

–Legyen.–jelentette ki alig hallhatóan, ám magabiztosan.

◦○◊○◦

–Tudjátok, nem akarok zavarni.–mondta Violetta.–De vissza kéne mennünk.

–Ó,  igen, a naplód.–jutott eszembe. Szomorúan néztem Mora, majd elengedtem a kezét.–Sajnálom. Nem voltunk sokat itt.

–De sokra jutottunk.–emlékeztetett a herceg. bár az arcáról le tudtam olvasni, hogy ő is csalódott.

–Majd legközelebb.–feleltem.–Sziasztok!–intettem a kezemmel. Violetta ugyanígy tett. Egy villanás és a való világban voltunk.

–Á, sziasztok!–köszöntött minket Paula meglepetten.–Ez rövidebb volt…

–Igen. Siettünk a napló miatt.–válaszoltam.

–Sue és Vincent már keresi Brigittát.–mondta a szobatársam.

–Akkor jobb, ha segítek nekik.–igazította meg a ruháját Violetta és a nyomukba eredt.

–Hogy van az aranyhalad?–tudakolta viccelődve a barátnőm.

–Nem fogod elhinni mi történt.–sóhajtottam fáradtan.

Liza