10. Rész

Fogadjunk nem számítottatok arra, hogy ilyen hamar hozom! :D

A Palota könyvtárában landoltunk. Rengeteg könyv hevert kupacokban a földön és az asztalokon, de nem annyi, mint amennyi a polcokon várakozott a leendő olvasókra. A szemem sarkából megpillantottam Phuddlet, ahogy egy tucat enciklopédiát cipel a legközelebbi ülőhely felé. Intettem a barátnőmnek, hogy induljunk el az irányába.

–Szia Phuddle!–köszöntünk rá egyszerre, mikor mögé értünk. Elég váratlanul érhette, mivel felugrott és ijedtében elejtette az összes könyvet.

–Sziasztok lányok!–köszönt ránk, amikor összeszedte magát.

–Mit csinálsz?–tekintettem a rengeteg szakirodalomra, melyeket elkezdett összeszedni.

–Segítség a legújabb találmányomhoz.–válaszolt.

–Értem.–bólintottam.

–Segítenétek?–nézett ránk boci-szemekkel.

–Hát persze!–nevetett Violetta. Annyi könyvet emeltünk fel, amennyit csak tudtunk, majd elindultunk a pán otthona felé. Mikor beléptünk nagy rendetlenség fogadott minket

–Kitört a harmadik világháború, vagy mi történt?–nézett körbe a barátnőm.

–Csak egy szerszámot kerestem, de ne aggódjatok, már megtaláltam.–mutatta fel a tárgyat kis barátunk.

–Hát, jó sok kacatod van.–állapította meg Violetta.

–Ezek emlékek!–felelte Phuddle.–Pontosabban mondva az örökségem.

–Szóval az egész családod ilyen feltaláló-szerűség volt?–kérdeztem.

–Ja. Mi mind kilógtunk a sorból.–mondta.

–Azért rájuk férne egy kis rendszerezés!–jegyezte meg az osztálytársam.

–Ez mi?–fedeztem fel egy könyvet, amely a porban feküdt.

–Az egyik ősöm feljegyzései.–vonta meg a vállát a pán.–Nyugodtan elolvashatod.–válaszolt a fel nem tett kérdésemre. Végig simítottam a sötétbarna bőrből készült borítón. Ezen is állt a kosz, de egy könnyed fújással eltüntettem a nem kívánatos porcicákat. Felcsaptam a könyvet.

–Centopia flórája és faunája.–olvastam fel az ott látható címet.–Valami biológus volt?

–Vagy szakács.–mutatott Violetta a másik oldalra.–Édes-áfonyás keksz recept.

–Attól függ hol nyitod ki a könyvet.–mondtam.

–Megkaphatom?–kérdezte a barátnőm.

–Miért is ne? Én megyek és segítek Phuddlenek!–nyújtottam oda neki a feljegyzéseket.

–Igazából boldogulok egyedül is ám.–jegyezte meg Phuddle, mikor mellé értem.

–Akkor ne segítsek?–tudakoltam.

–Hát, ő, ártani nem árthat...–felelte. Ezen jót nevettem. Tipikus! Valami magozó gépet akar csinálni, de nem igazán értettem hogy akarja mozgásba helyezni. Épp megakartam neki magyarázni, hogy szerintem ez mechanikailag nem fog működni, amikor Violetta izgatottan maga mellé hívott.

–Ezt nézd!–nyújtotta felém a könyvet.

–A dimenziók legendája.–olvastam.

◦○◊○◦

Gianna összerezzent. Egy csipegés hallatszott Mia táskájából. A nő oldalát fúrta a kíváncsiság, és végül engedett. Kiemelte a telefont és bekapcsolta.Rögtön elszorult a torka.A háttérképről a a húga és a férje mosolygott vissza. Érezte, ahogya szemei elnedvesednek. Óvatósan visszacsúsztatta a mobilt a hátizsákba. A két tenyerébe temette az arcát és elkezdte rázi a sírás.

–Sajnálom Margherita!–zokogta.–Annyira sajnálom!

◦○◊○◦

Régen, az idők kezdete előtt, a két dimenzió kapujai nyitottak volta mindkét fél számára. Az emberek és a varázslat mesterei egyaránt találkozhattak egymással. Így történt, hogy két fiatal, az ellenkező világból, megismerkedett és szerelembe esett. A boldog pár egybekelt és családot alapított. Ám álomszerű életük nem tarthatott soká. A két dimenzió vezetője összekapott valamin és hadat üzentek egymásnak. Hatalmas háború tört ki. Sokáig eldönthetetlen volt a harc kimenetele. Azonban végül a varázslat győzedelmeskedett a puszta erőszak felett. Mindkét fél sok embert vesztett és mindkét dimenzió csakhogynem elpusztult. A pár, aki elszenvedője volt a háború viszontatságainak, úgy döntött, nem hagyja, hogy ez bármikor máskor is megtörténhessen. A férj megszerzett egy követ, amelyről hír járta, hogy a holdról pottyant le. Ebbe zárta az összes dimenzió-kaput, ezzel elválasztva örökké a két világot egymástól.Ő és a családja a vesztes fél mellett maradt és megőrizte a Holdkövet, amely mai napig az egyetlen dolog, amely képes ajtót nyitni a dimenziók között.

Mikor befejeztem olvasást a körülöttem lévőkre tekintettem. Yuko, Mo, Alex, Raynor, Mayla, Naya, Rekah, és persze Violetta és Phuddle, mind azért gyűlt össze, hogy meghallgassa a történetet, amit Violetta talált a könyvben.

–Szóval ez a karkötő, valójában egy mágikus, égből pottyan kő, amelyben ajtók vannak?–kérdezte Alex.

–Nem szerepel semmi más a könyvben erről?–tudakolta a király.

–A következő oldal üres.–válaszoltam.

–Hadd találjam ki, ki írta azt a jegyzetet!–forgatta a szemeit Yuko.–Muddle!

–Az lehetséges.–mondta Phuddle.–Elvégre, ő szerette a könyveket.

–És az édes-áfonyás sütit.–jegyezte meg lopva Violetta.

–Amennyire össze-vissza vannak benne a dolgok, lehet, hogy van még valami.–mondtam.

–Én szívesen elolvasom.–ajánlkozott a királyné.–Ha már nem mozdulhatok ki innen.–nézett bosszúsan a férjére.

–A te érdekedben, kincsem.–mentegetőzött Raynor.

–Családi dráma.–suttogta Yuko, mire Mo oldalba bökte.

–Mo, nem szép dolog hölgyeket lökdösni!–figyelmeztette az anyja.

–De én csak...–sóhajtott a herceg.

–Na gyere, te rosszfiú!–karoltam belé.–Menjünk el egy sétára. Mást úgy sem tehetünk.

◦○◊○◦

–Tehát, a te elvileg félig tündér vagy?–kérdezte Mo.

–A legenda szerint igen, de kétlem, hogy mára maradt volna bármi tündériség bennem.–néztem rá.

–Honnan tudod?–tudakolta.

–Nem nőtt szárnyam a másik világban.–szögeztem le.

–Tudod ez megnyugtat.–mondta.

–Hogy nem nőtt szárnyam?–értetlenkedtem.

–Nem. Az, hogy mások is voltak.–felelte.

–Akik…?–pislogtam.

–Akik két különböző világból származtak és egymásba szerettek. Pont mint mi.–válaszolt.

–Igen.–mosolyodtam el és a vállának dőltem.Lassan róttuk a köröket a palota körül, miközben hallgattuk Centopia hangjait (amibe beletartozott Phuddle szitkozódásai is a gépe miatt, ami “valamiért” nem akart elindulni).

–Elgondolkoztam.–szólaltam meg.–Mi lett volna, ha nem tör ki a háború és az ősöm nem zárja be a kapukat.

–Ki tudja, hogy teljes békében élnénk-e. Lehet, hogy szimplán felrobbantanánk magunkat.–felelte a herceg.

–Az én világomnak már így is majdnem sikerült.–jegyeztem meg.

–A varázslat sem ártatlan dolog. Gondolj csak Lídiára! A múltkor valami varázsport használt, hogy becserkésszen.–mondta Mo.

–Van benne valami.–helyeseltem.majd a karkötőmre tekintettem, ami haloványan világított.–Asszem ideje menni.

–Szia, kincsem.–elnevettem magam az új becenevemen, amin a fiú szólított.

–Viszlát, drágám.–köszöntem el én is, majd egy búcsúpuszit küldtem felé és Violetta keresésére indultam, hogy hazatérhessünk. Pontosabban a nénikém lakásába.

◦○◊○◦

Lídia hozzáadta a következő hozzávalót a főzetéhez.

–Azt hittétek kifoghattok rajtam, mi?–kérdezte és megrázta az üvegcsét.–Kíváncsi vagyok mi csináltok, ha akkora vihar tör ki, hogy ki se tudtok mozdulni napokig!–nevetett.–És én figyelni foglak titeket. Mert senki sem ismeri olyan jól az időjárást, mint Claudia di Nola!

◦○◊○◦

–Köszi, hogy ki hoztál minket a vasút állomásra.–mondtam a nagynénikémnek.

–Ha az unokhúgom meglátogat a világ végén, ne kelljen már egy buszon zötykölődni a kanyarogban.–felelte.

–Ez valami családi vonás hogy nem bírjátok a szerpentint?–kérdezte Violetta.

–Lehet.–kacsintottam.–Hívlak, ha bármi újat megtudok.–fordultam vissza Gianna felé.

–Ahogy én is.–mosolyodott el.

–Hahó megy a vonat!–figyelmeztetett a barátnőm és magával húzott a peron felé.

–És Mia!–szólt utánam.–Szeretlek.

–Nálam nem jobban.–kiáltottam.

–Már látom a kalauzt, ahogy száll fel a vonatra!–vágott közbe Violetta.

–Jól van, megyek már!–adtam meg magam.–Téged meg mi hajt ennyire?

–A sorozatom, amit ma este fogok nézni egy tál popcorn kíséretében.–válaszolt.

Írói megjegyzések:

1.Hát igen, a sorozatok jó kifogások.

2.Gianna nem tudta Claudia vezetéknevét. Ezt elfelejtettem beleírni...duh...:(    

Liza