21. Rész

Boldog Karácsonyt mindenkinek utólag és BUÉK mindenkinek előleg!
Idén már sorozatban harmadszor sikerült megbetegednem karácsonykor. Azért remélem nektek jobban telt a szenteste  és mindenki örül az ajándékoknak, amiket kapott és amiket adott!
Jó olvasást!

U.i.: A beszélgetős csoporttal mi legyen?

–Szóval, gondolkodtam, hogy kinek is adhatta oda Brigitta a naplómat.–mesélte Violetta. Péntek délután volt és éppen önkénteskedtünk a sulival. Firenze egyik eldugott parkjában szedtük össze a szemetet. A liget első látásra tisztának tűnt, mikor megérkeztünk, azonban hamar kiderült, hogy mégsem lesz ilyen egyszerű dolgunk. Az apró cigarettacsikkek, az átlátszó nejlondarabkák és az eldobott rágógumi maradékok igencsak meghosszabbították a dolgot. A park egyik nyitott területén voltunk, ahol legtöbbször piknikezni szoktak. Tehát nekünk jutottak a különböző csomagolópapírok.
–Talán több kuka kéne.–jegyezte meg Paula.
–Igaz.–bólintottam, majd Violetta felé fordultam.–És?–ő nagyot sóhajtott.
–Arra jutottam, hogy nem adhatta másnak.–bökte ki kissé idegesen.–Mármint… kinek kellene? Nektek esetleg van tippetek?
–Sajnos nem.–mondtam csalódottan.–Ráadásul az egész időszak, amikor ez történt… olyan mintha egy álom lett volna…
–Hát, a naplóm hiányzik. Szóval nagyon is valóságos volt.–felelte a barátnőm.
–Talán kikérdezhetnénk Brigittát.–szólalt meg Vincent a hátunk mögül.–Mint egy kémfilmben!–újabban ezek lettek a mániái.
–És aztán jól kicsapnának minket a suliból.–vágott közben Paula.
–Ha rá tudnánk bizonyítani a lopást… Brigittát is kicsapnák.–magyarázta Violetta.–De Morton tanár úr megtámadta Mia tanúvallomását.
–Én megmondtam az első napon, hogy ez a tanár egy állat.–jegyezte meg a fiú.
–Elismerem, hogy nagyon bunkó, de ne felejtsétek el, hogy én sem a legjobb állapotomban voltam aznap. Simán azt hihette, hogy lázas vagyok és csak álmodtam az egészet…
–Én jobban hiszek a lázas Miának, mint Brigittának úgy általában.–szólalt meg Sue is.
–Hát, úgy látszik a tanári kar pedig Mortonnak hisz inkább.–tette hozzá Vincent.

Gianna…
Bernando szemei kipattantak. Felült. A táborban majdnem mindenki aludt. Csak az őrszemek tüze égett a sátorváros szélein. Mellette Silvio szuszogott. A vadász vetett rá pár pillantást, majd visszafeküdt. Egy nő arcképét látta az álmában. Nem emlékezett rá, hogy kihez tartozott, de valami azt súgta, hogy a neve Gianna volt.
Bernando megpróbált visszaaludni. Holnap támadnak.

–Mia, láttam egy fészert arrafelé.–mutatott Paula a helyes irányba.
–Nagyszerű?–pislogtam rá értetlenül. A barátnőm mosolyogva a csuklójára mutatott.
–Ó!–pillantottam a világító karkötőmre.–Violetta!–kiáltottam a barátnőmet keresve. Paula éles szeme szerencsédnek bizonyult. Észrevétlenül besurrantunk a fészerbe, amit bokrok takartak el. Egyszóval tökéletes volt egy kis dimenzióváltásra.
–Tükör.–nyomta a kezembe Violetta a megnevezett tárgyat.
–Köszi.–vágtam rá, miközben kinyitottam a könyvet.

Mia: Válaszokat akarni
Violetta: és aki keres, az lelhet
Mia: a múltat felzavarni
Violetta: fájdalmas, döbbenetes lehet.

A fény körbevett minket és lassan átszippantott minket a Centopiába. Ég és föld közé érkeztünk meg. Pontosabban nem föld, hanem a tenger hullámzott alattunk, úgy húsz méterre.
–Vajon mitől függ, hogy hova dob minket a dimenziókapu?–kérdezte Violetta. Valószínűleg az ő fejében is végigfutott a gondolat, hogy ez azért meredek.
–Nos, biztos jó oka van rá.–vontam meg a vállam.–Nézd!–mutattam elénk. Nem messze tőlünk egy sziget körvonalai emelkedtek ki a víztömegből.
–A Szarv-sziget!–kiáltotta a barátnőm lelkesen.–Lehet, hogy a többiek már ott vannak!
–Bárcsak ez lenne a helyzet!–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül.–Szevasztok.
–Ó, helló!–fordultam meg.
–Még át kell kelnünk.–mutatott a szárazföld irányába a tündér.–De jó, hogy jöttök. Elkél még egy pár segítő kéz. Át kell vinnünk a csomagokat.
–Remek!–sóhajtott Violetta.–Ma úgy is önkénteskedős napunk van!–kacsintott rám.
–Igaz.–helyeseltem.–Mot merre találom?–tudakoltam kissé félve Yuko elmaradhatatlan beszólásaitól.
–Irányítja az átkelést.–válaszolta a lány, ezúttal elhagyva a csípős megjegyzéseket. De az arcára ugyanúgy kiült a tipikus kaján vigyor, ami olyankor szokott, mikor kettesben talál minket a herceggel.
–És a király?–érdeklődött Violetta.
–Hátramaradt egy osztaggal, hogy elterelje a támadók figyelmét, ha esetleg utánunk jönnének…–a barátnőim csevejének zaja elhalkult, ahogy egyre távolabb kerültem tőlük. A szárazföldön nagy volt a kavarodás. Dobozok, tündérek mindenfele, rendezetlen állapotban. Mot viszont egyszerű volt megtalálni. Ott állt mindennek a közepén és próbálta megnyugtatni a társait. Nem mondom, hogy kevés sikerrel, de a rendteremtésre ez korántsem volt elég.
–Szia!–röppentem mellé boldogan. Egy kicsit megijedt, de aztán nyomban átölelt, hogy üdvözöljön.
–Szia. Jó, hogy jössz… ez az irányítás nem kíméli az idegeimet…–magyarázta a fejét vakargatva, majd a végigmutatott a tömegen.
–Igen, látom.–sóhajtottam.
–Te nagyon jó vagy szervezésben, igaz?–nézett rám reménykedve.
–Hát, nem is tudom…–kissé ledöbbentett ez a kijelentés.
–Ugyan már!–húzott közelebb magához.–Együtt csináljuk.–biztatott. Eltökélten bólintottam.

–Ugye nem kell megölnünk senkit?–nézett Silvio aggódva a mellette menetelő férfira. Bernando nem felelt.–Tudom, hogy csak bénító lövedékünk van, de én félek, hogy…
–Megállni!–hangzott a nő hangja elölről. A csapat, amely eddig elszántat tört át az erdőn, most megtorpant.–Közeledünk a palotához!–Lídia karcsú alakja jelent meg fölöttük.–A sereg feloszlik a megbeszéltek szerint és ostromgyűrűt vonunk a hegy köré!
Bernando a fejére húzta a csuklyáját. Silvióra nézett. A fiú szemiben a félelem tükröződött. Különböző csapatba osztották be őket.
–Vigyázz magadra, kölyök!–mondta, majd eltűnt a tömegben. Silvio pislogott párat és megszorította a fegyverét. Úgy érezte, nem áll készen a háborúra.

–Ezeket visszük át következőnek!–mondtam pár tündérnek. Bólintottak, majd elkezdték megemelni a dobozokat.
–Szerintem egész jól megy!–lépett mellém Mo boldogan.–De monnd csak, a jóslat is dobozpakolgatásról szólt?
–Nem.–vágtam rá, majd intettem egy csapat tündérnek, hogy vigyék el a megmaradt szállítmányt a kupacból.
–Akkor?–kérdezte a herceg.
–Nem is tudom.–vettem mély levegőt.–Valamit fel kell fedeznünk a múltról, ami fájdalmas és érdekes, egyszerre…–magyaráztam. Mo érdeklő pillantásokat vetett rám.
–Valami ötlet?–érdeklődött.
–Nem, semmi.–préseltem ki magamból a levegőt. Megvontam a vállam.–De úgy érzem, ez még várhat.–tekintettem végig a doboz kupacokon, amit már sikeresen kategorizáltam.
–Mi van, ha tekercsekben van valami.–töprengett a fiú.
–Lehet.–bólintottam.–De ezt inkább majd a szigeten nézzük meg.–tisztáztam.

Bernando szélsebesen haladt a palota irányába a fák között. Minden nyugodtnak tűnt. Mintha a környék nem sejtené, hogy mi készülődik. Pedig sejtették. A tündérek napok óta halmozták fel az élelmet. A férfi megtorpant. A hegy már nem volt messze. Továbbra is csend honolt. Bernando jobbnak látta, ha mostantól lopakodik. Talán a tündérek lesből fognak támadni.
A sereg nagyjából kétszáz méterre volt a háta mögött. A férfi fejében már sokadszorra fordult meg, hogy megszökik. Semmi kedve nem volt az egészhez, sőt minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy ostromot vezessen a tündérek ellen. Hiszen nem volt magyarázat arra, miért támadják meg a palotát. Lídiának egyetlen oka lehet erre, hogy hatalmat szerezzen. Ez nem helyes. Bernando erkölcsös ember volt. Legalábbis valami mélyen ez súgta neki. Elindult egy rejtett ösvényen felfelé.
Talán beszélnie kellene a rózsaszín hajú tündérrel, akiről Lídia beszélt. Már látta őt. A fán. Nem árulta be őt és a társát. Talán a rózsaszínhajú tündér megbízik ezért benne. Ő tud valamit. Tudnia kell valamit, ha Lídia ennyire keresi.
Felért a hegyre.
A palota kongott az ürességtől.

Liza