16. Rész

A jóslat felé helyeztem a Violetta által előkapart tükröt.

Mia: Nagy veszély közeleg

Violetta: Mint éjfekete sötét felleg

Mia: Mentsd meg mi fontos

Violetta: az ellenség nem mindig pontos.

Az arany fény körbecikázott körülöttünk. Ahogy a varázslat beszippantott éreztem, ahogy Centopia melegsége átjárja a határtalan teret. Jó nagyot kellett fékeznem, mert pont egy fa felett érkeztünk meg az unikornisok földjére, és az ágak legvége nem volt messze a portáltól. Szóval miután szerencsésen megmenekültem attól, hogy felszúródjak az ágak valamelyikére, Violetta után kezdtem el kutatni. Nem kellett sokat nézelődnöm, hamar megpillantottam a földön. Én is leereszkedtem mellé.

–És most hogyan tovább?–nézett rám.

–Először is, megkeressük Mot, aztán neki látunk a jóslat megfejtésének.–amint elhagyta a számat az utolsó szó, egy kürt harsant nem messze tőlünk. Automatikusan megragadtam a társam kezét, majd a fa lombjára húztam. Meghúztuk magunkat a levelek sűrűjében. Nem telt sokba és megjelent egy kisebb csapat. Mind emberek voltak és többé-kevésbe rendezett sorokba meneteltek előre.

–Akkor, most mi is van azzal a kitűnő hallásoddal?–kérdezte az egyikük. Hatalmas termetű volt, de a feje aránytalanul kicsi volt a testéhez képest. Raszta hajában különböző színű gyöngyök voltak, a ruhája gyűrt és viselt volt. Jobb kezében egy puskát tartott. Hideg tekintettel pásztázta körbe a tájat. Majd végül visszapillantott a mellette állóra. A másik férfi hozzá képest iszonyú vékonynak tűnt. Egészen úgy nézett ki, mint ahogyan Robin Hood. A fejére kapucnit húzott, amely félig eltakarta az arcát. A vállán egy íj várta, hogy használatban vegyék, oldalán egy díszes tegezben rengeteg nyíl sorakozott.

–Nem kellett volna meg fújni a harsonát.–közölte teljesen nyugodtan. A termetes fickó felhorkant.

–Hallod ezt Silvio?–fordult hátra. Egy szőke hajú fiú lépett ki a tömegből szégyenkezve. A ruhája szakadt volt, alig múlhatott tizenkettő. Megesett rajta a szívem.

–Igen uram!–húzta ki magát büszkén, de a szemében félelem csillant.

–Máskor ne fújd meg a hangszert!–mosolygott kajánul a vezér.

–De, hiszen ön mondta, hogy…!–védekezett a fiú, de rápillantva a felettesére elbizonytalanodott, és félbe hagyta a mondatot. A termetes alak nevetve legyintett.

–Tovább!–ordította el magát hirtelen. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom ijedtemben, de szerencsére az utolsó pillanatban megkapaszkodtam a mellettem lévő vékony ágban, ezzel azonban kettéroppantottam egy friss hajtást. A szívem kihagyott egy ütemet. Bár a csapat nagy része nem hallotta a balesetet, a Robin Hood kosztümös fickó viszont annál inkább. Felén emelte a fejét. Pár végtelennek tűnő másodpercig farkasszemet néztünk a mélyzöld szemű idegennel.

–Baj van Bernando?–fordult vissza a vezér. A férfi összehúzta a szemét, látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin.

–Csak egy madár.–felelte végül és a társai után indult. Megnyugodva sóhajtottam. Mikor a tömeg már elég messze jutott, leereszkedtünk a búvóhelyünkről.

–Azt hittem meghalunk!–tört ki Violettából.–Mi volt ez?!

–Nem tudom.–válaszoltam.

–Úgy látszik, van egy besúgónk az ellenség között.–mondta.

–Azért ne bízd el magad. Ki tudja miért nem árult be minket!–figyelmeztettem.

–Mi van, ha láthatatlanok vagyunk?–vetette fel a hipotézist a barátnőm.

–Nem hiszem.–ingattam a fejem.–Sokkal inkább neheztelt a főnökére, ezért úgy döntött megnehezíti a dolgát.

–A legjobb, ha minél előbb eltűnünk innen!–zárta le a témát a társam. Megnyomtam a pillangót a gyűrűmön.

–Vigyél Mo-hoz!–utasítottam.

◦○◊○◦

A herceg idegesen járkált körbe-körbe az ideiglenes táborhelyükön. A kémek nem hoztak túl jó híreket. Az, hogy az ellenség nem tűnt kicsinek és gyengének, csak az egyik gond volt. A nagyobb problémát az jelentette, hogy a fura idegenek elfogták Onchaot és elkábítottak. Mo nem tudta, hogy mihez kezdjen. Jól esett volna, ha az apja most mögötte áll. Máskor ki nem állhatta, ha a király még naivnak vagy meggondolatlan fiatalnak nevezte, de most mit nem adott volna egy kis kisegítésért. Egy rózsaszín lepke jelent meg a szemei előtt, kizökkentve a gondolataiból.

–Mia!–derült jobb kedvre egy pillanatra. Én és Violetta földet értünk a tündérek sátrai között.

–Szia!–üdvözöltem boldogan és átöleltem.–Valami baj van?

–Jó, hogy jöttetek.–sóhajtott.–Nagy a baj.–felelte.

◦○◊○◦

Bernando érdeklődve vizslatta a ketrecbe zárt lényt. Hirtelen Silvio jelent meg mellette egy vödör vízzel.

–Azt hittem csak a mesékben léteznek.–kezdett bele az újonnan érkezett a mondanivalójába. Nagy erőlködések közepette elég magasra emelte a vizet, hogy beleönthesse a ketrecen belül található vályúba.–Nem izgalmas?–kérdezte hátrafordulva. Bernando nem válaszolt, csak bámult maga elé. Silvio csalódottan nyugtázta, hogy nem tud párbeszédbe egyelődni a kémmel. Visszaindult a sátra felé.

–Szerinted ez helyes?–szólalt meg hirtelen a férfi. A fiú megtorpant.

–Mi?–kérdezte. Bernando a ketrecben alvó unikornisra mutatott.

–Hagyni kellett volna elmenekülni. A légynek sem ártott volna.–mondta.

–A kisasszony megparancsolta, hogy mindent fogjunk be, ami a közelünkbe tér.–válaszolt Silvio.

–És az Ő szava szent?–érdeklődött a kapucnis alak.

–Ő az egyetlen, aki visszaadhatja az emlékeinket.–sóhajtott a fiú.–És az otthonunkat.

◦○◊○◦

–Onchao!–rémültem meg.–Elkapták?

–Igen.–bólintott együtt érzően az egyik kém.

–Ki kell szabadítanunk!–jelentettem ki.

–Biztos, hogy jó…?–kezdte Mo.

–Igen.–feleltem ellenzést nem megtűrve.

–Végülis a jóslat is erről szól.–tette hozzá Violetta.

–A jóslat?–kérdezte meglepődötten a herceg.

– Nagy veszély közeleg, mint éjfekete sötét felleg, mentsd meg mi fontos, az ellenség nem mindig pontos.–szavalta a társam.

–Onchao fontos.–szólaltam meg.

–Akkor?–nézett körbe Mo.

–Kell egy terv!–válaszoltam.

◦○◊○◦

 A kémeink hozzájutottak ahhoz az információhoz, miszerint napnyugtakor enni visznek Onchaonak. Ekkor azonban ki kell nyitniuk a ketrec ajtaját, hogy be tudják vinni az élelmet. Megfelelő alkalom a megszöktetésre. A fontos, hogy Lídia visszaérkezte előtt érjünk oda, mert, ha ő tudomást szerez a tábor fogvatartottjáról, biztosan helyez a ketrechez fegyveres őröket, ami jócskán nehezíti az esélyeinket.

–Míg én és Yuko elintézzük a ránk támadó embereket, addig Mia, Violetta kíséretével segít Onchaonak kiszabadulni. A többiek nem bújnak elő, addig, amíg nem szükséges. Nem lenne jó, ha megtudnák, hogy a király egy csapatot küldött rájuk kémkedni. Minden világos?–nézett Mo körbe a jelenlévőkön. A tündérek bólintottak.–Rendben, akkor indulás! Amilyen halkan csak tudtok!

Belevágtunk az erdő sűrűjébe. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert. Izgultam. Ha nem érünk oda időben, akkor nem lesz más esélyünk Lídia érkezte előtt. Kulcs nélkül ugyanis elég nehéz kinyitni egy zárat.

–Gyorsan!–hallottuk a legelöl haladó kém sürgetését. Kiértünk az erdő szélére, ahonnan látni lehetett az ellenséges tábort. Észrevettem a ketrecet, benne Onchaoval. Ijedten nézelődött jobbra-balra. Rájött, hogy nem tud kijutni.

–Ott jön az istállófiú!–mutatott az egyik irányba Yuko. felismertem a szőke hajú gyereket. Silvio volt a neve. Úgy látszik, ő végzi a piszkos munkát.

–Legyetek résen!–figyelmeztetett Mo.

◦○◊○◦

–Ne félj! Csak enni hoztam!–Silvio próbálta nyugtatni az unikornis, ez azonban nehezen ment, mert ő mega is elég ideges volt.–Jó paci!–lassan a zárba helyezte a kulcsot és elfordította, de közben mindvégig az állaton tartotta a szemét. Az egyszarvú az ajtót bámulta. A fiú óvatosan kinyitotta azt, majd tett egy lépést befelé. Onchao azonban két lábra állt és nagyot nyerített. Mindenki felkapta a fejét a táborba. Mi is akcióba lendültünk.

–Silvio fogd már meg!–ordított a termetes ember, ám ebben a pillanatban egy vízgömb találta el. Olyan sebességgel csapódott az arcába, hogy az felért egy jobb egyenessel. A világ elhomályosult egy percre a vezér előtt.

–Nesze neked, marhafej!–vágott oda Yuko. Én a ketrechez siettem. Onchao szeme megcsillant, mikor meglátott.

–Gyere!–mondtam, majd a megrettent fiúra tekintettem, aki addigra elállt az útból. meg akartam szólítani, de elfutott. Megráztam a fejem és az erdő felé tereltem az unikornist. Onchao a magasba emelkedett. Violetta a felénk érkező embereket lövöldözte.

–Félre!–hallottam meg a hatalmas alak kiáltozását. Egy puskát emelt az ég felé. Pontosabban Onchaora.

–Vigyázz!–figyelmeztettem és védekezően elé repültem. Az altató lövedék így engem talált el. Hirtelen elzsibbadt mindenem, nem tudtam csapdosni a szárnyaimmal.

–Mia!–hallottam Violetta hangját. Elkezdtem zuhanni. Minél lejjebb értem, annál homályosabb lett a kép. Az utolsó dolog, amit felfogtam, az az, hogy Mo a karjaiba tart.

◦○◊○◦

Minden sötét volt. A feketén túlról hangfoszlányok érkeztek. Nagy nehezen, de rávettem magam, hogy felébredjek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szobámba vagyok. A nénikém, Paula, Sue, Vincent és Violetta aggódva néztek rám.

–Jól vagy?–kérdezte Gianna rémülten.

–Igen.–feleltem és felültem az ágyamon. A fejem iszonyúan hasogatott.–Onchao?

–Megvan.–mosolygott Violetta.–Biztonságosan visszatértek a palotába.

–Akkor jó.–mondtam majd visszafeküdtem.

–Mia?–tudakolta a gyámom.

–Alszom.–válaszoltam, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom.

Liza