16. Rész

A jóslat felé helyeztem a Violetta által előkapart tükröt.

Mia: Nagy veszély közeleg

Violetta: Mint éjfekete sötét felleg

Mia: Mentsd meg mi fontos

Violetta: az ellenség nem mindig pontos.

Az arany fény körbecikázott körülöttünk. Ahogy a varázslat beszippantott éreztem, ahogy Centopia melegsége átjárja a határtalan teret. Jó nagyot kellett fékeznem, mert pont egy fa felett érkeztünk meg az unikornisok földjére, és az ágak legvége nem volt messze a portáltól. Szóval miután szerencsésen megmenekültem attól, hogy felszúródjak az ágak valamelyikére, Violetta után kezdtem el kutatni. Nem kellett sokat nézelődnöm, hamar megpillantottam a földön. Én is leereszkedtem mellé.

–És most hogyan tovább?–nézett rám.

–Először is, megkeressük Mot, aztán neki látunk a jóslat megfejtésének.–amint elhagyta a számat az utolsó szó, egy kürt harsant nem messze tőlünk. Automatikusan megragadtam a társam kezét, majd a fa lombjára húztam. Meghúztuk magunkat a levelek sűrűjében. Nem telt sokba és megjelent egy kisebb csapat. Mind emberek voltak és többé-kevésbe rendezett sorokba meneteltek előre.

–Akkor, most mi is van azzal a kitűnő hallásoddal?–kérdezte az egyikük. Hatalmas termetű volt, de a feje aránytalanul kicsi volt a testéhez képest. Raszta hajában különböző színű gyöngyök voltak, a ruhája gyűrt és viselt volt. Jobb kezében egy puskát tartott. Hideg tekintettel pásztázta körbe a tájat. Majd végül visszapillantott a mellette állóra. A másik férfi hozzá képest iszonyú vékonynak tűnt. Egészen úgy nézett ki, mint ahogyan Robin Hood. A fejére kapucnit húzott, amely félig eltakarta az arcát. A vállán egy íj várta, hogy használatban vegyék, oldalán egy díszes tegezben rengeteg nyíl sorakozott.

–Nem kellett volna meg fújni a harsonát.–közölte teljesen nyugodtan. A termetes fickó felhorkant.

–Hallod ezt Silvio?–fordult hátra. Egy szőke hajú fiú lépett ki a tömegből szégyenkezve. A ruhája szakadt volt, alig múlhatott tizenkettő. Megesett rajta a szívem.

–Igen uram!–húzta ki magát büszkén, de a szemében félelem csillant.

–Máskor ne fújd meg a hangszert!–mosolygott kajánul a vezér.

–De, hiszen ön mondta, hogy…!–védekezett a fiú, de rápillantva a felettesére elbizonytalanodott, és félbe hagyta a mondatot. A termetes alak nevetve legyintett.

–Tovább!–ordította el magát hirtelen. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom ijedtemben, de szerencsére az utolsó pillanatban megkapaszkodtam a mellettem lévő vékony ágban, ezzel azonban kettéroppantottam egy friss hajtást. A szívem kihagyott egy ütemet. Bár a csapat nagy része nem hallotta a balesetet, a Robin Hood kosztümös fickó viszont annál inkább. Felén emelte a fejét. Pár végtelennek tűnő másodpercig farkasszemet néztünk a mélyzöld szemű idegennel.

–Baj van Bernando?–fordult vissza a vezér. A férfi összehúzta a szemét, látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin.

–Csak egy madár.–felelte végül és a társai után indult. Megnyugodva sóhajtottam. Mikor a tömeg már elég messze jutott, leereszkedtünk a búvóhelyünkről.

–Azt hittem meghalunk!–tört ki Violettából.–Mi volt ez?!

–Nem tudom.–válaszoltam.

–Úgy látszik, van egy besúgónk az ellenség között.–mondta.

–Azért ne bízd el magad. Ki tudja miért nem árult be minket!–figyelmeztettem.

–Mi van, ha láthatatlanok vagyunk?–vetette fel a hipotézist a barátnőm.

–Nem hiszem.–ingattam a fejem.–Sokkal inkább neheztelt a főnökére, ezért úgy döntött megnehezíti a dolgát.

–A legjobb, ha minél előbb eltűnünk innen!–zárta le a témát a társam. Megnyomtam a pillangót a gyűrűmön.

–Vigyél Mo-hoz!–utasítottam.

◦○◊○◦

A herceg idegesen járkált körbe-körbe az ideiglenes táborhelyükön. A kémek nem hoztak túl jó híreket. Az, hogy az ellenség nem tűnt kicsinek és gyengének, csak az egyik gond volt. A nagyobb problémát az jelentette, hogy a fura idegenek elfogták Onchaot és elkábítottak. Mo nem tudta, hogy mihez kezdjen. Jól esett volna, ha az apja most mögötte áll. Máskor ki nem állhatta, ha a király még naivnak vagy meggondolatlan fiatalnak nevezte, de most mit nem adott volna egy kis kisegítésért. Egy rózsaszín lepke jelent meg a szemei előtt, kizökkentve a gondolataiból.

–Mia!–derült jobb kedvre egy pillanatra. Én és Violetta földet értünk a tündérek sátrai között.

–Szia!–üdvözöltem boldogan és átöleltem.–Valami baj van?

–Jó, hogy jöttetek.–sóhajtott.–Nagy a baj.–felelte.

◦○◊○◦

Bernando érdeklődve vizslatta a ketrecbe zárt lényt. Hirtelen Silvio jelent meg mellette egy vödör vízzel.

–Azt hittem csak a mesékben léteznek.–kezdett bele az újonnan érkezett a mondanivalójába. Nagy erőlködések közepette elég magasra emelte a vizet, hogy beleönthesse a ketrecen belül található vályúba.–Nem izgalmas?–kérdezte hátrafordulva. Bernando nem válaszolt, csak bámult maga elé. Silvio csalódottan nyugtázta, hogy nem tud párbeszédbe egyelődni a kémmel. Visszaindult a sátra felé.

–Szerinted ez helyes?–szólalt meg hirtelen a férfi. A fiú megtorpant.

–Mi?–kérdezte. Bernando a ketrecben alvó unikornisra mutatott.

–Hagyni kellett volna elmenekülni. A légynek sem ártott volna.–mondta.

–A kisasszony megparancsolta, hogy mindent fogjunk be, ami a közelünkbe tér.–válaszolt Silvio.

–És az Ő szava szent?–érdeklődött a kapucnis alak.

–Ő az egyetlen, aki visszaadhatja az emlékeinket.–sóhajtott a fiú.–És az otthonunkat.

◦○◊○◦

–Onchao!–rémültem meg.–Elkapták?

–Igen.–bólintott együtt érzően az egyik kém.

–Ki kell szabadítanunk!–jelentettem ki.

–Biztos, hogy jó…?–kezdte Mo.

–Igen.–feleltem ellenzést nem megtűrve.

–Végülis a jóslat is erről szól.–tette hozzá Violetta.

–A jóslat?–kérdezte meglepődötten a herceg.

– Nagy veszély közeleg, mint éjfekete sötét felleg, mentsd meg mi fontos, az ellenség nem mindig pontos.–szavalta a társam.

–Onchao fontos.–szólaltam meg.

–Akkor?–nézett körbe Mo.

–Kell egy terv!–válaszoltam.

◦○◊○◦

 A kémeink hozzájutottak ahhoz az információhoz, miszerint napnyugtakor enni visznek Onchaonak. Ekkor azonban ki kell nyitniuk a ketrec ajtaját, hogy be tudják vinni az élelmet. Megfelelő alkalom a megszöktetésre. A fontos, hogy Lídia visszaérkezte előtt érjünk oda, mert, ha ő tudomást szerez a tábor fogvatartottjáról, biztosan helyez a ketrechez fegyveres őröket, ami jócskán nehezíti az esélyeinket.

–Míg én és Yuko elintézzük a ránk támadó embereket, addig Mia, Violetta kíséretével segít Onchaonak kiszabadulni. A többiek nem bújnak elő, addig, amíg nem szükséges. Nem lenne jó, ha megtudnák, hogy a király egy csapatot küldött rájuk kémkedni. Minden világos?–nézett Mo körbe a jelenlévőkön. A tündérek bólintottak.–Rendben, akkor indulás! Amilyen halkan csak tudtok!

Belevágtunk az erdő sűrűjébe. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert. Izgultam. Ha nem érünk oda időben, akkor nem lesz más esélyünk Lídia érkezte előtt. Kulcs nélkül ugyanis elég nehéz kinyitni egy zárat.

–Gyorsan!–hallottuk a legelöl haladó kém sürgetését. Kiértünk az erdő szélére, ahonnan látni lehetett az ellenséges tábort. Észrevettem a ketrecet, benne Onchaoval. Ijedten nézelődött jobbra-balra. Rájött, hogy nem tud kijutni.

–Ott jön az istállófiú!–mutatott az egyik irányba Yuko. felismertem a szőke hajú gyereket. Silvio volt a neve. Úgy látszik, ő végzi a piszkos munkát.

–Legyetek résen!–figyelmeztetett Mo.

◦○◊○◦

–Ne félj! Csak enni hoztam!–Silvio próbálta nyugtatni az unikornis, ez azonban nehezen ment, mert ő mega is elég ideges volt.–Jó paci!–lassan a zárba helyezte a kulcsot és elfordította, de közben mindvégig az állaton tartotta a szemét. Az egyszarvú az ajtót bámulta. A fiú óvatosan kinyitotta azt, majd tett egy lépést befelé. Onchao azonban két lábra állt és nagyot nyerített. Mindenki felkapta a fejét a táborba. Mi is akcióba lendültünk.

–Silvio fogd már meg!–ordított a termetes ember, ám ebben a pillanatban egy vízgömb találta el. Olyan sebességgel csapódott az arcába, hogy az felért egy jobb egyenessel. A világ elhomályosult egy percre a vezér előtt.

–Nesze neked, marhafej!–vágott oda Yuko. Én a ketrechez siettem. Onchao szeme megcsillant, mikor meglátott.

–Gyere!–mondtam, majd a megrettent fiúra tekintettem, aki addigra elállt az útból. meg akartam szólítani, de elfutott. Megráztam a fejem és az erdő felé tereltem az unikornist. Onchao a magasba emelkedett. Violetta a felénk érkező embereket lövöldözte.

–Félre!–hallottam meg a hatalmas alak kiáltozását. Egy puskát emelt az ég felé. Pontosabban Onchaora.

–Vigyázz!–figyelmeztettem és védekezően elé repültem. Az altató lövedék így engem talált el. Hirtelen elzsibbadt mindenem, nem tudtam csapdosni a szárnyaimmal.

–Mia!–hallottam Violetta hangját. Elkezdtem zuhanni. Minél lejjebb értem, annál homályosabb lett a kép. Az utolsó dolog, amit felfogtam, az az, hogy Mo a karjaiba tart.

◦○◊○◦

Minden sötét volt. A feketén túlról hangfoszlányok érkeztek. Nagy nehezen, de rávettem magam, hogy felébredjek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szobámba vagyok. A nénikém, Paula, Sue, Vincent és Violetta aggódva néztek rám.

–Jól vagy?–kérdezte Gianna rémülten.

–Igen.–feleltem és felültem az ágyamon. A fejem iszonyúan hasogatott.–Onchao?

–Megvan.–mosolygott Violetta.–Biztonságosan visszatértek a palotába.

–Akkor jó.–mondtam majd visszafeküdtem.

–Mia?–tudakolta a gyámom.

–Alszom.–válaszoltam, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom.

Liza

14. Rész

–Szólnunk kell a többieknek!–mondtam Violettának halkan. Finoman bólintott majd lassan felállt. Egy ág reccsent a talpa alatt. Mindketten megdermedtünk és ijedten néztünk egymásra. Szerencsénkre Lídia és a többi ember nem hallotta meg. El voltak foglalva azzal, hogy valamit nagyon pakolásszanak. Legalábbis is az erőlködés és a lepuffanó terhek hangjából erre következtettem. Miután megnyugodtunk már óvatosabban folytattuk az utunkat, kifele az erdőből. Még sokáig hallottam Lídia panaszkodásait. Vajon kik lehetnek ezek az emberek? Egyáltalán emberek? És miért nem emlékszenek semmire sem?

Szinte egy végtelennek tűnő idő után már elég messzire voltunk a tábortól és elmertünk emelkedni a talajtól. Ezután az eredeti cél felé vettük az utunkat. A palota nem volt messzebb tízpercnyi repülésnél, de mi nagyjából öt perc alatt megtettük a távot. A tündérek vidáman élték életüket a kertben. Volt, aki kertészkedett, valaki az unikornisokat kényeztette, mások egymással beszélgettek. Egy szóval: minden visszatért a régi kerékvágásba a vihar után.

–Hé! Csajok!–hallottuk Yuko üdvözlését.–Jó, hogy jöttök! Már kezdtem unatkozni!

–Miért, nem tudsz senki mással beszélgetni?–tudakolta puszta érdeklődésből.

–Nem a dumcsizásról van szó!–forgatta meg a szemeit szórakozottan a harcos.–Veletek együtt érkezik a veszély és a kaland is!–mondta titokzatosan.

–Jó tudni, hogy ilyen jótékony szerepünk van Centopia napi életében.–közöltem ironikusan.

–Ugyan már! Jó móka, nem?–kérdezte kíváncsian.

–Őőő, biztos.–felelte Violetta, majd elkomorult az arca.–Van valami, amiről tudnotok kell.

–Tudni? Kinek?–Yuko csodálkozva nézett ránk.

–Mindenkinek.–válaszoltam.

◦○◊○◦

Kis idő múltán összeült a szokásos tanácskozós csapat. Én, Violetta, Yuko, Mo, Alex, Mayla, Raynor, Naya és a ki-bejárkáló Rekah, aki időnként még édességet is hozott.

–És nagyjából hányan lehettek?–tudakolta király.

–Sokan. Legalább ötven sátrat láttam, de ki tudja mekkora részét láttam a tábornak.–mondta Violetta.

–Nem hangzik jól.–felelte a szorosan mellettem álló herceg. Bíztatás képen megszorítottam a kezét. egy szomorú mosolyt küldött felém.

–Ha tényleg ostromra készülnek bizonyára jelet is fognak adni.–töprengett Raynor.

–Legjobb lenne, ha felderítőket küldenénk.–vetette fel Mayla az ötletet.

–Akik felmérnék a valós helyzetet.–tettem hozzá.

–Reméljük nincsenek kétszáznál többen.–jelentette ki az uralkodó.–Annyi emberrel már nem tudunk el bánni.

–De vajon honnan szerzett ennyi szövetségest?–kérdezte Yuko. Az eddig csendben álló orvos félrefordította a fejét.

–Naya, te tudsz valamit?–tudakolta a királyné.

–Amennyire Lídiát ismerem, szerintem azok az emberek nem jókedvükből csatlakoztak hozzá.–válaszolta.

–Ebben lehet igazság, bár elég furcsa, amiről ott beszéltek.–mondtam.

–Miről?–nézett rám Mo.

–Arról, hogy mire emlékeznek.–adta meg a válasz helyettem Violetta.

–És ez pontosabban mit takar?–érdeklődött Raynor.

–Valaki a házáról beszélt, egyesek neveket hangoztattak, amelyek ismerősnek tűntek nekik.–fejtettem ki.

–Érdekes.–a király csak ennyit tudott kibökni. Hirtelen feltárult az ajtó és Rekah jelent meg egy tálcával, rajta a gőzölgő gyógyteával. Ezúttal egy utánfutót is hozott magával.

–Onchao!–ugrottam a nyakába. Vidáman üdvözölt.

–Tehát, akkor azt hiszem, készen vagyunk.–fejezte be a király a megbeszélést.

◦○◊○◦

Onchao boldogan eszegette az almákat, amelyeket az előbb rúgott le a kertben álló fáról. Én a készülődő kémeket néztem. Elvileg mi is elkísérjük őket egy darabig. Messziről figyeltem, ahogy Mo minden szükséges információt megoszt velük.

–Jó király lesz belőle.–jelent meg az oldalamon Violetta.

–Igen.–erősítettem meg.–A kérdés az, hogy belőlem jó királyné lesz-e majd.

–Ugyan.–nevetett.–Ne beszélj butaságokat.

–Mármint, hogy királyné lesz belőlem?–kérdeztem.

–Mármint, hogy esetleg rossz vezető leszel. Nagyon humoros kedvedben vagy ma.–jegyezte meg.

–Köszönöm.–haraptam bele a számba.–Azt, hiszem, kissé lehangolt vagyok.

–Nem annyira, mint az énekteremben lévő zongora. Egyszer megpróbáltam játszani rajta, de rosszabb hangokat adott ki, mint mikor Brigitta énekelni próbál. Nincs hangja.–mesélte. Röhögni kezdtem.

–Úgy hangzik az unokatestvéred nem örökölte a csodálatos hangodat.–mondtam.

–Azért belőlem se lesz popsztár, de talán a színészként még elmegyek.–javított ki.

–Nekem bezzeg fahangom van.–sóhajtottam.

–De tudsz táncolni.–lökött oldalba a barátnőm.

–Az igaz.–bólintottam.–Nem rossztulajdonság, ha az ember egyszer majd estélyeket fog rendezni.

–Ugye majd engem is meghívsz?–kacsintott Violetta.

–Persze.–ígértem meg.

–Ki hív meg kit?–jelent meg Mo.

–Te, hogy teleportáltál ide?–tudakolta a divatdiktátor.

–Repültem?–a herceg nem vette poént. Úgy látszik neki is olyasmi hangulata lehetett, mint nekem.

–Na, ti pont összepasszoltok.–legyintett Violetta, aki valószínűleg ugyanazt állapította meg, mint én.

–Minden kész. Indulhatunk.–hagyta figyelmen kívül az előbbi párbeszédet Mo.

–Maradj itt Onchao!–állítottam meg az unikornist, aki éppen indult volna.

–Itt biztonságban vagy.–győzködte Violetta. Az egyszarvú megrázta a fejét.

–Sajnálom.–néztem rá megbánóan, majd elemelkedtem a földről, hogy az ez idő alatt elinduló csapathoz felzárkózzak.

◦○◊○◦

–Az az a hely!–mutatott Violetta a füstoszlop felé.–Ott vannak.

–Akkor leszállás.–utasította Mo a katonákat. Mindahányan beléptünk az erdőbe.

–Ti ketten menjetek előre és nézzétek meg, milyen messze van a tábor.–intett két kémnek a herceg. Mellésétáltam.

–És most?–tudakoltam.

–Várunk.–válaszolta, ahogy a távolodó tündéreket nézte.–Tudnunk kell, mennyire közelíthetjük meg a tábort anélkül, hogy felfednénk magunkat ennyien.

◦○◊○◦

Onchao nem tudta merre tart. Nem hagyhatja, hogy Mia azok a veszélyes alakok közelébe menjen. Későn jutott eszébe, hogy fogalma sincs, hol van. Eltévedt. Messziről füst gomolygott az égbe. Az unikornis úgy döntött, hogy megközelíti. Hiba volt. Ahogy közeledett nagy zajt csapott. Mire kiért a tisztásra, ahonnan a füst jött már egy felkészült csapat várta, hogy befogja. A fiatal mén ledöbbenve szemlélte a csatarendbe állt szárny nélküli teremtményeket.

–Ez micsoda?–szólt egy hang. Onchao rájött, hogy rossz helyen van. Hátrált.

–Nem latod, hogy egy unikornis?–így egy másik.

–Ne hagyjátok elmenni! A kisasszony nem lesz boldog!–kiáltott valaki a tömegből. A szárnyatlan tündérek fura hosszúkás fegyvereket emeltek feléje és lassan körbekerítették. Az egyszarvú mozdulni sem mert. Ijedten nyerített. Az emberek meghátráltak.

–Óvatosan.–mondta egyikük.–Veszélyes lehet!

–Engedjetek, van altató lövedék nálam!–a tömeg kettényílt és egy termetes alak jelent meg. Most vagy soha!–gondolta Onchao és kitárta szárnyait, hogy elrepüljön. A nagydarab ember azonban gyorsan reagált, és meghúzta a ravaszt. Az unikornis egy apró tűszúrás érzett a lábában. Elemelkedett a földről, de hirtelen fura bizsergés járta át a végtagjait. A szárnyai nem engedelmeskedtek és tehetetlenül lezuhant, akár egy szikla. Az emberek köré gyűltek.

–Mit csináljunk vele?–tette fel a kérdést valaki.

–Megvárjuk a kisasszonyt.–szögezte le a mellette álló. Onchao szemei elhomályosodtak, majd teljes sötétség borult rá.

Nem messze a tisztás széli bokorból két tündér nézte végig a jelenetet, majd lassan eltűntek az erdő sötétjében, mint akik jól végezték dolgukat.

◦○◊○◦

–Ó, jaj.–tekintettem a karkötőmre.–A mi időnk lejárt.

–Ne már!–sóhajtott Violetta. Mo az erdő felé nézett. A két kém még nem ért vissza.

–Ne maradjatok soká.–mondta, majd megcsókolt.

–Rendben.–feleltem miután elválltunk. A barátnőm megköszörülte a torkát. Válaszul megérintettem a karkötőt és integetve tűntünk el.

◦○◊○◦

Alig értünk vissza, hatalmas csattanás hallatszott. Mindketten összerezzentünk. a szél kivágta az ablakot és hideg levegő áramlott be a szobába. Nem kis erővel becsuktuk, majd a villámló és mennydörgő égre tekintettünk. A vihar megérkezett.

Liza

3.Évad-5.Rész

Attention! Attention! Szóval, igen a fórum még mindig eléggé kihalt, de eszembe jutott, hogy hátha az az oka, hogy nem tudjátok használni! Mint mondtam:ez egy szerepjáték, amelyben (főleg) TI írjátok a történetet és alkotjátok a történetet. Csak azért, mert látszólag már elég sokan vagyunk, de senki sem csinál semmit (kivétel Réka). Ha esetleg más  a probléma azt jelezzétek felém! ;) Én Liza voltam és jó olvasást a legújabb részhez!

–Ezt nézd!–Paula felmutatott egy könyvet.–Romantikus regény!

–Ez már a hatodik!–sóhajtottam.

–De mind olyan izgalmasnak látszik!–felelte. Paula egyszerűen megőrül a szerelmi történetekért. A helyzet a következő: az iskola könyvtárában leltárt tartottak és pár könyvet (pár? Több száz!), úgy döntöttek, hogy már nem tartanak meg, mert már semmi szükség rájuk. Gyakorlatilag nem kölcsönözték ki őket. Mondjuk logikus, ugyanis a legtöbb tanuló nem szórakozási célból ment a könyvtárba. Így hát maradtak az unalmas lexikonok, kötelezők és szótárak, a regények és a szórakoztató irodalom meg mehetett a vásárra. És mik is lehetnének többségben, mint a „zs”-kategóriás love sztorik!–És valahogy túl kell élnem ezt az évet is!–folytatta.–Amúgy, te nem válogatsz?

–Nem. Én csak a gardedámod vagyok!–nevettem, majd komolyra fordítottam a témát.–Már nem olvasok.

–Ugyan már! Nem csak ilyenek vannak!–mutatott a fél tucat romantikus könyvére a barátnőm.–És mit értesz azon, hogy már nem?

–Kiskoromban imádtam a könyveket. Mindig apukámmal együtt olvastuk a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteket. De mióta meghalt, egyet se vettem a kezembe…–magyaráztam.

–Ó, szegénykém! Annyira sajnálom!–nézett rám Paula együtt érzően.

–Semmi baj…–húztam szomorkás mosolyra a szám–A lényeg, hogy csak a boldog emlékek maradjanak meg.–idéztem föl a nagynénikém szavait a szüleim temetésén

–Hát, mindenesetre itt az idő, hogy újra elkezdj olvasni!–mondta és a kezembe nyomott egy könyvet.–Ez biztos felelevenítené a vidám pillanatokat!

–Nem is tudom…–haboztam és rápillantottam a regény borítójára.–A neveletlen hercegnő naplója.–olvastam fel hangosan.–Már hallottam róla.

–Én csak a filmet láttam, de az is jó volt!–mesélt a barátnőm.–Na! Vedd meg!–biztatott.

–Végül is nem túl drága…–gondolkodtam el. A nagynénim biztos örülne, ha tudná, hogy ilyen hasznos dolgokra költöm el a zsebpénzemet.–Jól van!–engedtem végül.

–Oki! Azt a placcot még végig nézem, aztán mehetünk a pénztárhoz!–tapsolt örömében Paula.

–Sziasztok, lányok!–köszöntött minket Sue, nyomában Vincenttel.–Nem láttatok verses-köteteket?

–De! Ott, balról a második asztalon van pár.–válaszolta a társam.–Gyere, elkísérlek!

–Violetta merre van?–fordultam Vincent felé.

–Utoljára a folyosón láttam. Valami ünnepséget emlegetett.–adta meg a választ a fiú.

–Hát persze!–kaptam a fejemhez.–A szokásos évnyitó bulija!

–Lesz megint kaja?–csillant fel Vincent szeme.

–Ne tőlem kérdezd!–feleltem.

–Kész vagyunk!–ért vissza hozzánk Paula Sueval.

–Akkor fizessünk!–mondtam és a pénztár irányába indultam.

◦○◊○◦

–Hát itt vagy!–léptem be Suék szobájába.

–Jó, hogy jöttök!–mondta Violetta.–Kellene egy kis vizuális segítség!–nézett a szobatársára.

–Miben segíthetek?–kérdezte ő.

–A meghívókat kéne megcsinálni!–felelte a lány.

–Mi is csatlakozunk!–ajánlkoztunk fel Paulával egyszerre.

–Én is! De csak akkor, ha lesz kaja!–tette hozzá Vincent.

–Persze, hogy lesz!–nevetett Violetta.–Na, gyertek!

◦○◊○◦

Rhao békésen legelt a palota előtti tisztáson. Nem érezte biztonságban magát az erdőben, ezért követte a tündérfiút és a macskát egészen a Tündérhegyig. Nem volt egyedül. Egy szárnyas, aranyszarvú unikornis és egy rózsaszín sörényű, kedves kanca is itt tartózkodott. Az előbbit Onchaonak, míg az utóbbit Lyriának hívtak. Ráadásul a cicus is kijárt hozzá a nagy épületből. Úgy látszik megkedvelte az egyszarvút. Az ő neve amúgy Ziggo volt, legalábbis a tündérek így szólították.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az a tündérfiú és egy másik tündérlány kijönnek az épületből.

–Szóval, mit is tud ez a Naya, amit te nem?–kérdezte Mo.

–Állítólag ő Centopia legjobb orvosa!–felelte Rekah.–Az erdőben él, de küldtem neki levelet és a válaszában mára ígérte magát.

–Találkoztál már vele?–tett fel egy újabb kérdést a herceg.

–Nem, de már sok jót hallottam róla.–válaszolt a lány.–Azt mondják kicsit csipkelődős, de amúgy kedves!

–Remélem, kideríti anyám betegségét!–sóhajtott a fiú.–Mia elég ijedtnek tűnt, mikor azt mondta, hogy a királyné veszélyben van.

–Nézd! Már jön is!–kiáltott fel a gyógyító.

–Azt hittem idősebb.–súgta a lánynak Mo.

–Én is. Lehet, hogy valami fiatalító főzete is van!–vetette oda neki Rekah.

Rhao az érkező irányéba nézett. De hát ez nem lehet! Ez ugyanaz a nő, akit az erdőben látott. Az a Lídia nevezetű!

◦○◊○◦

A karkötőm világítani kezdett.

–Le kell szednem valahogy a ragasztót a kezemről, különben nem tudok hozzányúlni a könyvhöz!–mondtam és a papírtörlő felé nyúltam.

Szerintem jobb lesz, ha inkább a csappal próbálkozol!–tanácsolta Sue.

–Elővegyem a könyvet?–kérdezte Violetta, aki eddig papírt vágott az ollójával, tehát nem volt ragacsos.

–Azt megköszönném!–feleltem és elindultam a mosdó irányába. Már megtisztítottam az egyik kezem, mikor a barátnőm belépett a helyiségbe.

–A múltkor említetted azt a Lídiát, nem lehet, hogy ő a tündér azon a képen?–tudakolta.

–Nem tudom. Én nem láttam, csak Rhao.–válaszoltam.–De van benne valami!

–Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk!–tette hozzá és kinyitotta könyvet a jóslatnál.

Mia: Álruhában a csaló,

Violetta: Elvenné, ami jó,

Mia: Az igazságért állj ki,

Violetta: Utadba legyen bárki!

                                                                       ◦○◊○◦

A palota elé érkeztünk. Körbenéztem. Minden a szokásos stílusban ment. Senki sem látszott kétségbeesettnek vagy lehangoltnak. tehát még nem késtünk el. Ez jó jel!

–Gyere Mia!–mutatott Violetta a palota kapuja felé, amerre a pillangója szállt.–Arra lesznek!

Elindultunk befele. A gyűrű lepkéje ugyanoda vitt, ahol még a múltkor földet értünk. Azzal a kivétellel, hogy most csak Mo, Yuko, Alex, Raynor király és Rekah ácsorgott az ajtó előtt.

–Olyan deja vu érzésem van!–törtem meg a csendet.

–Mia! Violetta!–kiáltott Mo és átölelt.–Jó, hogy itt vagytok!

–A királyné már megint elájult?–kérdezte Violetta.

–Nem, csupán Centopia legjobb orvosa van benn nála, hogy rájöjjön, mi baja lehet!–felelte Rekah.

–De azt kérte, hogy hagyjuk egyedül dolgozni.–informált minket a király és a szájához emelte a poharat, amit eddig a kezében tartott, hogy igyon egy kortyot.

–A királyné nem beteg.–jelentette ki Violetta.

–Hogy?–tudakolta Mo meglepetten.

–Várandós.–közöltem a nagy hírt. Lehet, hogy jobb lett volna megvárni, míg Raynor befejezi az ivászatot, mert erősen félrenyelt.

–Tes…tessék?–fulladozott.

–Azt mondtad, hogy veszélyben van, azt hittem, hogy…–kezdte a herceg, de félbeszakítottam.

–Nem azért, mert beteg, hanem mert el akarják rabolni!–magyaráztam. A király újból félrenyelt.

–Ki…kik?–kérdezte levegőért kapkodva.

–Valami Lídia, vagy ki.–segített ki a barátnőm.

–Valószínű, hogy ő volt az, akit a palotában hallottunk Violettával az ostrom után!–néztem Mo szemébe.

–Akkor szóljunk az orvosnak!–mosolygott rám. Előre léptem és bekopogtam. Az ajtó nagy nyikorgással feltárult.

3.Évad-3.Rész

Földrajzóra. Mióta a tanár belépett a terembe, teljes csend volt, csak a falon lévő óra ketyegését lehetett hallani. Dr.Mortont látszólag nem zavarta, hogy már tíz perc eltelt a becsengetés óta, csak ült a tanári asztalnál és valamit nagyon írogatott. A diákok idegesen tekingettek egymásra és a tanárra. Alig negyedórányi várakozás után a tanár felállt és a tábla felé fordult. Elkezdett írni, de olyan sebességgel, hogy út közben a kréta kétszer is kettétört. Mindenki kifele hajlongott, hogy elolvashassa a felírt szöveget. Kristályok keletkezése.

–De tanárúr, ezt nem kémiából fogjuk venni?–kérdezte az egyik fiú.

–Erich, attól még, hogy feltetted a kezed, az nem jogosít fel arra, hogy meg is szólalj! Várd meg míg engedélyt adok rá.–fordult meg a tanár.

–Mondhatok valamit tanárúr?–tudakolta a fiú.

–Nem.–felelte Dr.Morton és szórakozottan lehuppant a székére, majd újra végigmért minket a jeges tekintetével.–Nem érdekel különösebben, hogy mit tanultok kémiából, én ezt fogom tanítani ezen az órán, ha feleslegesnek érzed, nyugodtan távozhatsz egy igazolatlanért cserébe!–a teremben újra csönd lett. A tanár elégedetten nyújtotta ki a lábait, majd belekezdett a tananyagba.

◦○◊○◦

–Azért ez durva volt!–mondta Vincent, mikor a teremből jöttünk kifele.–Harminc perc alatt ledarált egy egész órás tananyagot!

–Úgy érzem, hogy megtelt a fejem!–sopánkodott Paula és a homlokát fogta.

–Az enyém is elég nehéz!–tette hozzá Sue és leutánozta barátnője mozdulatát. A két lány és a fiú nevetésbe tört ki.

–Mia és Violetta, úgy látom, annyira leamortizálódott, hogy nem is bírnak megszólalni!–nézett ránk Vincent.

–Emlékeztek arra a képre a könyvben? Ott is kristályok voltak.–felelte Violetta.

–Én is pont ezen gondolkodtam.–tekintettem hátra az ajtó felé, ahonnan éppen Dr.Mortont lépett ki és elindult a tanári felé, ami, szerencsénkre, pont a másik irányban volt, mint amerre mi sétáltunk.

–Szerintem csak véletlen egybeesés.–mondta Paula.

–Lehet.–sóhajtottam.

–Amúgy, hosszú szünet van. Nem megyünk ki egy kicsit a levegőre, hátha kitisztul a fejünk?–vetette fel az ötletet Sue.

–Az nem lenne rossz! Gyertek!–válaszolt Vincent és elindult az udvar felé.

◦○◊○◦

Rhao, az unikornis békésen legelgetett Centopia egyik legelőjén. Egyszer csak különös hang ütötte meg a fülét. Fura pityegés. Telefoncsörgés volt, de ezt ő nem tudhatta. Nem állt a félénk unikornis hírében, Rhao kilógott a sorból: kíváncsi volt mindenre. Követte tehát a hang forrását.

–Halló?–szólalt meg egy női hang. Rhao közelebb merészkedett.

–Lídia, képes voltál felhívni az órám közben?–a második hang kissé recsegős volt.

–Bocs, nem tudtam, hogy programod volt a gyerkőcökkel.–válaszolt a nő. Rhao kidugta a fejét a bokor mögül, amely eddig elválasztotta őt a beszélgetés helyszínétől. A kisebb tisztáson csupán egy személyt látott. Egy tündér! És mennyire gyönyörű volt! Ébenfekete haja egészen a térdéig ért, hosszú, sötétlila ruhája azonban a földig. Szárnyai kékek, a szeme bársony zöld. Nem lehetett idősebb 20 évnél. Füléhez egy fekete „követ” tartott és látszólag magában beszélt.

–Mindegy. Le volt halkítva szerencsére.–mondta a fekete kő. Rhao egyet hátralépett. Ilyet még nem látott!

–Csak mondani akartam, hogy tegnap meglestem valakit…–felelte a tündér.–Pontosabban valakiket.

–Utálom, mikor az ebet kötöd a karóhoz!–mordult fel a kő.

–A királyné volt az.–bökte ki a nő.–Meg egy pán, akit Duddlenek hívnak, nem, várj, Phuddle, igen, Phuddle-nek hívják!

–A királyné? Mit keresett ott?–kérdezte a férfi.

–Sírt. Meg bogyót evett bánatában. Aztán megjelent a pán és elbeszélgettek. Kiderült, hogy reggel elájult, meg hogy mostanság furcsán viselkedik.–mesélte a hölgy.

–És ez minket miben érint?–tudakolta a kő.

–Szerintem terhes.–mondta Lídia.

–Ezt ilyen pontosan meg tudod állapítani? Amúgy mi előnyünk származhat belőle?–folytatta a fekete izé a kérdések sorát.

–Hát tudunk valamit, amit ő nem tud…–felelte sejtelmesen a nő.

–Remek. És akkor?–háborodott fel a férfi.

–Egy terhes tündért, aki állandóan ájuldozik, könnyebb elrabolni. És akkor már van is két túszunk!–válaszolta a tündér.

–Igazad lehet. A király nem hagyná ki a lehetőséget, hogy a királynét és a születendő gyermekét visszacserélje valami értékesre.–töprengett a kő.

–És az akár lehet…–a nő észrevette Rhaot.–Buta unikornis! Tűnés innen!

–Majd visszahívlak, ha megvan terv, addig ne csinálj semmit!–utasította a férfi, majd egy pityegés jelezte, hogy letette a telefon. Rhao addigra már messze járt. Bármilyen bátor volt, ahhoz nem volt hozzá szokva, hogy így ráripakodjanak, főleg nem, ha ezt egy tündér teszi. Mikor már úgy érezte elég távol van, megállt. Tehát a királyné kisgyermeket vár, csak még nem tud róla, de az a fura kő és az gonosz, azonban gyönyörű tündérlány el akarják rabolni, hogy valami értékeset kapjanak cserébe…

Rhao életében először sajnálta, hogy unikornisnak született. Fontos információkat tudott, arra viszont nem talált megoldást, hogyan is mondja el a tündéreknek.

◦○◊○◦

–Mia! A karkötőd!–kiáltott fel Paula, de meg is bánta. Riadtan nézett körbe, szerencsénkre viszont senki se volt a közelben.

–Gyorsan! Van még időnk!–sürgetett Violetta. Előkaptam a táskámból a könyvet és a tükröt, majd a jóslat fölé tartottam.

Mia: Gonosz tervez,

Violetta: gonosz tervet,

Mia: Titkos tervük egy lélekben,

Violetta: Bent az erdő sűrűjében.

Az arany fény körülcikázott bennünket. Megkaptam a ruhámat és a szárnyaimat, majd a gravitáció már szippantott is be.

–Vigyázat jövök!–kiáltottam. A palota egyik folyosójára érkeztünk. Mo pont alattam állt, így elkapott. Szegény Violetta nem volt szerencsés, majdnem nekirepült az ajtónak, de Alex még idejében megfogta a karját és visszahúzta. Hiába, nem könnyű zárt térben landolni.

–Köszönöm!–mondtam és lábra álltam.

–Nincs mit! Sziasztok.–Mo nem volt túl lelkes.

–Valami baj történt?–kérdeztem aggódva. Bár ez eléggé költői kérdés volt. Mo, Alex, Yuko és még pár tündér ajtó előtt várakoztak, nem túl vidáman. Aztán megérkeztünk mi.

–A királyné megint rosszul lett.–válaszolt Yuko.–A király és egy másik tündér van bent nála.

–Ó! Szegénykém!–jajgatott Violetta.–De hát mi baja?

–Ha azt tudnánk. De egyelőre még nem derült ki…–felelte az egyik tündérlány. ebben a pillanatban feltárult az ajtó. Egy lilahajú lány lépett ki rajta. Fehér ruháján kék virágok sorakoztak, szárnya ibolya volt.

–Van valami hír, Rekah?–lépett oda hozzá Mo.

–Semmi.–mondta az.–A király a királyné mellett marad, hogy ne kelljen fel.

–Remek, akkor én kapom a kormányzást.–sóhajtott a herceg.

–Pedig a jóslat szerint a rengetegbe kéne kalandoznunk.–szólalt meg Violetta.

–Azt hiszem, ebből akkor én most kimaradok.–sajnálkozott a fiú.

–Yuko, Alex!–kiáltott az osztálytársam.–Gyertek ide!–a többiek köré gyűltek és elkezdtek suttogni valamiről.

–Őőő… most mit csinálnak?–fordultam Mo felé.

–Nem tudom. Lehet, hogy most terveznek egy merényletet ellenünk!–vonta meg a vállát a herceg. A barátaink abbahagyták a beszélgetést.

–Megegyeztünk!–jelentette ki Violetta.–Én, Yuko és Alex itt maradunk királykodni, ti ketten pedig elmentek a rengetegbe!

–Hogy?–hüledezett Mo, de a barátnőm már kifele tolt minket az ajtón.–Biztos, hogy meg tudjátok…?

–Biztos! Kellemes randit!–felelte a lány majd becsukta az ajtót. Pár másodpercig bámultuk a palota előtti lépcsőt. A csendet Ziggo törte meg, aki nagy nyávogások közepette odadörgölőzött a lábamhoz.

–Szia, Cicus!–üdvözöltem.–Velünk jössz?–kérdeztem tőle. Szegény, biztos egyedül érezheti magát, most, hogy Mayla királyné ilyen sokat betegeskedik!

–Szóval, miért is kell a rengetegbe mennünk?–tudakolta a fiú és megsimogatta a macska buksiját.

–A jóslat szerint az erdő sűrűjében rejtőzik valaki, aki tud az ellenség titkáról!–feleltem.

–Nos, én úgy tudom, hogy messze e Diablo-erdő déli csücske a legsűrűbb!–mondta a herceg.

–Akkor menjünk!–emelkedtem el földtől. Egyik kezemben Ziggot fogtam a másikat Mo felé nyújtottam. Kézen fogva repültünk az említett hely irányába.

Liza

3.évad-2.rész

Kész is vagyok. Éljen a nyári szünet! Érdemes bekukkantani a játék oldalra, mert elindult a második forduló!

–Na, most mi van?–kérdezte Vincent. Mindannyian a könyv lapjain lévő képet néztük.

–Biztos, hogy nem nyitva mielőtt kimentünk!–felelte Violetta.

–És biztos, hogy nem volt benne ilyen oldal.–egészítettem ki.–Ez nem jelent jót. Azt hiszem, tényleg ideje mennünk!

–Kell egy tükör!–kezdett el kotorászni a retiküljében a barátnőm. Csakhamar talált is egyet (egy női táskában minden van) és felém nyújtotta.

Mia: Új ellenség,

Violetta: Melyet még nem láttál,

Mia: Töri meg utadat,

Violetta: Felfedve az elrejtett kutakat.

Az arany fény körbevett minket és szinte elemelt a talajtól. Megkaptam az öltözékeimet és a szárnyamat (a legfontosabb), majd a lábam elnehezült és éreztem, ahogy a gravitáció lejjebb húz. Csapdostam párat a szárnyammal, hogy ne essek le aztán leereszkedtem a földre. Violetta nem sokkal később érkezett meg mellém. Csodálkozva mért végig.

–Mi az?–tudakoltam furcsállva a tekintetét.

–De csini az új ruhád!–bökte ki végül. Végig néztem magamon. A szoknyám egy fokkal hosszabb lett és már nem simult a lábaimhoz. Egy arany csík keretezte a csípőmet, kettő pedig a vállamon helyezkedett el, köztük átlátszó anyag. Picivel a könyököm felett pedig ismét folytatódott a ruha. Lábbeliként egy pár rózsaszín topánkát kaptam.

–Oké, ezzel kicsit veszélyesebb lesz a repülés!–nyugtáztam. Végigtekintettem a barátnőmön.–A tied is megváltozott.–Violetta is kapott egy övet, csak lilában, egy égszínkék dísszel a közepén. A vállát szintén áttetsző, ibolya textil fedte be.

–Mit gondolsz ez egy jel?–kérdezte.

–Jel?

–Igen, hogy új korszak következik.–felelte tudományosan.

–Lehet, mindenesetre, hogy gyakoroljam a repülést ebben a nem túl biztonságos viseletben, elrepülhetnénk a palotáig.–vetettem fel az ötletet.

–Én benne vagyok.–kacsintott és könnyedén elemelkedett a földről. Én is így tettem, de közben nagyon figyeltem, nehogy fellibbenjen a szoknyám.

◦○◊○◦

–Anyám, jobb, ha ágyban maradsz!–figyelmeztette Mo a királynét.

–Most már nincs semmi bajom, hidd el!–mosolygott hálásan Mayla.–Csak megszédültem, ennyi volt az egész.

–Apám szigorúan megparancsolta: ne engedjelek ki az ágyból, én pedig teljesítem hercegi és trónörökösi követelményeimet, és nem engedlek ki az ágyból!–kántálta a fiú. A királyné azonban, már rég talpon volt és elindult az ajtó felé. A küszöbön viszont szembe találta magát a férjével.

–Mo, megmondtam, hogy…–kezdett bele a tipikus mondandójába a király, de a felesége félbeszakította.

–Nem az ő hibája.

–Mayla, nem szabadna még mászkálnod.–sóhajtott Raynor.

–De jól vagyok!–makacskodott a nő.

–Ne viselkedj már gyerekesen!–csattant fel a férj.–Attól, hogy jobban vagy, nem biztos, hogy meg is gyógyultál!

–Nem vagyok beteg.–jelentette ki a királyné és ezzel a lendülettel el is indult kifele. A király elkapta a karjánál fogva és visszahúzta. Mo egy ideig nézte a szülei vitáját, aztán szép lassan kiosont.

◦○◊○◦

–Onchao!–kiáltottam. Az unikornis felkapta a fejét és boldogan üdvözölt. Átöleltem a nyakánál fogva.–Jó téged újra látni!

–Mia!–hallottam meg centopiai barátnőm hangját. Majdnem eldőltünk, mikor a karjai közé font.–Úgy hiányoztál, miután elmentél és csak Alex meg Mo maradt itt!

–És velem mi van?–tette csípőre a kezét Violetta.

–Szia!–kiáltott fel a tündér, közvetlen a fülem mellett (emiatt ugrottam egy nagyot). Társam már nem bizonyult olyan stabilnak, mint én, úgyhogy a két lány végül a földön kötött ki.

–És mi van Mirandával?–kérdeztem.

–Hazament.–vonta meg a vállát Yuko.–De ő sem olyan jó társaság, mint ti.

–Ez igaz.–feleltem. Aztán nagy levegőt vettem.–Mo merre van?

–Ha jól tudom a palotában. Gyertek!–indult el a lépcsőn.– Amúgy mondtam már, hogy irigylem a ruháitokat?–kacsintott felénk.

Mikor beértünk az épületben, a herceg éppen a lépcsőn haladt lefele, de nem vett észre bennünket, mivel hátra fele nézett, mint, ha valamit nézne vagy hallgatna.

–Huhú! Hősszerelmes! Nézd kik jöttek meg!–trillázott Yuko.

–Mia!–kiáltott és elém repült, majd melegen megölelt.

–Én már nem is számítok.–sóhajtott Violetta és lebiggyesztette az ajkát.

–Szia!–nevettet fel Mo, majd újra felém fordult és egy csókot nyomott a homlokomra.

–Alamizsna, mi?–nyújtotta ki a nyelvét az iskolatársam.

–Azt csicseregték a madarak, hogy két vendég érkezett!–jelent meg mögöttünk Alex.–Üdvüzletem, hölgyem!–csókolt kezet Violettának.–Hercegnőm!–hajolt meg előttem. Megforgattam a szemeimet és egy csattanós választ akartam mondani, mikor Mayla viharzott le a lépcsőn, hangos léptekkel. A hálóinge csak úgy lengedezett utána.

–Jó reggelt felség!–köszöntöttem, de ő szótlanul elhaladt előttünk.

–Ugye tudod, hogy délután van?–nézett rám Yuko.

–Csak azt hittem, hogy…–tekintettem az ajtó felé, ahol az imént a királyné kiment.–… mindegy.

–Valami gond van?–nézett Mora az osztálytársam. Ő csak reménytelenül megrázta a fejét.

–A királyné még reggel elájult.–tájékoztatott minket Alex, ezúttal félre téve a vicceit.

–Mostanában elég furán viselkedik.–tette hozzá Yuko.

–Valószínűleg csúnyán összeveszett apámmal!–adta meg a választ végül a herceg. Az említett személy pont ekkor jelent meg a lépcső tetején. Értetlenül ingatta a fejét.

–Mi történt, felség?–kérdezte Alex.

–Nem értem mi baja lehet.–válaszolta a király.

–Talán megsértette valamivel.–mondtam.

–Nem vágtam a fejéhez semmi rosszat!–védekezett Raynor.

–Férfiak.–csóválta a fejét Violetta.

–Még csak nem is kiabáltam!–nézett rá a férj.

–Férfiak.–feleltük most már hárman, lányok.

–Nők.–kontrázott rá a király és a két fiú. Egy mély sóhaj mindenkitől, és csönd telepedett a teremre.

–Fogadjunk megint megríkattad.–szólalt meg Mo.

–Mostanában csak sírni tud! Egy kútban nincs ennyi víz…–válaszolt az apja.

–Apropó, kút!–kaptam fel a fejem.–A jóslat így szól: Új ellenség,melyet még nem láttál, töri meg utadat, felfedve az elrejtett kutakat!

–Új ellenség?–töprengett Raynor.–Nem igazán láttunk errefelé senki újat.

–Lehet, hogy Mayla királynét elrabolták az idegenek és kicserélték az egyik társukra, hogy kémkedjen. Ezért viselkedik ilyen furcsán.–mindenki döbbenten nézett a teóriát kitaláló Alexre.

–Nem hiszem, hogy ez az oka.–szögezte le a férfi.

–De mik lehetnek a kutak?–töprengett Yuko.

–Lehet, hogy csak szimbolikus jelentése van.–vetette fel Mo.

–Kút lehet az élet, vagy bármi más jó forrása. Negatív dolgot nem szoktak párosítani hozzá.–mondta a király.

–Tehát, ha idejön valaki és, mondd, majdnem leigázza egész Centopiát, az csak jó dolgot szülhet?–forgatta a szemeit Yuko.

–Az út végét valószínűleg tapasztalatokkal és élményekkel zárjuk, amelyek még hasznosak lehetnek.–fejtettem meg a feladványt.

–Szép volt Mia!–veregette meg a vállam Violetta.

–Végszó!–kiáltotta Alex és a karkötőmre mutatott.

–Jaj, ne! Az autóban nem tudtam feltölteni rendesen.–sajnálkoztam.

–Van egy olyan érzésem, hogy nem lesztek soká távol.–ráncolta a homlokát Raynor.

–Mi az az autó?–kérdezte Alex.

–Na, akkor, viszlát!–integettem és egy búcsú puszit nyomtam Mo arcára.

–Sziasztok!–köszönt el Violetta is. Aztán mindketten eltűntünk.

–Ez gyors volt.–felelte kurtán Yuko.

–Sosem tudom meg mi az az autó.–tette hozzá Alex reményvesztetten.

◦○◊○◦

Mayla már tíz perce üldögélt a fatuskón. Kezdett fázni. Nem a legjobb ötlet volt kijönni a vékony hálóingében ilyen késő délután. Az ösvény felöl vidám dalolászás hallatszott.

–Egyszer egy pán, ki élt a nagy fán…–Phuddle elhallgatott mikor meglátta a királynét.

–Jó estét!–köszönt illedelmesen.

–Szia Phuddle.–felelte bánatosan a nő.

–Ó csak nincs valami baj?–tudakolta a pán.

–Nem értem mi ütött belém…–mondta Mayla.

–Van egy jó gyógymódom a furcsa viselkedésre…–kezdte Phuddle.

–Ma reggel elájultam és…–a királyné hirtelen elhallgatott.

–Ájulásokra is van gyógyírom! Garantáltan használ! Csak csinálja utánam! Csiká-csika-bumm! Csiká-csika…–a pán belekezdett a szokásos röhejes, táncnak nem nevezhető, mozdulataiba.

–Phuddle, maradj csöndben!–szakította félbe a nő.

–Így már nem biztos, hogy működik!–horgasztotta le a fejét a megszólított.

–Nem vagyunk egyedül.–Mayla idegesen tekintett körbe.

–Á, csak unikornisok, azok mindenfele kóricálnak!–legyintett Phuddle.

–Erre nem szokásuk.–a királyné felkapta a szarvánál fogva kis barátját és elrepült. Pontosan tudta, hogy errefelé egy lélek se jár, ezért jött ide.

◦○◊○◦

–Na?–támadt le minket Vincent, mikor megérkeztünk.

–Semmi fontos.–vontam meg a vállam.–Családi ügyek meg elmélkedés.

–A képről semmi?–kérdezte Sue.

–Jaj!–kapott a fejéhez Violetta.–Azt el is felejtettük mondani!

–Tényleg!–tekintettem az érintett oldalra.

–Szerintem még lesz alkalmatok.–nyugtatott meg minket Paula és megkereste a chips-es zacsit.–Tartunk egy évnyitó filmklubot a bunkinkba?–tudakolta.

–Nem hagynánk ki a lehetőséget!–feleltem.

 

Nem is tudjátok mennyit szenvedtem ezekkel a képekkel! És Violettával még mindig nem vagyok megelégedve!

Liza