21. Rész

Boldog Karácsonyt mindenkinek utólag és BUÉK mindenkinek előleg!
Idén már sorozatban harmadszor sikerült megbetegednem karácsonykor. Azért remélem nektek jobban telt a szenteste  és mindenki örül az ajándékoknak, amiket kapott és amiket adott!
Jó olvasást!

U.i.: A beszélgetős csoporttal mi legyen?

–Szóval, gondolkodtam, hogy kinek is adhatta oda Brigitta a naplómat.–mesélte Violetta. Péntek délután volt és éppen önkénteskedtünk a sulival. Firenze egyik eldugott parkjában szedtük össze a szemetet. A liget első látásra tisztának tűnt, mikor megérkeztünk, azonban hamar kiderült, hogy mégsem lesz ilyen egyszerű dolgunk. Az apró cigarettacsikkek, az átlátszó nejlondarabkák és az eldobott rágógumi maradékok igencsak meghosszabbították a dolgot. A park egyik nyitott területén voltunk, ahol legtöbbször piknikezni szoktak. Tehát nekünk jutottak a különböző csomagolópapírok.
–Talán több kuka kéne.–jegyezte meg Paula.
–Igaz.–bólintottam, majd Violetta felé fordultam.–És?–ő nagyot sóhajtott.
–Arra jutottam, hogy nem adhatta másnak.–bökte ki kissé idegesen.–Mármint… kinek kellene? Nektek esetleg van tippetek?
–Sajnos nem.–mondtam csalódottan.–Ráadásul az egész időszak, amikor ez történt… olyan mintha egy álom lett volna…
–Hát, a naplóm hiányzik. Szóval nagyon is valóságos volt.–felelte a barátnőm.
–Talán kikérdezhetnénk Brigittát.–szólalt meg Vincent a hátunk mögül.–Mint egy kémfilmben!–újabban ezek lettek a mániái.
–És aztán jól kicsapnának minket a suliból.–vágott közben Paula.
–Ha rá tudnánk bizonyítani a lopást… Brigittát is kicsapnák.–magyarázta Violetta.–De Morton tanár úr megtámadta Mia tanúvallomását.
–Én megmondtam az első napon, hogy ez a tanár egy állat.–jegyezte meg a fiú.
–Elismerem, hogy nagyon bunkó, de ne felejtsétek el, hogy én sem a legjobb állapotomban voltam aznap. Simán azt hihette, hogy lázas vagyok és csak álmodtam az egészet…
–Én jobban hiszek a lázas Miának, mint Brigittának úgy általában.–szólalt meg Sue is.
–Hát, úgy látszik a tanári kar pedig Mortonnak hisz inkább.–tette hozzá Vincent.

Gianna…
Bernando szemei kipattantak. Felült. A táborban majdnem mindenki aludt. Csak az őrszemek tüze égett a sátorváros szélein. Mellette Silvio szuszogott. A vadász vetett rá pár pillantást, majd visszafeküdt. Egy nő arcképét látta az álmában. Nem emlékezett rá, hogy kihez tartozott, de valami azt súgta, hogy a neve Gianna volt.
Bernando megpróbált visszaaludni. Holnap támadnak.

–Mia, láttam egy fészert arrafelé.–mutatott Paula a helyes irányba.
–Nagyszerű?–pislogtam rá értetlenül. A barátnőm mosolyogva a csuklójára mutatott.
–Ó!–pillantottam a világító karkötőmre.–Violetta!–kiáltottam a barátnőmet keresve. Paula éles szeme szerencsédnek bizonyult. Észrevétlenül besurrantunk a fészerbe, amit bokrok takartak el. Egyszóval tökéletes volt egy kis dimenzióváltásra.
–Tükör.–nyomta a kezembe Violetta a megnevezett tárgyat.
–Köszi.–vágtam rá, miközben kinyitottam a könyvet.

Mia: Válaszokat akarni
Violetta: és aki keres, az lelhet
Mia: a múltat felzavarni
Violetta: fájdalmas, döbbenetes lehet.

A fény körbevett minket és lassan átszippantott minket a Centopiába. Ég és föld közé érkeztünk meg. Pontosabban nem föld, hanem a tenger hullámzott alattunk, úgy húsz méterre.
–Vajon mitől függ, hogy hova dob minket a dimenziókapu?–kérdezte Violetta. Valószínűleg az ő fejében is végigfutott a gondolat, hogy ez azért meredek.
–Nos, biztos jó oka van rá.–vontam meg a vállam.–Nézd!–mutattam elénk. Nem messze tőlünk egy sziget körvonalai emelkedtek ki a víztömegből.
–A Szarv-sziget!–kiáltotta a barátnőm lelkesen.–Lehet, hogy a többiek már ott vannak!
–Bárcsak ez lenne a helyzet!–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül.–Szevasztok.
–Ó, helló!–fordultam meg.
–Még át kell kelnünk.–mutatott a szárazföld irányába a tündér.–De jó, hogy jöttök. Elkél még egy pár segítő kéz. Át kell vinnünk a csomagokat.
–Remek!–sóhajtott Violetta.–Ma úgy is önkénteskedős napunk van!–kacsintott rám.
–Igaz.–helyeseltem.–Mot merre találom?–tudakoltam kissé félve Yuko elmaradhatatlan beszólásaitól.
–Irányítja az átkelést.–válaszolta a lány, ezúttal elhagyva a csípős megjegyzéseket. De az arcára ugyanúgy kiült a tipikus kaján vigyor, ami olyankor szokott, mikor kettesben talál minket a herceggel.
–És a király?–érdeklődött Violetta.
–Hátramaradt egy osztaggal, hogy elterelje a támadók figyelmét, ha esetleg utánunk jönnének…–a barátnőim csevejének zaja elhalkult, ahogy egyre távolabb kerültem tőlük. A szárazföldön nagy volt a kavarodás. Dobozok, tündérek mindenfele, rendezetlen állapotban. Mot viszont egyszerű volt megtalálni. Ott állt mindennek a közepén és próbálta megnyugtatni a társait. Nem mondom, hogy kevés sikerrel, de a rendteremtésre ez korántsem volt elég.
–Szia!–röppentem mellé boldogan. Egy kicsit megijedt, de aztán nyomban átölelt, hogy üdvözöljön.
–Szia. Jó, hogy jössz… ez az irányítás nem kíméli az idegeimet…–magyarázta a fejét vakargatva, majd a végigmutatott a tömegen.
–Igen, látom.–sóhajtottam.
–Te nagyon jó vagy szervezésben, igaz?–nézett rám reménykedve.
–Hát, nem is tudom…–kissé ledöbbentett ez a kijelentés.
–Ugyan már!–húzott közelebb magához.–Együtt csináljuk.–biztatott. Eltökélten bólintottam.

–Ugye nem kell megölnünk senkit?–nézett Silvio aggódva a mellette menetelő férfira. Bernando nem felelt.–Tudom, hogy csak bénító lövedékünk van, de én félek, hogy…
–Megállni!–hangzott a nő hangja elölről. A csapat, amely eddig elszántat tört át az erdőn, most megtorpant.–Közeledünk a palotához!–Lídia karcsú alakja jelent meg fölöttük.–A sereg feloszlik a megbeszéltek szerint és ostromgyűrűt vonunk a hegy köré!
Bernando a fejére húzta a csuklyáját. Silvióra nézett. A fiú szemiben a félelem tükröződött. Különböző csapatba osztották be őket.
–Vigyázz magadra, kölyök!–mondta, majd eltűnt a tömegben. Silvio pislogott párat és megszorította a fegyverét. Úgy érezte, nem áll készen a háborúra.

–Ezeket visszük át következőnek!–mondtam pár tündérnek. Bólintottak, majd elkezdték megemelni a dobozokat.
–Szerintem egész jól megy!–lépett mellém Mo boldogan.–De monnd csak, a jóslat is dobozpakolgatásról szólt?
–Nem.–vágtam rá, majd intettem egy csapat tündérnek, hogy vigyék el a megmaradt szállítmányt a kupacból.
–Akkor?–kérdezte a herceg.
–Nem is tudom.–vettem mély levegőt.–Valamit fel kell fedeznünk a múltról, ami fájdalmas és érdekes, egyszerre…–magyaráztam. Mo érdeklő pillantásokat vetett rám.
–Valami ötlet?–érdeklődött.
–Nem, semmi.–préseltem ki magamból a levegőt. Megvontam a vállam.–De úgy érzem, ez még várhat.–tekintettem végig a doboz kupacokon, amit már sikeresen kategorizáltam.
–Mi van, ha tekercsekben van valami.–töprengett a fiú.
–Lehet.–bólintottam.–De ezt inkább majd a szigeten nézzük meg.–tisztáztam.

Bernando szélsebesen haladt a palota irányába a fák között. Minden nyugodtnak tűnt. Mintha a környék nem sejtené, hogy mi készülődik. Pedig sejtették. A tündérek napok óta halmozták fel az élelmet. A férfi megtorpant. A hegy már nem volt messze. Továbbra is csend honolt. Bernando jobbnak látta, ha mostantól lopakodik. Talán a tündérek lesből fognak támadni.
A sereg nagyjából kétszáz méterre volt a háta mögött. A férfi fejében már sokadszorra fordult meg, hogy megszökik. Semmi kedve nem volt az egészhez, sőt minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy ostromot vezessen a tündérek ellen. Hiszen nem volt magyarázat arra, miért támadják meg a palotát. Lídiának egyetlen oka lehet erre, hogy hatalmat szerezzen. Ez nem helyes. Bernando erkölcsös ember volt. Legalábbis valami mélyen ez súgta neki. Elindult egy rejtett ösvényen felfelé.
Talán beszélnie kellene a rózsaszín hajú tündérrel, akiről Lídia beszélt. Már látta őt. A fán. Nem árulta be őt és a társát. Talán a rózsaszínhajú tündér megbízik ezért benne. Ő tud valamit. Tudnia kell valamit, ha Lídia ennyire keresi.
Felért a hegyre.
A palota kongott az ürességtől.

Liza

20. Rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! 😁
Also, chaten már írtam, hogy hamarosan kezdődik a vizsgaidőszakom, ami úgy január közepéig fog tartani. Karácsony előtt még szeretnék feltölteni egy részt, utána nem tudom, hogy mikor érkezik az újabb epizód, de mindenképpen tájékoztatni foglak titeket a chaten,
Utána néztem beszélgetős csoport alternatívának is. És ezt találtam. Olyasmi, mint a messenger, csak nem kell hozzá Facebook (ez nekem se lenni kényelmes, mert váltogatnom kéne a profilokat, meg a chaten is írta valaki korábban, hogy neki nincs Facebook-ja), csak simán regisztrálni kell hozzá. Szóval nézettek rá. Lehet szavazást tartunk majd róla. Még elválik. Addig is, jó olvasást!

Megszervezni egy egész királyság költözését nehezebb munka volt, mint azt előre gondoltam. Mindenkinek akadt tennivalója. Hamar kiderült, hogy nem Phuddle egyetlen, aki szereti felhalmozni a feleslegesebbnél feleslegesebb tárgyakat. A tündéreknek is meg volt ez a csodálatos tudása.

–Ez mi?–kérdeztem Motol és meglóbáltam a szeme előtt, a leginkább egy nagy ecsetre emlékeztető dolgot.

–Be lehet vele gyűjteni a Nektár-virágport.–jelentette ki egyhangúan és folytatta a tudással teli tekercsei rakosgatását.

–És az mire jó?–érdeklődtem tovább.

–Beporzod a szárnyadat, hogy megtisztítsd.–mondta, majd az övén lógó egyik tarisznyára mutatott.–Én ebben tartom. Kicsit narancsos színe van, de édes az illata.–nyitotta ki.

–Olyan, mint a konfetti.–jelentettem ki, miután megvizsgáltam.

–Az nem tudom micsoda.–vonta meg a vállát.–De legalább már tudom, hogy néz ki!–mosolygott rám.

–És mond, ezeket a tekercseket…–néztem végig a töménytelen mennyiségű papírkupacokon.–Te el is olvastad?–grimaszoltam. Mo újból felém fordult. Komisz vigyor jelent meg az arcán.

–Úgy nézek én ki?–pislogott rám.

–Nem.–kuncogtam.–Várj, nincs itt valami szalag? Összekötözhetnénk őket!–javasoltam.

–Jó ötlet!–csillant fel a herceg szeme.–Egy pillanat, mindjárt hozok!–röppent fel és egy szekundum múlva már el is tűnt az ajtó mögött. Én elkezdtem a földön sínylődő papiruszok áthelyezését az ágyra. Ott látszólag jobb helyük volt. Persze nem tudtam megállni, hogy bele ne pillantsak egy-egybe. Néhány nagyon réginek látszódott. A legtöbb történelmi témájú volt, de találtam útmutatót különböző főzetekhez és orvosságokhoz is, amiket centopiai növényekből lehet elkészíteni. Aztán még volt néhány Wikipédia jellegű papír az unikornisokról, a pánokról meg kábé az összes fajról, ami a szigeten élt. Utána következtek a legendák. Az elemi unikornisokról, a Születés-barlangjáról és az első tündér királyról. Legtöbbjük elveszett történetnek tűnt, ami már nem érdekel senkit és talán hasznuk se volt, hiszen a mesén kívül, semmi információ nem volt bennük. Ez egészen addig volt igaz, amíg a kezem közé nem került az egyik már-már szakadozó barna tekercs, aminek a címe a Holdkő volt. Holdkő. Így hívták hivatalosan a karkötőmet. Rápillantottam. Nem csinált semmi különös dolgot. Elgondolkodtam azon, hogy képes leszek-e valaha irányítani. Egyáltalán lehet-e irányítani? Vagy mi irányítja? Elkezdtem olvasni a szöveget.

„Ősi ereklye, amely ajtókat képes nyitni a dimenziók között. Kezdetek óta az őrzők védik. Használata csak kizárólagos alkalmakkor, ritkán engedélyezett.”

–Hát, ez nem teljesen igaz…–töprengtem magamban.

–Micsoda?–kérdezte Mo.

–Jaj!–kaptam a mellkasomhoz.

–Bocsi, nem akartalak megijeszteni.–nyomott egy puszit az arcomra.–Szereztem kötelet!–mutatta fel büszkén gombolyagját.

–Remek!–álltam fel a földről.–Megpróbáltam kategóriákba sorolni őket.–magyaráztam az ágyon fekvő kupacokra mutatva.

–És ezzel mi van?–tudakolta a herceg. A fejével a kezembe lévő felé bökött.

–Ja, ez?–pillantottam rá.–A karkötőmről szól…

–És miben téved?

–Hogy?

–Amikor bejöttem, azt motyogtad, hogy nem teljesen igaz.–ecsetelte.

–Azt írja, csak ritkán használják.–böktem a mondatra a papíron.

–Ritkán engedélyezett…–olvasta a fiú.–Várj, ezt engedélyezi is valaki ott, a másik oldalon?

–Nem.–ráztam meg a fejem.

–Hát…–vonta meg a vállát erre ő.–A Holdkő a te családodnál volt az A dimenzióban. Érthető, hogy miért tud ilyen keveset róla egy centopiai.

–Tudod mit nem értek?–fordultam felé. A szemöldökei megemelkedtek.–A legendából, amit még régebben találtunk, egyértelműen azt lehetett kiolvasni, hogy ez az egyetlen dolog, ami átjárókat képes nyitni…–kezdtem bele.

–De akkor, hogy volt képes Lídia átjönni? És hogyan hozott át egy egész falut?–fejezte be Mo.

–Igen.–bólintottam. Az ajkaimba haraptam.–Lehetséges, hogy vannak még Holdkövek?

–De akkor miért kell pont ez Lídiának, ha már van neki egy?–vágott közbe a herceg. Ez jó kérdés volt. Tanácstalanul meredtünk egymásra.

–Most csókolózni fogtok?–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül. Az ajtófélfának támaszkodva bámult minket.

–Te mióta állsz ott?–kérdeztem.

–Nyugi, csak most érkeztem. Meg akartam nézni mit csináltok ahelyett, hogy pakolnátok.–magyarázta.

–Hé!–emelte föl bizonyítékképen a gombolyagot Mo.–Tekercseket kötözünk össze.

–Tényleg?–hitetlenkedett a barátnőnk.–Csak, mert ezt úgy mondtad mintha már folyamatban lenne a dolog…–nézett szét a tekercseken.–De még egyet sem kötöztetek össze.

–De már tudjuk, hogy melyikeket kötözzük egybe!–mutattam a kupacokra.

–Jaj, ti mindent túlbonyolítotok!–forgatta meg a szemeit a harcos, majd kikapta a herceg kezéből a fonalat és a papiruszokhoz lépett.

–Óvatosan. Néhányuk több száz éves!–figyelmeztette őt Mo. Én visszatértem a kategorizáláshoz.

◦○◊○◦

–Tudod mi jutott eszembe? Olyan jó vagy a vadászatban. Biztos a másik életedben is ezt csináltad!

–Maradj csendben, Silvio.–sziszegett a fogai közt Bernando. Éppen egy szivárványszínű madarat próbált meg becserkészni vacsorára és az ifjú igencsak hátráltatta.

–Bocsánat. Nem akartam a terhedre lenni.–mondta a fiú szégyenlősen. Bernando nagyot sóhajtott. Azért hozta magával Silviót, mert a főnököt már sikerült magára haragítani az imént. És emiatt mindenki neheztelt rá. Jobbnak látta, ha elszakítja egy kicsit a táborból.

–Semmi baj. Csak maradj csöndben.–felelte nyugodtan. A fiú újra mosolyogni kezdett.

–Rendben.–suttogta.

–MONDOM, HOGY NEM TUDTAM RÓLA!–hallatszott egy kiáltás a távolból. Bernando felkapta a fejét. A "vacsora" felröppent a magasba és eltűnt a lombok között.

–Ez nem én voltam.–jegyezte meg a kísérője büszkén.

–A kisasszony az.–vágta rá a férfi. Elindult hang irányába.

–Nem hiszem, hogy zavarnunk kéne…–figyelmeztette Silvio.

–Nem fogjuk zavarni.–legyintett a másik.–Azt se fogja tudni, hogy ott vagyunk.

–Te kémkedni akarsz?!–nyíltak tágra a fiú szemei.

–Igen.–Bernando nem is tagadta.–Gyere!–végigosontak a bokrok között. Lídia nem volt messze, ráadásul hangosan beszélt, így könnyű volt rátalálni.

–Nyugodt vagyok, Morton. De ezt már megbeszéltük! Nem tudok semmit az unokahúgomról. Ott hagytam a családomat! Szerinted miért akartam megszerezni azt a naplót? Azt se tudtam, hogy hívják.–magyarázta a nő a telefonban.

–Kivel beszél?–kérdezte alig hallhatóan az ifjú. Bernando csak megingatta a fejét feleletül.

–Igen, ő rózsaszín hajú. Pillangós. Jaj, tudod, akit a ködben kergettem!

–Akit lelőttek a bénító lövedékkel?–tudakolta Silvio.

–Gondolom.–válaszolta a társa.–De maradj csendben!

–Igen, biztos vagyok benne.–mondta Lídia idegesen.–Csak ezért hittem, hogy Gianna az, mert… igen… készülődünk… holnap. Rendben.–sóhajtott.–Még hívlak.–letette a telefont. Körbetekintett. Bernando és Silvio a földhöz lapult. Lídia elröppent.

–Hát… ez érdekes volt. De nem tudtunk meg többet.–jelentette ki a fiú.

–Gianna…–ismételte meg a vadász.–Honnan ismerős ez a név?

◦○◊○◦

–Vajon mennyit bír el a léggömb?–töprengtem, miközben a ládákkal teli légi járműt néztem.

–Meglepően sokat.–felelte Mo.

–Egy egész partit csaphatnánk rajta!–tette hozzá Alex.

–Nem csaphattok.–motyogta Raynor a kezében lévő listát olvasva.

–Szomorú.–biggyesztette le a száját a fiú.

–Több fordulót kell majd tennünk.–mondta a király.–Legalább kettőt, de csak akkor, ha mindenki hoz magával egy-egy ládát.

–Szerintem nem megoldhatatlan.–szólalt meg a herceg. Az apja mellé lépett és végigfutott a listán.

–Hát, mi egyelőre nem szállítunk dobozokat.–mutattam a karkötőmre.

–Szomorú.–sóhajtott Alex.

–Megkeresem Violettát.–emelkedtem el a földtől.

–El se köszönsz?–kérdezte Mo felháborodva.

–Bocsi!–nevettem, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Ő erre kissé eltolt magától, majd rendesen megcsókolt.

–Elteszem azt a tekercset, hogy később el tud olvasni.–kacsintott rám.

–Köszi.–mosolyodtam el. A magasba emelkedtem, hogy megtaláljam az utazótársamat.

◦○◊○◦

–Van valami fejlemény a naplóval kapcsolatban?–kérdeztem Violettától, miután visszaérkeztünk.

–Nem.–rázta meg a fejét. Mérgesnek tűnt.–Brigitta jól elrejtette valahova. Ugyanis nem találták meg nála.

–Talán nem a szobájában van.–elmélkedtem.

–Biztos, hogy nem ott van.–válaszolt a barátnőm.

–Talán továbbadta valakinek.–vágott közbe a nagynénikém.–Bocsánat, csak egy gondolat…–nézett végig rajtunk.

–Semmi gond.–feleltem.

–Mi több, nem is rossz gondolat.–tette hozzá a divatdiktátor.–Van egy kis elintézni valóm!–jelentette ki, majd előkapta a telefonját és kiment a teraszra.

–Te gofrit csináltál?–meredtem kávézóasztalra, ahol a finomságok illatoztak.

–Igen.–felelte Gianna.–Van hozzá csoki öntet is.

Liza

19. Rész

Helló!
Hogy vagytok? Én túl vagyok a zárthelyi dolgozataimon (témazáró az egytemen) és újra szabadnak érzem magam.😼 Úgyhogy írtam új részt...
Végigolvastam a Chat üzeneteket. Én is benne lennék egy csoport létrehozásában (ha még akarjátok), de inkább a Discordot javasolnám, ott ugyanis lehet anoniman beszélgetni és Facebook se kell hozzá. Szóval, ha van rá még igény írjatok a Chat-re és intézkedem!

Eltelt pár nap. Túl soknak tűnt. Amikor legutóbb hátunk mögött hagytuk Centopiát, éppen egy nehéz döntés született. Szerettem volna ott lenni, segíteni a többieknek, kitalálni hova húzódunk vissza. Mo mellett maradni. A karkötő azonban nem villant fel. Hiába kértem rá, emlékezve arra, hogy már sikerült udvariasan felszólítani arra, hogy működésben lépjen. Most viszont makacsul díszelgett a karomon, mint valami teljesen átlagos ékszer.

A vihar azonban látszólag tovább állt. Ezt kihasználva mindenki kiszabadult a természetbe. Sue a rajzszakkörösökkel a parkban alkotott. Vincent és Paula a bunkiban ügyködtek valamin. Violetta naplója azóta sem lett meg, de nem adta fel a harcot. Én úgy döntöttem ellátogatok a nénikémhez. A lakás, amit bérelt, nem volt túl nagy. Egy hálószoba, egy pöttöm fürdő és konyhával egybekötött nappali volt benne. Azonban a belvárosban volt, egy emeletes társasház negyedik szintjén. A teraszról csodálatos kilátás várt. Nem csoda, hogy itt kötöttünk ki egy-egy csésze teával. Az időjárás kicsit csípős volt, de pulcsival már kellemesen elüldögéltünk.

–Valami hír?–tudakolta a gyámom. A karkötőmre néztem és megráztam a fejem.

–Azóta sem világított.–mondtam.–Kezdek ideges lenni.

–Ha szükség lenne rád, világítana. Nem?–nyugtatott a nénikém. Bár az utóbbi kérdés kicsit bizonytalanul hangzott, mintha nem lenne biztos benne. Azonban igaza volt.

–Tudom, Violetta is ezt mondja.–sóhajtottam.–És az idő is másképpen telik ott, mint itt. De ez akkor is nyugtalanító.

–Szerintem, legjobb lenne mégis, ha egy kicsit élveznéd a szép időt.–felelte erre Gianna.

–Nem jó, az időjárásról Lídia jut eszembe.–forgattam a szemeim. A nénikém nem válaszolt. Meredten bámult az égre. Látszólag elveszett a gondolatai között.

–A faluban… ahonnan mindenki eltűnt…–kezdtem bele. A gyámom szemei rám tapadtak. Félelmet fedeztem fel bennünk.–Nem ismertél véletlenül egy Bernando nevű embert?

–De.–vágta szinte rögtön rá a rokonom, majd habozva, de folytatta.–Volt egy Bernando nevű férfi…ő volt a vadőr. A közeli hegyekben éjszakázott. Csak nappal jött le a faluba.–mesélte.–De miért kérdezett? Találkoztatok?

–Centopiában. Igen.–bólintottam.–Egyszer, mikor megérkeztünk, a falusiak, akik ugye elfelejtettek mindent, majdnem ránk találtak. Elrejtőztünk a fák közé. De aztán valami zajt keltettünk. Csak Bernando vett észre bennünket. Nem szólt semmit. Pedig a főnöke meg is kérdezte tőle, hogy mit néz.

–Nos, attól, hogy elfelejtettek mindent, még nem jelenti, hogy gonoszak is. Bernando mindig tisztességes és egyszerű ember volt. Úgy döntött, hogy nem jelentetek veszélyt rá. Tulajdonképpen megbízott bennetek.–ecsetelte a nénikém.

–Talán ez lenne a módja annak, hogy megállítsuk őket?–elmélkedtem.–Ha valahogy visszatudnánk szerezni az emlékeiket…

–Félek erről nem most azonnal fogunk beszélgetni.–mutatott Gianna a karkötőmre. Ami világított. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felpattantam a székből.

–Fel kell hívnom Violettát!–kiáltottam, majd a táskám irányába indultam.

–Ide is jöhet, ha akar!–szólt utánam a rokonom.

◦○◊○◦

Dr. Morton Lídiát tárcsázta.

–Helló?–hangzott a vonal végén az ismerős hang.

–Lídia.–mondta a tanár közömbösen.–Hogy halad az ostrom?

–Hamarosan megindulunk a palota felé. A tündérek nagyon aktívak. Valószínűleg készülnek a támadásra. De semmi esélyük.–tett jelentést a nő.

–Remek.

–Mondd, neked nincsenek híreid?–kérdezte Lídia kicsit idegesen.

–A naplóról? Nos, igazad volt, ezt el kell ismernem. Az unokahúgod valóban tesz említést Centopiáról. De csak elvétve. Semmi információ.

–Mármint az leszámítva, hogy tudjuk, hogy ő a rózsaszínhajú tündérlány.–vágott közbe a nő büszkén.

–Most már csak az a kérdés, drága Lídia, hogy hogyan került a Holdkő a birtokába?

◦○◊○◦

–Öt perc és ott vagyok!–hangzott Violetta nyugtatgató  hangja a telefonomból, miután harmadszorra csörgettem meg, hogy merre jár.–Csak mindenki most szabadult ki és teljes a káosz az utakon.

–Bocsi, csak izgulok.–védekeztem.

–Oké, tudom. Nem kell harmadszorra is elmondanod.–nevetett a barátnőm.

–Bocsi.–feleltem.–Akkor öt perc múlva.

–Nagyjából. Fel ne hívj még egyszer! Nem fogom felvenni.–közölte Violetta.

–Én mondtam, hogy úton van.–szólalt meg a nénikém, mikor letettem a telefont. Éppen a nasit készítette elő nekünk. Hiába, szeretett etetni bennünket. Kis idő elteltével a legnagyobb megkönnyebbülésemre megérkezett a barátnőm is.

–Látod? Itt vagyok!–mondta büszkén, mikor ajtót nyitottam neki.

–Jól van, na…–sóhajtottam.–Gyere be.

Mia: Jártál már ott

Violetta: messze innen

Mia: tengeren túl

Violetta: köves minden

Nem volt szerencsés, hogy a barátnőm múltkor emlegette a zárt térbe való berepülést. Most ugyanis sikerült újból a palota belsejében kibukkannunk. Ami alapjáraton nem lett volna akkora katasztrófa, hiszen tágas terembe érkeztünk. A gond az volt, hogy a visszavonulás miatt a tündérek el kezdtek összepakolni, és a szoba a plafonig tele volt dobozokkal és egyéb kacatokkal, amik az úthoz kellettek. Nekem az egyik ilyen kupacba sikerült landolni. Az almák, amelyek a gondosan egymásra helyezett ládákban voltak, most szanaszét gurultak a padlón. Violetta, mivel mögöttem érkezett, nem találkozott a „toronnyal”, a földön lévő gyümölcsökkel azonban annál inkább. Megpróbálta megtartani az egyensúlyát, de hanyatt esett.

–Á!–jajveszékelt.

–Jól vagy?–kérdeztem aggódva.

–Igen. Csak olyan érzés, mintha egy alma beleállt volna a fejembe…–magyarázta, miközben a tarkóját simogatta.–Volt már rosszabb.

–Jaj, nekem!–hallottuk Rekah hangját. Elkeseredetten nézett végig a szétesett kupacon.

–Rettenetesen sajnáljuk!–fordultam felé.

–Baleset volt.–ingatta a fejét, jelezve, hogy nem tart minket hibásnak.–Csak újra össze kell raknom.

–Segítünk!–ajánlottam, miközben felhúztam Violettát a földről.

–Ó, ne!–tiltakozott.–A jóslat most fontosabb! A többiek a trónteremben vannak.

–Köszi!–hálálkodott a barátnőm és megindult a terem irányába.

–Biztos nem kell segítség?–tudakoltam óvatosan.

–Nem, majd befogom Alexet.–kacsintott, majd hozzálátott a gyümölcsök összeszedegetéséhez. A trónterembe lépve nagyjából ugyanaz a látvány fogadott minket, mint a múltkor. A csapat egyik fele gondterhelt kifejezéssel meredt egy tucat papírra, ami az asztalon feküdt, miközben a királyné utasításokat osztogatott helyiségbe betévedő tündéreknek, Naya pedig a saját felszerelését pakolta össze rémségesen lassan.

–Sziasztok!–köszöntem pár másodperc elteltével.

–Megjöttünk!–tette hozzá Violetta és elindult az asztal felé.–Megint tervezgetünk?

–Igen.–sóhajtott a király és megvakarta a fejét.

–Az próbáljuk kitalálni, hol lenne a legjobb visszavonulási pont.–magyarázta Mo, majd átölelt. Lehet, hogy önző vagyok, de jólesett, hogy minden alkalommal látványosan jó kedvre derült, mikor megérkeztem.

–Nos, akkor van egy válaszunk.–csettintett a barátnőm.

–Van egy… válaszunk?–kérdeztem összezavarodva.

–A jóslat!–felelte a divatdiktátor. Úgy nézett rám, mint aki nem érti, mit nem lehet ezen érteni. Valószínűleg ez is volt a helyzet.

–Jártál már ott, messze innen, tengeren túl, köves minden!–szavaltam.–Még mindig nem teljesen értem…–vallottam be. Violetta megrázta a fejét. Mindenki kérdőn nézett rá a terembe.

–A Szarv-sziget!–kiáltotta kissé ingerülten.–Egyszer már voltunk ott! A tengeren túl van, a világ másik végén!–sorolta.

–Mia beleesett egy gödörbe.–tette hozzá Yuko mosolyogva.

–Igaz.–idéztem fel az esetet.–Violettának igaza van.

–Egyre jobban megy nekem a jóslatfejtés!–mondta büszkén a barátom és elegáns mozdulattal hátra simította az egyik tincsét.–Kódfejtő vagyok.

–Várjatok, szóval… a jóslat szerint a Szarv-szigetre kell mennünk?–vágott közbe Raynor. Az ujjával a térképre bökött.

–Hát, végül is egy sziget.–szólt közbe Mayla és közelebb lépett hozzánk.–Az idegenek nem tudnak átrepülni.–elmélkedett hangosan.

–És messze is van.–erősített meg Violetta.

–Viszont elég kietlen.–ellenkezett Mo.–Nem biztos, hogy lesz elég élelmünk…

–Most a jóslattal vitatkozol?–tudakolta Yuko grimaszolva. Mo mély levegőt vett.

–Nem…–kezdett bele a mondatba, de egy hatalmas csattanás félbeszakította.

–Bocsika.–hallatszott Phuddle hangja a szomszéd szobából.–Csak felborult az edény-gyűjteményem.

–Hála az égnek, már azt hittem támadnak!–kapott a mellkasához a király. Egész sápadt lett.

–Jól van, akkor meg a válaszunk.–mondta Mayla, majd karon fogta a férjét.–Te pedig most velem jössz.–vezette ki a trónteremből.

–Apád elég ideges.–mondtam Monak.

–Igen.–bólintott a herceg.–Azt hiszem, megviseli a dolog, ami persze érthető. Még sosem hagytuk el a palotát és költöztünk egy másik helyre.

–Remélem, rendeződik majd a helyzet és nem taszítjuk Centopiát a sötét középkorba.–feleltem.

–Ez is egy emberi kifejezés?–érdeklődött Mo.

–Nem, ezt most találtam ki.–kuncogtam.

–Hé, turbék-turbék!–lengette meg a kezét előttünk Yuko.–Dolgunk van!

 Liza

18.Rész

Én, miután egy évszázad után úgy döntök folytatom ezt a blogot:

Az olvasóim, akik néha visszanéznek (annyira imádlak benneteket):

Dióhéjban. Már nem is emlékszem miért hagytam abba a történetet. Talán ihlethiányom volt, talán valami sokkhatás okozta. De nem régiben visszanéztem az üzeneteiket a chaten és nagyon meghatottak. Úgy érzem tartozok nektek egy befejezéssel, és ha nem is azonnal, de elhozom nektek ígérem. Addig is jó olvasást!

A könyv felé tartottam a tükrömet. Kint még mindig tombolt a vihar. Sőt, a szél mintha egyre jobban tépázta volna az ablakunk előtti fákat. Előfutára volt a rossz híreknek. És abból most nem szenvedtünk hiányt.

Mia: Figyeljetek, az idegenek,

Violetta: kik tábort vertek

Mia: Nagy előnyt nyernek

Violetta: ti kockáztatni mertek

–Nem tetszik.–bökte ki Violetta.

–Nekem se.–közöltem. Annyira nem lepett meg, hiszen hozzászoktam ahhoz, hogy mostanában minden komolyabbra fordult. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem aggódtam.

–Először a naplóm, aztán meg ez…!–sóhajtott a divatdiktátor.

–Nem akarok beleszólni, de jobb, ha siettek…–szólalt meg Paula.

–Igaz is.–bólintottam. Centopia vár.

◦○◊○◦

Dr. Morton kezébe vette a naplót. A borító lila volt, egy nagy adag csillámporral megszórva, ami felkavarta a gyomrát.

–Hogy lehet valakinek ilyen ízlése?–kérdezte magától.–Mindegy.–túljutott valahogy a döbbenetén és elkezdte olvasni a díszes betűket. A bejegyzések nagy része a mindennapi életről szólt. Már amennyire egy divatőrült tinédzser életét ennek nevezhetjük. Rengeteg divattervező neve volt feltüntetve, a lapok szélein vázlatok díszelegtek különféle ruhákról.

–Hát, Lídia, az unokahúgod is kirívó egyéniség!–kommentálta magának gúnyosan a férfi. A következő lapon egy kép akadt a kezébe. Négy lány volt rajta. Dr. Morton felismerte őket. Mind a tanítványai voltak.

–Nos, nézzük, itt van Paulina… az a japán lány, Violetta és Mia.–sorolta a „neveiket” a tanár. Elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a legutóbbival épp minap futott össze. Van esze a lánynak. Ha Dr. Morton idióta lett volna, be is vette volna a kis történetét. Ez megint gondolkodásra késztette. Vajon miért nem akarta elmondani, hogy Brigitta után futkorászott, aki nyilvánvalóan szabályt sértett és lopott egy másik diáktól. A tanáriban, ha Miára kerül a szó, a tanárok mindig dicsérik az őszinteségét és, hogy kiáll másokért. Most viszont simán cserbenhagyta a barátnőjét, miután feladta Brigitta üldözését. És őszinte sem volt.

–Nem bízik meg benne…–töprengett hangosan a férfi. Ez magyarázatot adott az egyik problémára, na, de a másik… Kócos haj, gyűrt ruhák. Az a lány úgy nézett ki, mint aki most jött a pokolról. Dr. Morton mély levegőt vett. Most ez nem számított. Tovább kellett olvasnia a naplót. Bármennyire is undorodott tőle.

◦○◊○◦

A palota tövébe érkeztünk. Violetta könnyedén landolt mellette.

–Tudod, imádok szabadtéren megérkezni.–mondta.–Legalább ez az egy dolog jó a mai napban.

–Hát, ez nem túl biztató.–szólalt meg Alex mögöttünk.

–El sem tudnád képzelni, milyen rossz az idő odaát. Ráadásul ott van a napló is! Vagyis nincs ott!–panaszkodott Violetta kezét a homlokára helyezve. Alex kicsit összezavarodva, de bólintott, majd felém fordult.

–Jó reggelt, Hercegnő. Látom már jobban vagy!–hajolt meg előttem. Megforgattam a szemeim. Javíthatatlan volt.–Szerintem ezt is hozzáadhatjuk a „jó dolgokhoz”!

–Talán.–vontam meg a vállam. Ki is ment a fejemből, hogy hogyan hagytuk el Centopiát a múltkor. Vagyis, nem mehetett ki a fejemből, tekintve, hogy nem emlékeztem semmire, mert bealtatóztak.–Nem hozunk jó híreket.

–Nem.–erősített meg Violetta bánatosan.–A jóslat megint az idegenekről szól. Illetve arról, hogy valami előnyt nyernek.

–Minél előbb beszélnünk kell a többiekkel.–indultam meg a palota irányába.

–Ó, attól félek ott csak Nayat és a királynét találjátok!–szólt utánunk Alex.

–Hogy?–fordultam meg.–A többiek merre vannak.

–Lent táboroznak. Nem messze… nos, a tábortól.–magyarázta a fiú és helyes irányba bökött.–Én pedig itt maradtam, néhány tündérrel együtt, hogy megvédjük a palotát.

–Ó, hát… akkor…–próbáltam szavakhoz jutni. Elég komolyan hangzott a helyzet.

–Ne vágjatok már ilyen savanyú képet, odaviszlek bennetek.–nevetgélt Alex és elemelkedett a földről.

–Nem is vágtam savanyú képet!–jegyezte meg Violetta mellettem, ahogy a kalauzunk után indultunk.

◦○◊○◦

A tündérek tábora nem tűnt akkorának, mint az idegenéké, de így is elég népes volt. Le kellett szállnunk a földre, hogy eligazodjunk. A sátraktól nem messze unikornisokat vettem észre.

–Onchao merre van?–kérdeztem Alextől.

–Valahol messze.–felelte.–A múltkori baleset után Lyria ragaszkodott ahhoz, hogy elvigye őt és az elemi unikorniskákat a sziget túlsó felére. Hogy biztonságban legyenek.

–Ez megnyugtató, de egyúttal szomorú is.–sóhajtottam.

–Így lesz a legjobb. Túl nagy kockázat lenne.–tette a kezét a vállamra Violetta.

–Kockázat.–csillantak fel a szemeim.–A jóslat!

–Csak nem gondolod, hogy erre vonatkozhat?–ráncolta a homlokát a barátnőm.

–Itt is vagyunk!–jelentette ki Alex. Egy díszes sátor előtt álltunk. Nagyobb volt, mint a többi. Legalábbis terjedelmében egészen biztosan.–Csak utánatok, hölgyeim!

–Köszönjük, drága lovag!–ment bele a játékba Violetta. Bentről a ponyva még nagyobbnak tűnt. Szembe a bejárattal egy négyzet alakú asztal állt. A király, Mo és Yuko, illetve még pár tündér, akinek csak az arca derengett előttem, körülállták. Mindegyikük az asztalon lévő térképet vizslatta. Yuko vett észre minket először, mivel ő állt szembe velünk.

–Mia!–röppent fel boldogan, majd rám vettette magát.–Hát jól vagy! Annyira aggódtunk!–ölelt át.–Violetta!–ugrott „tovább” az utánam belépő lányra. A következő pillanatban Mo arca jelent meg előttem. Megcsókolt. Ott mindenki előtt. Talán kicsit kínos volt. De, hogy őszinte legyek ez nem igazán érdekelt abban a pillanatban.

–Minden rendben?–kérdezte gyengéden. Bólintottam, majd a karjaiba borultam.

–Öhm, milyen remek, hogy megérkeztetek…!–szakította félbe a jelenetet Raynor.

–Ó, elnézést!–éreztem, ahogy a forróság ellep. Egy aprócska lépéssel távolabb húztam magam Motol.

–Örülök, hogy jobban vagy Mia!–mondta őszintén a király.–Mind aggódtunk érted. Nem kell mentegetőznöd.

–Rendben, értem… nos… a jóslat.–habogtam.

–Rossz hírek.–hallottam Alex vészjósló hangját a hátam mögött. Hátranéztem, de már csak annyit láttam, hogy Yuko könyöke a fiú gyomrában landol.

–A jóslat szerint az idegenek előnyre tesznek szert.–magyarázta Violetta.–Nekünk pedig kockáztatnunk kell.

–Ez tényleg nem jó.–vett mély levegőt Mo. Visszaindult, a térkép felé, de a kezemet fogva, magával húzott.

–Ezen a területen voltak, amikor utoljára itt jártatok.–mutatott a király az asztalra.

–És most itt vannak.–bökött Mo egy másik pontra.

–A palota felé közelednek.–lépett Violetta is közénk.

–El akarják foglalni a királyságot.–suttogtam.

–Hogy mondod?–nézett rám a herceg.

–El akarják foglalni a királyságot.–ismételtem meg hangosabban.– Lídia ezt mondta, mikor először láttuk a táborban.

–És a királyság egyenlő a Tündér-heggyel. Szerintük.–elmélkedett Yuko.

–Akkor nem is kérdés, hogy vissza kell térnünk a palotába.–húzta ki magát Mo.–Összecsapni nem tudunk velük. Legalábbis nem most. Egyetlen esélyünk a védekezés.–vázolta fel a tervét. Büszke voltam rá. Úgy beszélt, mint egy király. Az apja is egyetértett vele látszólag.

–Ha szabad közbeszólnom.–hallottuk az egyik kém hangját.–Nem tagadom, hogy így lenne a legnagyobb esélyünk a feltartóztatásukra, de ha a palota elesik, mindennek vége. Nem tudunk visszavonulni sehova.

–Akkor mit javasolna? Maradjunk itt?–tudakolta a király gondterhelten.

–Ha hagyjuk, hogy a palota elessen, azzal túl nagy kockázatot vállalnánk. Nem lenne biztos rejtekhelyünk.–ellenkezett Mo.

–Kockázat.–kapta fel a fejét Violetta.–Ez volt a jóslatban.

–Igen. Nagy előnyt nyernek, ti kockáztatni mertek.–idéztem fel a szavakat. Mindenki elhallgatott.

–Szóval a nagy előny a palota lenne.–törte meg a csendet a király.–Mi pedig kockáztatunk és itt maradunk?

–Amíg nem találunk megfelelő módot, hogy felvegyük velük a harcot…–tette hozzá Mo.

–Elmegyünk a sziget túlsó felére.–fejeztem be a gondolatot. Onchohoz és a többi unikornishoz. A sátorban jelenlévők mind Raynorra néztek. A király összeszorította az állkapcsát és a messzeségbe meredt. A bejáraton keresztül kilehetett látni a táborra és a tündérekre, akik még vidám hangulatban végezték a dolgukat.

–Legyen.–jelentette ki alig hallhatóan, ám magabiztosan.

◦○◊○◦

–Tudjátok, nem akarok zavarni.–mondta Violetta.–De vissza kéne mennünk.

–Ó,  igen, a naplód.–jutott eszembe. Szomorúan néztem Mora, majd elengedtem a kezét.–Sajnálom. Nem voltunk sokat itt.

–De sokra jutottunk.–emlékeztetett a herceg. bár az arcáról le tudtam olvasni, hogy ő is csalódott.

–Majd legközelebb.–feleltem.–Sziasztok!–intettem a kezemmel. Violetta ugyanígy tett. Egy villanás és a való világban voltunk.

–Á, sziasztok!–köszöntött minket Paula meglepetten.–Ez rövidebb volt…

–Igen. Siettünk a napló miatt.–válaszoltam.

–Sue és Vincent már keresi Brigittát.–mondta a szobatársam.

–Akkor jobb, ha segítek nekik.–igazította meg a ruháját Violetta és a nyomukba eredt.

–Hogy van az aranyhalad?–tudakolta viccelődve a barátnőm.

–Nem fogod elhinni mi történt.–sóhajtottam fáradtan.

Liza