21. Rész

Boldog Karácsonyt mindenkinek utólag és BUÉK mindenkinek előleg!
Idén már sorozatban harmadszor sikerült megbetegednem karácsonykor. Azért remélem nektek jobban telt a szenteste  és mindenki örül az ajándékoknak, amiket kapott és amiket adott!
Jó olvasást!

U.i.: A beszélgetős csoporttal mi legyen?

–Szóval, gondolkodtam, hogy kinek is adhatta oda Brigitta a naplómat.–mesélte Violetta. Péntek délután volt és éppen önkénteskedtünk a sulival. Firenze egyik eldugott parkjában szedtük össze a szemetet. A liget első látásra tisztának tűnt, mikor megérkeztünk, azonban hamar kiderült, hogy mégsem lesz ilyen egyszerű dolgunk. Az apró cigarettacsikkek, az átlátszó nejlondarabkák és az eldobott rágógumi maradékok igencsak meghosszabbították a dolgot. A park egyik nyitott területén voltunk, ahol legtöbbször piknikezni szoktak. Tehát nekünk jutottak a különböző csomagolópapírok.
–Talán több kuka kéne.–jegyezte meg Paula.
–Igaz.–bólintottam, majd Violetta felé fordultam.–És?–ő nagyot sóhajtott.
–Arra jutottam, hogy nem adhatta másnak.–bökte ki kissé idegesen.–Mármint… kinek kellene? Nektek esetleg van tippetek?
–Sajnos nem.–mondtam csalódottan.–Ráadásul az egész időszak, amikor ez történt… olyan mintha egy álom lett volna…
–Hát, a naplóm hiányzik. Szóval nagyon is valóságos volt.–felelte a barátnőm.
–Talán kikérdezhetnénk Brigittát.–szólalt meg Vincent a hátunk mögül.–Mint egy kémfilmben!–újabban ezek lettek a mániái.
–És aztán jól kicsapnának minket a suliból.–vágott közben Paula.
–Ha rá tudnánk bizonyítani a lopást… Brigittát is kicsapnák.–magyarázta Violetta.–De Morton tanár úr megtámadta Mia tanúvallomását.
–Én megmondtam az első napon, hogy ez a tanár egy állat.–jegyezte meg a fiú.
–Elismerem, hogy nagyon bunkó, de ne felejtsétek el, hogy én sem a legjobb állapotomban voltam aznap. Simán azt hihette, hogy lázas vagyok és csak álmodtam az egészet…
–Én jobban hiszek a lázas Miának, mint Brigittának úgy általában.–szólalt meg Sue is.
–Hát, úgy látszik a tanári kar pedig Mortonnak hisz inkább.–tette hozzá Vincent.

Gianna…
Bernando szemei kipattantak. Felült. A táborban majdnem mindenki aludt. Csak az őrszemek tüze égett a sátorváros szélein. Mellette Silvio szuszogott. A vadász vetett rá pár pillantást, majd visszafeküdt. Egy nő arcképét látta az álmában. Nem emlékezett rá, hogy kihez tartozott, de valami azt súgta, hogy a neve Gianna volt.
Bernando megpróbált visszaaludni. Holnap támadnak.

–Mia, láttam egy fészert arrafelé.–mutatott Paula a helyes irányba.
–Nagyszerű?–pislogtam rá értetlenül. A barátnőm mosolyogva a csuklójára mutatott.
–Ó!–pillantottam a világító karkötőmre.–Violetta!–kiáltottam a barátnőmet keresve. Paula éles szeme szerencsédnek bizonyult. Észrevétlenül besurrantunk a fészerbe, amit bokrok takartak el. Egyszóval tökéletes volt egy kis dimenzióváltásra.
–Tükör.–nyomta a kezembe Violetta a megnevezett tárgyat.
–Köszi.–vágtam rá, miközben kinyitottam a könyvet.

Mia: Válaszokat akarni
Violetta: és aki keres, az lelhet
Mia: a múltat felzavarni
Violetta: fájdalmas, döbbenetes lehet.

A fény körbevett minket és lassan átszippantott minket a Centopiába. Ég és föld közé érkeztünk meg. Pontosabban nem föld, hanem a tenger hullámzott alattunk, úgy húsz méterre.
–Vajon mitől függ, hogy hova dob minket a dimenziókapu?–kérdezte Violetta. Valószínűleg az ő fejében is végigfutott a gondolat, hogy ez azért meredek.
–Nos, biztos jó oka van rá.–vontam meg a vállam.–Nézd!–mutattam elénk. Nem messze tőlünk egy sziget körvonalai emelkedtek ki a víztömegből.
–A Szarv-sziget!–kiáltotta a barátnőm lelkesen.–Lehet, hogy a többiek már ott vannak!
–Bárcsak ez lenne a helyzet!–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül.–Szevasztok.
–Ó, helló!–fordultam meg.
–Még át kell kelnünk.–mutatott a szárazföld irányába a tündér.–De jó, hogy jöttök. Elkél még egy pár segítő kéz. Át kell vinnünk a csomagokat.
–Remek!–sóhajtott Violetta.–Ma úgy is önkénteskedős napunk van!–kacsintott rám.
–Igaz.–helyeseltem.–Mot merre találom?–tudakoltam kissé félve Yuko elmaradhatatlan beszólásaitól.
–Irányítja az átkelést.–válaszolta a lány, ezúttal elhagyva a csípős megjegyzéseket. De az arcára ugyanúgy kiült a tipikus kaján vigyor, ami olyankor szokott, mikor kettesben talál minket a herceggel.
–És a király?–érdeklődött Violetta.
–Hátramaradt egy osztaggal, hogy elterelje a támadók figyelmét, ha esetleg utánunk jönnének…–a barátnőim csevejének zaja elhalkult, ahogy egyre távolabb kerültem tőlük. A szárazföldön nagy volt a kavarodás. Dobozok, tündérek mindenfele, rendezetlen állapotban. Mot viszont egyszerű volt megtalálni. Ott állt mindennek a közepén és próbálta megnyugtatni a társait. Nem mondom, hogy kevés sikerrel, de a rendteremtésre ez korántsem volt elég.
–Szia!–röppentem mellé boldogan. Egy kicsit megijedt, de aztán nyomban átölelt, hogy üdvözöljön.
–Szia. Jó, hogy jössz… ez az irányítás nem kíméli az idegeimet…–magyarázta a fejét vakargatva, majd a végigmutatott a tömegen.
–Igen, látom.–sóhajtottam.
–Te nagyon jó vagy szervezésben, igaz?–nézett rám reménykedve.
–Hát, nem is tudom…–kissé ledöbbentett ez a kijelentés.
–Ugyan már!–húzott közelebb magához.–Együtt csináljuk.–biztatott. Eltökélten bólintottam.

–Ugye nem kell megölnünk senkit?–nézett Silvio aggódva a mellette menetelő férfira. Bernando nem felelt.–Tudom, hogy csak bénító lövedékünk van, de én félek, hogy…
–Megállni!–hangzott a nő hangja elölről. A csapat, amely eddig elszántat tört át az erdőn, most megtorpant.–Közeledünk a palotához!–Lídia karcsú alakja jelent meg fölöttük.–A sereg feloszlik a megbeszéltek szerint és ostromgyűrűt vonunk a hegy köré!
Bernando a fejére húzta a csuklyáját. Silvióra nézett. A fiú szemiben a félelem tükröződött. Különböző csapatba osztották be őket.
–Vigyázz magadra, kölyök!–mondta, majd eltűnt a tömegben. Silvio pislogott párat és megszorította a fegyverét. Úgy érezte, nem áll készen a háborúra.

–Ezeket visszük át következőnek!–mondtam pár tündérnek. Bólintottak, majd elkezdték megemelni a dobozokat.
–Szerintem egész jól megy!–lépett mellém Mo boldogan.–De monnd csak, a jóslat is dobozpakolgatásról szólt?
–Nem.–vágtam rá, majd intettem egy csapat tündérnek, hogy vigyék el a megmaradt szállítmányt a kupacból.
–Akkor?–kérdezte a herceg.
–Nem is tudom.–vettem mély levegőt.–Valamit fel kell fedeznünk a múltról, ami fájdalmas és érdekes, egyszerre…–magyaráztam. Mo érdeklő pillantásokat vetett rám.
–Valami ötlet?–érdeklődött.
–Nem, semmi.–préseltem ki magamból a levegőt. Megvontam a vállam.–De úgy érzem, ez még várhat.–tekintettem végig a doboz kupacokon, amit már sikeresen kategorizáltam.
–Mi van, ha tekercsekben van valami.–töprengett a fiú.
–Lehet.–bólintottam.–De ezt inkább majd a szigeten nézzük meg.–tisztáztam.

Bernando szélsebesen haladt a palota irányába a fák között. Minden nyugodtnak tűnt. Mintha a környék nem sejtené, hogy mi készülődik. Pedig sejtették. A tündérek napok óta halmozták fel az élelmet. A férfi megtorpant. A hegy már nem volt messze. Továbbra is csend honolt. Bernando jobbnak látta, ha mostantól lopakodik. Talán a tündérek lesből fognak támadni.
A sereg nagyjából kétszáz méterre volt a háta mögött. A férfi fejében már sokadszorra fordult meg, hogy megszökik. Semmi kedve nem volt az egészhez, sőt minden porcikája tiltakozott az ellen, hogy ostromot vezessen a tündérek ellen. Hiszen nem volt magyarázat arra, miért támadják meg a palotát. Lídiának egyetlen oka lehet erre, hogy hatalmat szerezzen. Ez nem helyes. Bernando erkölcsös ember volt. Legalábbis valami mélyen ez súgta neki. Elindult egy rejtett ösvényen felfelé.
Talán beszélnie kellene a rózsaszín hajú tündérrel, akiről Lídia beszélt. Már látta őt. A fán. Nem árulta be őt és a társát. Talán a rózsaszínhajú tündér megbízik ezért benne. Ő tud valamit. Tudnia kell valamit, ha Lídia ennyire keresi.
Felért a hegyre.
A palota kongott az ürességtől.

Liza

20. Rész

Sziasztok!
Meghoztam az új részt! 😁
Also, chaten már írtam, hogy hamarosan kezdődik a vizsgaidőszakom, ami úgy január közepéig fog tartani. Karácsony előtt még szeretnék feltölteni egy részt, utána nem tudom, hogy mikor érkezik az újabb epizód, de mindenképpen tájékoztatni foglak titeket a chaten,
Utána néztem beszélgetős csoport alternatívának is. És ezt találtam. Olyasmi, mint a messenger, csak nem kell hozzá Facebook (ez nekem se lenni kényelmes, mert váltogatnom kéne a profilokat, meg a chaten is írta valaki korábban, hogy neki nincs Facebook-ja), csak simán regisztrálni kell hozzá. Szóval nézettek rá. Lehet szavazást tartunk majd róla. Még elválik. Addig is, jó olvasást!

Megszervezni egy egész királyság költözését nehezebb munka volt, mint azt előre gondoltam. Mindenkinek akadt tennivalója. Hamar kiderült, hogy nem Phuddle egyetlen, aki szereti felhalmozni a feleslegesebbnél feleslegesebb tárgyakat. A tündéreknek is meg volt ez a csodálatos tudása.

–Ez mi?–kérdeztem Motol és meglóbáltam a szeme előtt, a leginkább egy nagy ecsetre emlékeztető dolgot.

–Be lehet vele gyűjteni a Nektár-virágport.–jelentette ki egyhangúan és folytatta a tudással teli tekercsei rakosgatását.

–És az mire jó?–érdeklődtem tovább.

–Beporzod a szárnyadat, hogy megtisztítsd.–mondta, majd az övén lógó egyik tarisznyára mutatott.–Én ebben tartom. Kicsit narancsos színe van, de édes az illata.–nyitotta ki.

–Olyan, mint a konfetti.–jelentettem ki, miután megvizsgáltam.

–Az nem tudom micsoda.–vonta meg a vállát.–De legalább már tudom, hogy néz ki!–mosolygott rám.

–És mond, ezeket a tekercseket…–néztem végig a töménytelen mennyiségű papírkupacokon.–Te el is olvastad?–grimaszoltam. Mo újból felém fordult. Komisz vigyor jelent meg az arcán.

–Úgy nézek én ki?–pislogott rám.

–Nem.–kuncogtam.–Várj, nincs itt valami szalag? Összekötözhetnénk őket!–javasoltam.

–Jó ötlet!–csillant fel a herceg szeme.–Egy pillanat, mindjárt hozok!–röppent fel és egy szekundum múlva már el is tűnt az ajtó mögött. Én elkezdtem a földön sínylődő papiruszok áthelyezését az ágyra. Ott látszólag jobb helyük volt. Persze nem tudtam megállni, hogy bele ne pillantsak egy-egybe. Néhány nagyon réginek látszódott. A legtöbb történelmi témájú volt, de találtam útmutatót különböző főzetekhez és orvosságokhoz is, amiket centopiai növényekből lehet elkészíteni. Aztán még volt néhány Wikipédia jellegű papír az unikornisokról, a pánokról meg kábé az összes fajról, ami a szigeten élt. Utána következtek a legendák. Az elemi unikornisokról, a Születés-barlangjáról és az első tündér királyról. Legtöbbjük elveszett történetnek tűnt, ami már nem érdekel senkit és talán hasznuk se volt, hiszen a mesén kívül, semmi információ nem volt bennük. Ez egészen addig volt igaz, amíg a kezem közé nem került az egyik már-már szakadozó barna tekercs, aminek a címe a Holdkő volt. Holdkő. Így hívták hivatalosan a karkötőmet. Rápillantottam. Nem csinált semmi különös dolgot. Elgondolkodtam azon, hogy képes leszek-e valaha irányítani. Egyáltalán lehet-e irányítani? Vagy mi irányítja? Elkezdtem olvasni a szöveget.

„Ősi ereklye, amely ajtókat képes nyitni a dimenziók között. Kezdetek óta az őrzők védik. Használata csak kizárólagos alkalmakkor, ritkán engedélyezett.”

–Hát, ez nem teljesen igaz…–töprengtem magamban.

–Micsoda?–kérdezte Mo.

–Jaj!–kaptam a mellkasomhoz.

–Bocsi, nem akartalak megijeszteni.–nyomott egy puszit az arcomra.–Szereztem kötelet!–mutatta fel büszkén gombolyagját.

–Remek!–álltam fel a földről.–Megpróbáltam kategóriákba sorolni őket.–magyaráztam az ágyon fekvő kupacokra mutatva.

–És ezzel mi van?–tudakolta a herceg. A fejével a kezembe lévő felé bökött.

–Ja, ez?–pillantottam rá.–A karkötőmről szól…

–És miben téved?

–Hogy?

–Amikor bejöttem, azt motyogtad, hogy nem teljesen igaz.–ecsetelte.

–Azt írja, csak ritkán használják.–böktem a mondatra a papíron.

–Ritkán engedélyezett…–olvasta a fiú.–Várj, ezt engedélyezi is valaki ott, a másik oldalon?

–Nem.–ráztam meg a fejem.

–Hát…–vonta meg a vállát erre ő.–A Holdkő a te családodnál volt az A dimenzióban. Érthető, hogy miért tud ilyen keveset róla egy centopiai.

–Tudod mit nem értek?–fordultam felé. A szemöldökei megemelkedtek.–A legendából, amit még régebben találtunk, egyértelműen azt lehetett kiolvasni, hogy ez az egyetlen dolog, ami átjárókat képes nyitni…–kezdtem bele.

–De akkor, hogy volt képes Lídia átjönni? És hogyan hozott át egy egész falut?–fejezte be Mo.

–Igen.–bólintottam. Az ajkaimba haraptam.–Lehetséges, hogy vannak még Holdkövek?

–De akkor miért kell pont ez Lídiának, ha már van neki egy?–vágott közbe a herceg. Ez jó kérdés volt. Tanácstalanul meredtünk egymásra.

–Most csókolózni fogtok?–hallottuk meg Yuko hangját a hátunk mögül. Az ajtófélfának támaszkodva bámult minket.

–Te mióta állsz ott?–kérdeztem.

–Nyugi, csak most érkeztem. Meg akartam nézni mit csináltok ahelyett, hogy pakolnátok.–magyarázta.

–Hé!–emelte föl bizonyítékképen a gombolyagot Mo.–Tekercseket kötözünk össze.

–Tényleg?–hitetlenkedett a barátnőnk.–Csak, mert ezt úgy mondtad mintha már folyamatban lenne a dolog…–nézett szét a tekercseken.–De még egyet sem kötöztetek össze.

–De már tudjuk, hogy melyikeket kötözzük egybe!–mutattam a kupacokra.

–Jaj, ti mindent túlbonyolítotok!–forgatta meg a szemeit a harcos, majd kikapta a herceg kezéből a fonalat és a papiruszokhoz lépett.

–Óvatosan. Néhányuk több száz éves!–figyelmeztette őt Mo. Én visszatértem a kategorizáláshoz.

◦○◊○◦

–Tudod mi jutott eszembe? Olyan jó vagy a vadászatban. Biztos a másik életedben is ezt csináltad!

–Maradj csendben, Silvio.–sziszegett a fogai közt Bernando. Éppen egy szivárványszínű madarat próbált meg becserkészni vacsorára és az ifjú igencsak hátráltatta.

–Bocsánat. Nem akartam a terhedre lenni.–mondta a fiú szégyenlősen. Bernando nagyot sóhajtott. Azért hozta magával Silviót, mert a főnököt már sikerült magára haragítani az imént. És emiatt mindenki neheztelt rá. Jobbnak látta, ha elszakítja egy kicsit a táborból.

–Semmi baj. Csak maradj csöndben.–felelte nyugodtan. A fiú újra mosolyogni kezdett.

–Rendben.–suttogta.

–MONDOM, HOGY NEM TUDTAM RÓLA!–hallatszott egy kiáltás a távolból. Bernando felkapta a fejét. A "vacsora" felröppent a magasba és eltűnt a lombok között.

–Ez nem én voltam.–jegyezte meg a kísérője büszkén.

–A kisasszony az.–vágta rá a férfi. Elindult hang irányába.

–Nem hiszem, hogy zavarnunk kéne…–figyelmeztette Silvio.

–Nem fogjuk zavarni.–legyintett a másik.–Azt se fogja tudni, hogy ott vagyunk.

–Te kémkedni akarsz?!–nyíltak tágra a fiú szemei.

–Igen.–Bernando nem is tagadta.–Gyere!–végigosontak a bokrok között. Lídia nem volt messze, ráadásul hangosan beszélt, így könnyű volt rátalálni.

–Nyugodt vagyok, Morton. De ezt már megbeszéltük! Nem tudok semmit az unokahúgomról. Ott hagytam a családomat! Szerinted miért akartam megszerezni azt a naplót? Azt se tudtam, hogy hívják.–magyarázta a nő a telefonban.

–Kivel beszél?–kérdezte alig hallhatóan az ifjú. Bernando csak megingatta a fejét feleletül.

–Igen, ő rózsaszín hajú. Pillangós. Jaj, tudod, akit a ködben kergettem!

–Akit lelőttek a bénító lövedékkel?–tudakolta Silvio.

–Gondolom.–válaszolta a társa.–De maradj csendben!

–Igen, biztos vagyok benne.–mondta Lídia idegesen.–Csak ezért hittem, hogy Gianna az, mert… igen… készülődünk… holnap. Rendben.–sóhajtott.–Még hívlak.–letette a telefont. Körbetekintett. Bernando és Silvio a földhöz lapult. Lídia elröppent.

–Hát… ez érdekes volt. De nem tudtunk meg többet.–jelentette ki a fiú.

–Gianna…–ismételte meg a vadász.–Honnan ismerős ez a név?

◦○◊○◦

–Vajon mennyit bír el a léggömb?–töprengtem, miközben a ládákkal teli légi járműt néztem.

–Meglepően sokat.–felelte Mo.

–Egy egész partit csaphatnánk rajta!–tette hozzá Alex.

–Nem csaphattok.–motyogta Raynor a kezében lévő listát olvasva.

–Szomorú.–biggyesztette le a száját a fiú.

–Több fordulót kell majd tennünk.–mondta a király.–Legalább kettőt, de csak akkor, ha mindenki hoz magával egy-egy ládát.

–Szerintem nem megoldhatatlan.–szólalt meg a herceg. Az apja mellé lépett és végigfutott a listán.

–Hát, mi egyelőre nem szállítunk dobozokat.–mutattam a karkötőmre.

–Szomorú.–sóhajtott Alex.

–Megkeresem Violettát.–emelkedtem el a földtől.

–El se köszönsz?–kérdezte Mo felháborodva.

–Bocsi!–nevettem, majd egy puszit nyomtam a homlokára. Ő erre kissé eltolt magától, majd rendesen megcsókolt.

–Elteszem azt a tekercset, hogy később el tud olvasni.–kacsintott rám.

–Köszi.–mosolyodtam el. A magasba emelkedtem, hogy megtaláljam az utazótársamat.

◦○◊○◦

–Van valami fejlemény a naplóval kapcsolatban?–kérdeztem Violettától, miután visszaérkeztünk.

–Nem.–rázta meg a fejét. Mérgesnek tűnt.–Brigitta jól elrejtette valahova. Ugyanis nem találták meg nála.

–Talán nem a szobájában van.–elmélkedtem.

–Biztos, hogy nem ott van.–válaszolt a barátnőm.

–Talán továbbadta valakinek.–vágott közbe a nagynénikém.–Bocsánat, csak egy gondolat…–nézett végig rajtunk.

–Semmi gond.–feleltem.

–Mi több, nem is rossz gondolat.–tette hozzá a divatdiktátor.–Van egy kis elintézni valóm!–jelentette ki, majd előkapta a telefonját és kiment a teraszra.

–Te gofrit csináltál?–meredtem kávézóasztalra, ahol a finomságok illatoztak.

–Igen.–felelte Gianna.–Van hozzá csoki öntet is.

Liza