3.Évad-5.Rész

Attention! Attention! Szóval, igen a fórum még mindig eléggé kihalt, de eszembe jutott, hogy hátha az az oka, hogy nem tudjátok használni! Mint mondtam:ez egy szerepjáték, amelyben (főleg) TI írjátok a történetet és alkotjátok a történetet. Csak azért, mert látszólag már elég sokan vagyunk, de senki sem csinál semmit (kivétel Réka). Ha esetleg más  a probléma azt jelezzétek felém! ;) Én Liza voltam és jó olvasást a legújabb részhez!

–Ezt nézd!–Paula felmutatott egy könyvet.–Romantikus regény!

–Ez már a hatodik!–sóhajtottam.

–De mind olyan izgalmasnak látszik!–felelte. Paula egyszerűen megőrül a szerelmi történetekért. A helyzet a következő: az iskola könyvtárában leltárt tartottak és pár könyvet (pár? Több száz!), úgy döntöttek, hogy már nem tartanak meg, mert már semmi szükség rájuk. Gyakorlatilag nem kölcsönözték ki őket. Mondjuk logikus, ugyanis a legtöbb tanuló nem szórakozási célból ment a könyvtárba. Így hát maradtak az unalmas lexikonok, kötelezők és szótárak, a regények és a szórakoztató irodalom meg mehetett a vásárra. És mik is lehetnének többségben, mint a „zs”-kategóriás love sztorik!–És valahogy túl kell élnem ezt az évet is!–folytatta.–Amúgy, te nem válogatsz?

–Nem. Én csak a gardedámod vagyok!–nevettem, majd komolyra fordítottam a témát.–Már nem olvasok.

–Ugyan már! Nem csak ilyenek vannak!–mutatott a fél tucat romantikus könyvére a barátnőm.–És mit értesz azon, hogy már nem?

–Kiskoromban imádtam a könyveket. Mindig apukámmal együtt olvastuk a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteket. De mióta meghalt, egyet se vettem a kezembe…–magyaráztam.

–Ó, szegénykém! Annyira sajnálom!–nézett rám Paula együtt érzően.

–Semmi baj…–húztam szomorkás mosolyra a szám–A lényeg, hogy csak a boldog emlékek maradjanak meg.–idéztem föl a nagynénikém szavait a szüleim temetésén

–Hát, mindenesetre itt az idő, hogy újra elkezdj olvasni!–mondta és a kezembe nyomott egy könyvet.–Ez biztos felelevenítené a vidám pillanatokat!

–Nem is tudom…–haboztam és rápillantottam a regény borítójára.–A neveletlen hercegnő naplója.–olvastam fel hangosan.–Már hallottam róla.

–Én csak a filmet láttam, de az is jó volt!–mesélt a barátnőm.–Na! Vedd meg!–biztatott.

–Végül is nem túl drága…–gondolkodtam el. A nagynénim biztos örülne, ha tudná, hogy ilyen hasznos dolgokra költöm el a zsebpénzemet.–Jól van!–engedtem végül.

–Oki! Azt a placcot még végig nézem, aztán mehetünk a pénztárhoz!–tapsolt örömében Paula.

–Sziasztok, lányok!–köszöntött minket Sue, nyomában Vincenttel.–Nem láttatok verses-köteteket?

–De! Ott, balról a második asztalon van pár.–válaszolta a társam.–Gyere, elkísérlek!

–Violetta merre van?–fordultam Vincent felé.

–Utoljára a folyosón láttam. Valami ünnepséget emlegetett.–adta meg a választ a fiú.

–Hát persze!–kaptam a fejemhez.–A szokásos évnyitó bulija!

–Lesz megint kaja?–csillant fel Vincent szeme.

–Ne tőlem kérdezd!–feleltem.

–Kész vagyunk!–ért vissza hozzánk Paula Sueval.

–Akkor fizessünk!–mondtam és a pénztár irányába indultam.

◦○◊○◦

–Hát itt vagy!–léptem be Suék szobájába.

–Jó, hogy jöttök!–mondta Violetta.–Kellene egy kis vizuális segítség!–nézett a szobatársára.

–Miben segíthetek?–kérdezte ő.

–A meghívókat kéne megcsinálni!–felelte a lány.

–Mi is csatlakozunk!–ajánlkoztunk fel Paulával egyszerre.

–Én is! De csak akkor, ha lesz kaja!–tette hozzá Vincent.

–Persze, hogy lesz!–nevetett Violetta.–Na, gyertek!

◦○◊○◦

Rhao békésen legelt a palota előtti tisztáson. Nem érezte biztonságban magát az erdőben, ezért követte a tündérfiút és a macskát egészen a Tündérhegyig. Nem volt egyedül. Egy szárnyas, aranyszarvú unikornis és egy rózsaszín sörényű, kedves kanca is itt tartózkodott. Az előbbit Onchaonak, míg az utóbbit Lyriának hívtak. Ráadásul a cicus is kijárt hozzá a nagy épületből. Úgy látszik megkedvelte az egyszarvút. Az ő neve amúgy Ziggo volt, legalábbis a tündérek így szólították.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az a tündérfiú és egy másik tündérlány kijönnek az épületből.

–Szóval, mit is tud ez a Naya, amit te nem?–kérdezte Mo.

–Állítólag ő Centopia legjobb orvosa!–felelte Rekah.–Az erdőben él, de küldtem neki levelet és a válaszában mára ígérte magát.

–Találkoztál már vele?–tett fel egy újabb kérdést a herceg.

–Nem, de már sok jót hallottam róla.–válaszolt a lány.–Azt mondják kicsit csipkelődős, de amúgy kedves!

–Remélem, kideríti anyám betegségét!–sóhajtott a fiú.–Mia elég ijedtnek tűnt, mikor azt mondta, hogy a királyné veszélyben van.

–Nézd! Már jön is!–kiáltott fel a gyógyító.

–Azt hittem idősebb.–súgta a lánynak Mo.

–Én is. Lehet, hogy valami fiatalító főzete is van!–vetette oda neki Rekah.

Rhao az érkező irányéba nézett. De hát ez nem lehet! Ez ugyanaz a nő, akit az erdőben látott. Az a Lídia nevezetű!

◦○◊○◦

A karkötőm világítani kezdett.

–Le kell szednem valahogy a ragasztót a kezemről, különben nem tudok hozzányúlni a könyvhöz!–mondtam és a papírtörlő felé nyúltam.

Szerintem jobb lesz, ha inkább a csappal próbálkozol!–tanácsolta Sue.

–Elővegyem a könyvet?–kérdezte Violetta, aki eddig papírt vágott az ollójával, tehát nem volt ragacsos.

–Azt megköszönném!–feleltem és elindultam a mosdó irányába. Már megtisztítottam az egyik kezem, mikor a barátnőm belépett a helyiségbe.

–A múltkor említetted azt a Lídiát, nem lehet, hogy ő a tündér azon a képen?–tudakolta.

–Nem tudom. Én nem láttam, csak Rhao.–válaszoltam.–De van benne valami!

–Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk!–tette hozzá és kinyitotta könyvet a jóslatnál.

Mia: Álruhában a csaló,

Violetta: Elvenné, ami jó,

Mia: Az igazságért állj ki,

Violetta: Utadba legyen bárki!

                                                                       ◦○◊○◦

A palota elé érkeztünk. Körbenéztem. Minden a szokásos stílusban ment. Senki sem látszott kétségbeesettnek vagy lehangoltnak. tehát még nem késtünk el. Ez jó jel!

–Gyere Mia!–mutatott Violetta a palota kapuja felé, amerre a pillangója szállt.–Arra lesznek!

Elindultunk befele. A gyűrű lepkéje ugyanoda vitt, ahol még a múltkor földet értünk. Azzal a kivétellel, hogy most csak Mo, Yuko, Alex, Raynor király és Rekah ácsorgott az ajtó előtt.

–Olyan deja vu érzésem van!–törtem meg a csendet.

–Mia! Violetta!–kiáltott Mo és átölelt.–Jó, hogy itt vagytok!

–A királyné már megint elájult?–kérdezte Violetta.

–Nem, csupán Centopia legjobb orvosa van benn nála, hogy rájöjjön, mi baja lehet!–felelte Rekah.

–De azt kérte, hogy hagyjuk egyedül dolgozni.–informált minket a király és a szájához emelte a poharat, amit eddig a kezében tartott, hogy igyon egy kortyot.

–A királyné nem beteg.–jelentette ki Violetta.

–Hogy?–tudakolta Mo meglepetten.

–Várandós.–közöltem a nagy hírt. Lehet, hogy jobb lett volna megvárni, míg Raynor befejezi az ivászatot, mert erősen félrenyelt.

–Tes…tessék?–fulladozott.

–Azt mondtad, hogy veszélyben van, azt hittem, hogy…–kezdte a herceg, de félbeszakítottam.

–Nem azért, mert beteg, hanem mert el akarják rabolni!–magyaráztam. A király újból félrenyelt.

–Ki…kik?–kérdezte levegőért kapkodva.

–Valami Lídia, vagy ki.–segített ki a barátnőm.

–Valószínű, hogy ő volt az, akit a palotában hallottunk Violettával az ostrom után!–néztem Mo szemébe.

–Akkor szóljunk az orvosnak!–mosolygott rám. Előre léptem és bekopogtam. Az ajtó nagy nyikorgással feltárult.