3.Évad 7-8.rész

Íme, ahogy ígértem, egyben a két rész! De meg is érdemlitek, hiszen olyan türelmesek vagytok, ahhoz képest, hogy mennyit bénázok! ^.^
Köszönöm nektek!

–Nos, felkészültetek?–kérdezte Violetta. Ő és Paula együttes erővel varrtak nekünk ruhákat (Értsd.: Paula varrta, Violetta tervezte), és most épp azon vannak, hogy megmutassák a művüket nekem és Suenak. Vincent unottan ücsörgött a bunki egyik sarkában készen állva a bálra.

–Essünk túl rajta, éhes vagyok!–nyögte.

–Persze!–mosolygott Paula és a kezünkbe adott két-két papírzacskót.–Pontosan lemértelek titeket, úgyhogy jóknak kell lenniük!–mondta. Beletekintettem a szatyor mélyébe, ahonnan egy rózsaszínű anyag kandikált ki.

–Legújabb és egyben első kollekciómat a gyümölcsök ihlették!–jelentette ki Violetta büszkén.

–Na, tessék! Most még éhesebb vagyok!–sóhajtott Vincent.

–Ú, ez sárga!–kiáltott fel Sue, ahogy elővette a saját darabját.–A egyik kedvenc színem!

–Akkor jól választottam.–nyugtázta az újdonsült divattervező.–A tied egy banánról lett mintázva.

Sue kihajtogatta a ruhát. Valóban sárga volt, fekete övvel és pántokkal.

–Majd felveszem hozzá az ünneplős cipőmet, az passzolni fog!–vigyorgott a barátnőm.–Nagyon szépen köszönöm!

–Te következel Mia!–mondta Paula. Reménykedve húztam elő a sajátomat. Nem is kellett csalódnom. Egy világos rózsaszín ujjatlan ruha volt, sötét pink pöttyökkel.

–Hadd találjam ki, eper.–jelentettem ki. Violetta bólintott.

–Tetszik?–kérdezte.

–Hát persze!–feleltem és átöleltem őket.–Köszönöm!

–És a tiétek?–tudakolta Sue.

–Az enyém dinnye!–mondta a szobatársam és előkapta a sajátját a háta mögül. A ruha ujjai zöld csíkosak voltak, mint egy dinnye külseje, a szoknya többi része pedig piros volt apró fekete pöttyökkel, és a derekánál egy szintén zöld övvel.

–Nekem tetszik!–feleltem.–És te?–fordultam az utolsó lány felé.

–Szilva.–válaszolt Violetta. Lila ruha került elő, ibolyaszínű pánttal és övvel, amely oldalán egy virág díszelgett.

–Meg kell, hogy mondjam jó munkát végeztetek.–szólalt meg Vincent.–Mehetünk?

–Nyugalom!–nyugtatta Paula.–Még át kell öltöznünk.

–Brigitta el fog kékülni!–kuncogott Sue.

–Lehet, hogy öt perccel később kel indulnunk!–mutattam a villogó karkötőmre.

◦○◊○◦

Dr. Morton az ajtóból figyelte a feldíszített tornatermet. A diákok már el kezdtek szivárogni innen-onnan. Ki párban, ki egyedül, ki baráti társaságban. Valami Violetta di Nola szervezi a bulit pár éve. Igazi hagyományként számít a gyerekek körében. Az igazgatónő őt és két másik tanárt bízott meg a bál felügyelésével. A férfi agya viszont végig a Holdkövön kattogott. Lídia ez egyszer sem teljesített 100%-osan, nem tudta megmondani a tündér nevét, akin a karkötőt látta, és ez eléggé megnehezíti a dolgukat.

Azért jött egyenesen Rómából Firenzébe, hogy megtalálja Gianna Carborona-t, de a nőnek mintha nyoma veszett volna. Pedig biztos itt járt. Érezte. Lehetséges, hogy csak azért jött ide, hogy megtekintse a várost, vagy megnézzen pár múzeumot? Nem. Gianna nem lenne ilyen felelőtlen! Tudja, hogy keresik, miért furikázna csak úgy egy nagyvárosban, hogy könnyebb célpont legyen?

Megrázta a fejét és visszatért a valóságba. Meg kell tudnia mindent Margherita Carborona-ról. És erre Gianna a legjobb személy.

◦○◊○◦

–Oké!–szólaltam meg.–Itt a jóslat.–a rúnák felé helyeztem a tükröt.

Mia: Mikor csillag nincs az égen,

Violetta: megment az éj kémje.

Mia: Otthona volt régen,

Violetta: az elveszettek földje.

Ezek a jóslatok egyre nehezebbek!

A palota kertjében találtuk magunkat. A tündérek épp körülöttünk virágokat gyűjtöttek. Valami ünnepség lenne?

–Mia! Violetta!–hallottuk Yuko kiáltásait.–Milyen pontos időzítés!

–Mi történik?–pislogtam. Centopiai barátnőm mellénk repült.

–Ma van a Pirosirág-hercegnőbál!–hadarta.–Már épp kezdtünk aggódni, hogy nem jössz!–fordult felém.

–Ööö… akkor most, elvileg, én vagyok a kulcsember?–idéztem föl a múltkori beszélgetést Violettával a centopiai hagyományokról.

–Igen! Kíváncsi vagyok, hogy választasz!–nézett rám reménykedve Yuko. Violetta oldalba lökte.

–Hé! Én már lefoglaltam!–mondta a sértődöttet tettetve.

–És mit kéne csinálnom?–tudakoltam.

–Természetesen megnyitni a bált, kiválasztani az udvarhölgyet és…–kezdte a harcos, de félúton megakadt.–Ó, te jóságos ég! Még nincs rajtad a ruha!

–A ruha?–kérdeztem.

–Gyere!–húzott a karomnál fogva Yuko.

–Várj, a…–lassítottam. Vagyis próbáltam.

–Nyugodtan menj!–szólt utánunk Violetta.–Én majd addig átadom a jóslatot a többieknek!

◦○◊○◦

–Remek!–gondola Lídia. A tündérkék most rendezik azt a felesleges báljukat, amire mindenki elmegy, aki számít! Tökéletes időpont, hogy megtalálja a rózsaszín hajú tündérlányt. Dr. Morton sosem tud elégedett lenni! Pedig igazán örülhetne! Elvégezte az ő munkája részét. Elröppent a szikla mögül, ahova bújt, egy másik mögé, hogy közelebb kerüljön a palotához. Hirtelen megpillantotta a keresett személyt. Sajnos túl sokan voltak körülötte, nem mehetett közelebb!

–Tudom, hogy te vagy az Gianna!–sziszegte a fogai között.

◦○◊○◦

–A konty jobban áll!–mondta egy tündér.

–A lófarok a tökéletes!–így egy másik.

–Ugyan már! Azok túl egyszerűek!–kapcsolódott be egy harmadik.

–Hé, hé! Nyugalom!–próbálkoztam csillapítani őket. Sikertelenül.– Yuko segíts!–a barátnőm épp a virágkoszorúmat készítette.

–Nem lehet velük mit kezdeni.–vonta meg a vállát.–Állandóan veszekszenek!

–Jaj.–sóhajtottam.–Tudjátok mit!–néztem rájuk. Egy pillanatra elhallgattak.–Én kieresztve szeretném a hajamat!–jelentettem ki.

–Hát jó!–felelte az első lány.–Majd elválasszuk oldalt.

–Középen!–szólalt meg a második.

–Nem tök mindegy, hogy hol van elválasztva?!–forgatta a szemeit a harmadik.–Ti ketten állandóan veszekedtek!

–Te is veszekszel!–mondták egyszerre.

–Ó, jaj, nekem!–vettem egy mély levegőt. Rekah lépett mellém.

–Csináltam neked kamillateát! Ez majd segít!–nyújtotta felém a csészét.

–Tényleg ezzel fáradtál? Köszönöm!–hálálkodtam.

–Igazából a királyné adagjából loptam egy kicsit, de ez titok.–kacsintott.

–Ez esetben is köszönöm, hogy életed kockáztatásával hoztál nekem!–kuncogtam.

◦○◊○◦

–Sziasztok!–köszöntötte barátait Violetta, mikor a bálterembe lépett.

–Szia!–mosolygott Mo, majd körülnézett.–Miát hol hagytad?

–Yuko elrángatta valahova…–felelte a lány.

–A hercegnő készülődik!–jegyezte meg Alex és megigazított egy díszítést.

–Anyád és a baba hogy van?–váltott témát Violetta.

–Jól vannak, szerencsére.–válaszolta a herceg.–Apám nagyon aggódott.

–Azt elhiszem, de Naya teszi a dolgát!–mondta a leány.

–Köszönöm!–lépett be az említett az ajtón.

–Nahát! Még nem tetszett hazamenni?–csodálkozott a divatdiktátor.

–Biztonságosabb, ha a királyné mellet maradok, amíg a gyermek meg nem látja a napvilágot.–fejtette ki az orvos.–Te és a barátnőd, viszont furán eltűntetek a múltkor!

–Hát igen…–igazította meg a haját Violetta.–Ez egy hosszú történet.

–Nagyon hosszú!–tette hozzá Alex.

–Hamarosan minden készen áll az ünnepségre!–jelent meg a király.–Á, szia, Violetta!–üdvözölte a látogatót.–Mia?

–Yuko már mindent elintézett!–válaszolt a lány.–Én csak azért jöttem, hogy átadjam a jóslatot.

–És mi az?–tudakolta Mo.

– Mikor csillag nincs az égen, megment az éj kémje, otthona volt régen az elveszettek földje!–szavalta az üzenetet.

–Az elveszettek földje?–gondolkodott Raynor.–A munculusok palotáját és környékét hívjuk így.

–De miért kellene megmenteni valakit?–kérdezte Violetta.

–Talán Lídia megint tervez valamit!–mérgelődött a király.–Utálom azt a perszónát!

–Akkor jobb, ha megerősítjük az őrséget!–vetette fel a herceg.

◦○◊○◦

–Kész is vagy!–mondta Yuko, mikor a fejemre helyezte a virágkoszorút. Kaptam hozzá egy hosszú, ujjatlan fehér ruhát, arany mintával és egy szandálszerű lábbelit.

–Nagyon csini lettél!–felelték a tündérlányok. Végre valamiben egyetértettek!

–Indulhatunk?–kérdezte a barátnőm.

–Ha tényleg kész vagyok!–álltam föl.

Elindultunk a bálterem felé, ahol az ajtó előtt már várt ránk Mo.

–Hú…–csak ennyit tudott mondani, amikor meglátott. Elmosolyodtam. Annyira édes volt!

–Akkor mi megyünk.–kacsintott Yuko és a terem felé tolta a kíváncsi tündérlányokat.

–Nos?–pördültem meg a tengelyem körül.

–A legszebb hercegnő-jelölt vagy, akit valaha láttam!–nevetett.

–És az egyetlen is!–tettem hozzá.–Legalábbis remélem.

–Ahogy én is!–mondta és belém karolt. Így léptünk be a bálra.

◦○◊○◦

Lídia idegesen figyelte az ajtó előtt álló őröket. Így azért nehezebb lesz a dolog. Hacsaknem jól látja, amit lát! Igen a teraszon a rózsaszín hajú tündérlány állt.– És már jövök is!–nevetett gonoszkásan a nő.

◦○◊○◦

–Mia, mi a baj?–jelent meg a hátam mögött Mo aggódva.

–Semmi. Csak…–vettem egy mély levegőt.–Csak ki kellet jönnöm egy kicsit a levegőre. Olyan sokan voltak ott bent. És mind körülöttem! Hozzá kell még szoknom.–feleltem.

–Megértem.–lépett mellém a herceg.–Én ebbe nőttem fel, de néha engem is idegesít, mikor nem kapok levegőt tőlük. Ezzel jár a hírnév.

–Igen, tudom.–sóhajtottam.

–Itt maradjak?–kérdezte Mo.

–Igen kérlek!–néztem rá.

–Szóval én nem idegesítelek.–nyugtázta.

–Már mért tennéd?–nevettem. Rám mosolygott. Csak meg akart nevettetni.

–Szépek ma a csillagok!–nézett az égre a herceg.–De nem annyira mint te.

–Nagyon romantikus!–hallottunk egy ismerős hangot.

–Lídia!–hátráltam. A tündér előttünk lebegett.

–Te most velem jössz!–ragadta meg a csuklómat és lerántott. Szerencsére pont sikerült megállnom mielőtt a földre értem volna.

–MIA!–kiáltott Mo utánam. Lídia elém szállt és a levegőbe szórt valami port. A kis szemcsék tűzijátékként robbantak fel az égbolton. Eltakartam a szemeim a vakító fény elől. Mire újra kitisztult a kép hatalmas köd lepett körbe mindent. A csillagokat sem láttam, nem hogy a palotát. Felálltam és az épület felé futottam, legalábbis azt hittem. Hamar kiderült, hogy eltévedtem. Próbáltam felidézni a kert kinézetét, de pillanatnyilag az agyam teljesen kikapcsolt. Végig hallottam Lídia hangját mögöttem, de semmi más nem csapott zajt körülöttem.

–Állj meg Gianna Carborona!–kiáltotta. Egy pillanatra megtorpantam. Giannát mondott volna?

–Honnan ismered ezt a nevet?–kérdeztem.

–Hát nem emlékszel?–jelent meg hirtelen az arca előttem. Sikítva hátraugrottam és újra elkezdtem futni. Elbotlottam valamiben, ami sziszegve rám pattant.

–Ziggo!–a macska abba hagyta a sziszegést majd továbbállt.

–Várj!–kiáltottam, mikor eszembe jutott a jóslat. Lehet, hogy Ziggo lenne az éj kémje, ez a leírás igencsak illik a cicákra.–Cicc, cicc!–hívtam. A macska nyávogva tért vissza.

–El tudnál vinni a palotához?–kérdeztem tőle, remélve, hogy megért. Ziggo megfordult és elindult abba az irányba, ahonnan jött. Követtem. Hamarosan fények jelentek meg előttünk. A palota kapujának fényei! Felkaptam a cicust és magamhoz öleltem.

–Egy isten vagy!–hálálkodtam. A macska nyivákolt egyet, mintha azt akarta volna mondani, hogy tudja.

–Hercegnő!–pillantottam meg pár őrt.– Csak, hogy meg van! Már mindenhol kerestük!–felelték.–Jöjjön!

Hátrapillantottam. Mintha láttam volna Lídia sziluettjét, ahogy elrepül.

◦○◊○◦

–Nos, az idei Pirosvirág-hercegnőbál biztos emlékezetes lesz mindenkinek!–fejezte be a király a beszédét.–Most pedig megkérem Miát, hogy válassza ki udvarhölgyét.

–Azt hiszem, még sokat kell tanulnom a népszerűségről.–köszörültem meg a torkom.–Remélem, segítségemre lesztek ebben. Most pedig egy olyan embernek szeretnék kitüntetni, aki bár maga nem hős, de mégis sokat segített az utóbbi hetekben, mind nekem, mind nektek.–feleltem és Rekah elé léptem.–Köszönöm.–mosolyogtam az elpiruló lányra és a fejére helyeztem a virágkoszorúmat. A többiek elkezdtek tapsolni. A gyógyító pedig elkezdte gyűjteni a szivárványvirágokat, a hagyomány szerint.

–Remélem, nem vagytok megsértődve.–repültem Yuko és Violetta mellé.

–Ugyan! Mindketten voltunk már a bál győztesei!–vonta meg a vállát a harcos.

–És Rekah tényleg megérdemli.–tette hozzá az osztálytársam.

–Hölgyeim!–lépett hozzánk Mo.–Ugye nem bánják, ha ellopom Miát egy táncra?–tudakolta és felém nyújtotta a kezét. Sokáig táncoltunk, egészen addig, míg a karkötőm fel nem villant. Akkor begyűjtöttem Violettát és elbúcsúztunk.

◦○◊○◦

–Na, végre!–mondta Vincent, mikor megérkeztünk.

–Éhes vagy már nagyon?–kérdezte Violetta.

–Igen.–állt fel.

–Hiába, a férfiakat etetni kell.–nevettem és felkaptam a ruhámat.–Megyek átöltözni!

–Milyen volt Centopiában?–tudakolta Sue. Ő és Paula már tettre harcra készen voltak.

–Képzeljétek! Mia elveszett. De csak tíz percre!–mesélte Violetta.–Mindenki őt kereste!

–Nekem vagy egy órának tűnt. Akkora köd volt, azt se tudtam merre megyek!–feleltem.–De szerencsére Ziggo segített.

–Hát persze! A jóslat!–kapta fel a fejét a barátnőm.

–Jól áll rajtam?–léptem ki az ajtó mögül, ahol eddig öltöztem.

–Igen.–válaszolta a divatdiktátor.–Na, engedj oda!–félreléptem, hogy ő is el tudjon készülni.–Csak azt nem értem, hogy mit akart tőled Lídia.

–Teljesen ki is ment a fejemből!–pislogtam.

–Mi?–kérdezte Paula.

–Hogy mit terveztem a hétvégére!–feleltem.

–Ez, hogy jött Lídiához?–dugta ki a fejét az ajtó mögül Violetta.

–A kettő egybeforr. Ellátogatok a nagynénikémhez!–közöltem.

–Lidía a nagynénikéd?–ejtette le a retiküljét Sue szobatársa.

–Dehogyis!–mentegetőztem.–Az én nénikém neve Gianna Carborona.

Ebbe a képbe minden rajztudásomat beletettem. :D

Ti melyiket viselnétek szívesen?

Liza

3.Évad-5.Rész

Attention! Attention! Szóval, igen a fórum még mindig eléggé kihalt, de eszembe jutott, hogy hátha az az oka, hogy nem tudjátok használni! Mint mondtam:ez egy szerepjáték, amelyben (főleg) TI írjátok a történetet és alkotjátok a történetet. Csak azért, mert látszólag már elég sokan vagyunk, de senki sem csinál semmit (kivétel Réka). Ha esetleg más  a probléma azt jelezzétek felém! ;) Én Liza voltam és jó olvasást a legújabb részhez!

–Ezt nézd!–Paula felmutatott egy könyvet.–Romantikus regény!

–Ez már a hatodik!–sóhajtottam.

–De mind olyan izgalmasnak látszik!–felelte. Paula egyszerűen megőrül a szerelmi történetekért. A helyzet a következő: az iskola könyvtárában leltárt tartottak és pár könyvet (pár? Több száz!), úgy döntöttek, hogy már nem tartanak meg, mert már semmi szükség rájuk. Gyakorlatilag nem kölcsönözték ki őket. Mondjuk logikus, ugyanis a legtöbb tanuló nem szórakozási célból ment a könyvtárba. Így hát maradtak az unalmas lexikonok, kötelezők és szótárak, a regények és a szórakoztató irodalom meg mehetett a vásárra. És mik is lehetnének többségben, mint a „zs”-kategóriás love sztorik!–És valahogy túl kell élnem ezt az évet is!–folytatta.–Amúgy, te nem válogatsz?

–Nem. Én csak a gardedámod vagyok!–nevettem, majd komolyra fordítottam a témát.–Már nem olvasok.

–Ugyan már! Nem csak ilyenek vannak!–mutatott a fél tucat romantikus könyvére a barátnőm.–És mit értesz azon, hogy már nem?

–Kiskoromban imádtam a könyveket. Mindig apukámmal együtt olvastuk a fantasztikusabbnál fantasztikusabb történeteket. De mióta meghalt, egyet se vettem a kezembe…–magyaráztam.

–Ó, szegénykém! Annyira sajnálom!–nézett rám Paula együtt érzően.

–Semmi baj…–húztam szomorkás mosolyra a szám–A lényeg, hogy csak a boldog emlékek maradjanak meg.–idéztem föl a nagynénikém szavait a szüleim temetésén

–Hát, mindenesetre itt az idő, hogy újra elkezdj olvasni!–mondta és a kezembe nyomott egy könyvet.–Ez biztos felelevenítené a vidám pillanatokat!

–Nem is tudom…–haboztam és rápillantottam a regény borítójára.–A neveletlen hercegnő naplója.–olvastam fel hangosan.–Már hallottam róla.

–Én csak a filmet láttam, de az is jó volt!–mesélt a barátnőm.–Na! Vedd meg!–biztatott.

–Végül is nem túl drága…–gondolkodtam el. A nagynénim biztos örülne, ha tudná, hogy ilyen hasznos dolgokra költöm el a zsebpénzemet.–Jól van!–engedtem végül.

–Oki! Azt a placcot még végig nézem, aztán mehetünk a pénztárhoz!–tapsolt örömében Paula.

–Sziasztok, lányok!–köszöntött minket Sue, nyomában Vincenttel.–Nem láttatok verses-köteteket?

–De! Ott, balról a második asztalon van pár.–válaszolta a társam.–Gyere, elkísérlek!

–Violetta merre van?–fordultam Vincent felé.

–Utoljára a folyosón láttam. Valami ünnepséget emlegetett.–adta meg a választ a fiú.

–Hát persze!–kaptam a fejemhez.–A szokásos évnyitó bulija!

–Lesz megint kaja?–csillant fel Vincent szeme.

–Ne tőlem kérdezd!–feleltem.

–Kész vagyunk!–ért vissza hozzánk Paula Sueval.

–Akkor fizessünk!–mondtam és a pénztár irányába indultam.

◦○◊○◦

–Hát itt vagy!–léptem be Suék szobájába.

–Jó, hogy jöttök!–mondta Violetta.–Kellene egy kis vizuális segítség!–nézett a szobatársára.

–Miben segíthetek?–kérdezte ő.

–A meghívókat kéne megcsinálni!–felelte a lány.

–Mi is csatlakozunk!–ajánlkoztunk fel Paulával egyszerre.

–Én is! De csak akkor, ha lesz kaja!–tette hozzá Vincent.

–Persze, hogy lesz!–nevetett Violetta.–Na, gyertek!

◦○◊○◦

Rhao békésen legelt a palota előtti tisztáson. Nem érezte biztonságban magát az erdőben, ezért követte a tündérfiút és a macskát egészen a Tündérhegyig. Nem volt egyedül. Egy szárnyas, aranyszarvú unikornis és egy rózsaszín sörényű, kedves kanca is itt tartózkodott. Az előbbit Onchaonak, míg az utóbbit Lyriának hívtak. Ráadásul a cicus is kijárt hozzá a nagy épületből. Úgy látszik megkedvelte az egyszarvút. Az ő neve amúgy Ziggo volt, legalábbis a tündérek így szólították.

Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy az a tündérfiú és egy másik tündérlány kijönnek az épületből.

–Szóval, mit is tud ez a Naya, amit te nem?–kérdezte Mo.

–Állítólag ő Centopia legjobb orvosa!–felelte Rekah.–Az erdőben él, de küldtem neki levelet és a válaszában mára ígérte magát.

–Találkoztál már vele?–tett fel egy újabb kérdést a herceg.

–Nem, de már sok jót hallottam róla.–válaszolt a lány.–Azt mondják kicsit csipkelődős, de amúgy kedves!

–Remélem, kideríti anyám betegségét!–sóhajtott a fiú.–Mia elég ijedtnek tűnt, mikor azt mondta, hogy a királyné veszélyben van.

–Nézd! Már jön is!–kiáltott fel a gyógyító.

–Azt hittem idősebb.–súgta a lánynak Mo.

–Én is. Lehet, hogy valami fiatalító főzete is van!–vetette oda neki Rekah.

Rhao az érkező irányéba nézett. De hát ez nem lehet! Ez ugyanaz a nő, akit az erdőben látott. Az a Lídia nevezetű!

◦○◊○◦

A karkötőm világítani kezdett.

–Le kell szednem valahogy a ragasztót a kezemről, különben nem tudok hozzányúlni a könyvhöz!–mondtam és a papírtörlő felé nyúltam.

Szerintem jobb lesz, ha inkább a csappal próbálkozol!–tanácsolta Sue.

–Elővegyem a könyvet?–kérdezte Violetta, aki eddig papírt vágott az ollójával, tehát nem volt ragacsos.

–Azt megköszönném!–feleltem és elindultam a mosdó irányába. Már megtisztítottam az egyik kezem, mikor a barátnőm belépett a helyiségbe.

–A múltkor említetted azt a Lídiát, nem lehet, hogy ő a tündér azon a képen?–tudakolta.

–Nem tudom. Én nem láttam, csak Rhao.–válaszoltam.–De van benne valami!

–Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha megyünk!–tette hozzá és kinyitotta könyvet a jóslatnál.

Mia: Álruhában a csaló,

Violetta: Elvenné, ami jó,

Mia: Az igazságért állj ki,

Violetta: Utadba legyen bárki!

                                                                       ◦○◊○◦

A palota elé érkeztünk. Körbenéztem. Minden a szokásos stílusban ment. Senki sem látszott kétségbeesettnek vagy lehangoltnak. tehát még nem késtünk el. Ez jó jel!

–Gyere Mia!–mutatott Violetta a palota kapuja felé, amerre a pillangója szállt.–Arra lesznek!

Elindultunk befele. A gyűrű lepkéje ugyanoda vitt, ahol még a múltkor földet értünk. Azzal a kivétellel, hogy most csak Mo, Yuko, Alex, Raynor király és Rekah ácsorgott az ajtó előtt.

–Olyan deja vu érzésem van!–törtem meg a csendet.

–Mia! Violetta!–kiáltott Mo és átölelt.–Jó, hogy itt vagytok!

–A királyné már megint elájult?–kérdezte Violetta.

–Nem, csupán Centopia legjobb orvosa van benn nála, hogy rájöjjön, mi baja lehet!–felelte Rekah.

–De azt kérte, hogy hagyjuk egyedül dolgozni.–informált minket a király és a szájához emelte a poharat, amit eddig a kezében tartott, hogy igyon egy kortyot.

–A királyné nem beteg.–jelentette ki Violetta.

–Hogy?–tudakolta Mo meglepetten.

–Várandós.–közöltem a nagy hírt. Lehet, hogy jobb lett volna megvárni, míg Raynor befejezi az ivászatot, mert erősen félrenyelt.

–Tes…tessék?–fulladozott.

–Azt mondtad, hogy veszélyben van, azt hittem, hogy…–kezdte a herceg, de félbeszakítottam.

–Nem azért, mert beteg, hanem mert el akarják rabolni!–magyaráztam. A király újból félrenyelt.

–Ki…kik?–kérdezte levegőért kapkodva.

–Valami Lídia, vagy ki.–segített ki a barátnőm.

–Valószínű, hogy ő volt az, akit a palotában hallottunk Violettával az ostrom után!–néztem Mo szemébe.

–Akkor szóljunk az orvosnak!–mosolygott rám. Előre léptem és bekopogtam. Az ajtó nagy nyikorgással feltárult.

3.Évad-4.Rész

Nagy tapsot kérek, mert ilyen béna csak én lehetek. Megírtam részt szerdára, de a közzététel gomb helyett a mentésre kattintottam. És csak most vettem észre, hogy hiányzik valami. Pedig még Réka gyors kommentjeit is hiányoltam! Na, igen.

Letettem Ziggot a földre és az előttem álló fákra tekintettem.

–Ez tényleg sűrű!–jelentettem ki.–Fogadjunk, iszonyat sötét van odabent!

–Azért annyira nem!–nevetett Mo.–De ha félnél, csak szorítsd meg a kezem.

–Rendben, drágám! Vice versa, ha esetleg békát látunk!

–Haha! Már leküzdöttem a béka-fóbiámat!–felelte a herceg büszkén. Ziggo nagyot ásított, jelezve, hogy unja a dolgot. Mo felkapta a macskát és félrehajtott pár ágat. Beléptünk a fák közé.

–Hú! Talán nem lett volna olyan rossz, ha hozunk pár lámpást!–szólalt meg.

Az erdőben teljes csönd uralkodott. Csak mikor elindultunk, akkor hallatunk zajokat. Egy ág reccsent, egy madár röppent el az ágról felettünk, vagy egy erdei lény menekült el előlünk úgy 50 méterre. A levegő párás volt, néha éreztem, ahogy ár csepp víz csöppen rám az ágakról. Mindvégig Mo kezét fogtam. Ő elől haladt, engem meg húzott maga után. Elég illúzió-romboló volt a helyzet, így, az első randi kapcsán, de reméltem, hogy mihamarabb kiérünk egy tisztásra. Úgy látszik az égiek megkedveltek, mert hamarosan így is lett.

A tisztás nem volt túl nagy, de jó érzés volt tizenöt percnyi bóklászás a napfényt újra a bőrünkön érezni.

–Szerintem tartsunk szünetet.–mondtam. Mo helyeslően bólintott és Ziggot a talajra helyezve lefeküdt a földre. Kérdőn néztem rá, de ez őt nem zavarta. Végül úgy döntöttem, én is követem a példáját. a fejemet a mellkasára helyeztem és lehunytam a szemem. Kellemes borzongás járta át a testem. Messziről madárcsicsergés hallatszott. A szél megborzolta a fák leveleit és a napfény melegen simogatott bennünket sugaraival. Én mindvégig Mo légzésére koncentráltam. A mellkasa szabályosan emelkedett fel és le, ezzel lassan álomba ringatva engem.

◦○◊○◦

Az álomkép homályos volt. Nehéznek éreztem a fejem, mégis sikerült valahogyan kinyitnom a szemem. A földön feküdtem, körülöttem rengeteg, színes játék. A szoba másik feléből hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat, mert túl messze voltam. Fogalmam se volt, hol lehetek, ezért egy kérdésre nyitottam a szám, de meglepetésemre egy értelmes szavat, annyit sem tudtam megformálni. Kétségbeesetten forgolódtam, megpróbáltam felállni, azonban ez a tervem is kudarcba fulladt. A végén sírva fakadtam, mert bár mást nem tudtam, ezt legalább igen. A szoba másik végéből ekkor léptek indultak meg, egyenesen felém. Azonnal felismertem a nőt és a mosolyát, ahogy fölém hajolt.

–Á! A kis Mia hercegnő felébredt és üres a pocikája?–mondta gügyögve a mamám. Mivel másra nem futotta, mosolyra húztam a szám. Most legalább minden tiszta volt. A múltban vagyok kisbabaként. Hát ez remek!

–Na, gyere, a mama ad neked egy kis királyi kosztot!–anyu óvatosan felemelt és elindult velem a konyha felé. Berakott az etetőszékbe, majd a konyhapulthoz fordult és el is kezdte készíteni a z uzsonnámat. Almapürét csinált. Almás pite. Hogy imádtam az almás pitéjét!

◦○◊○◦

–Hé! Kincsem.–simogatta meg az arcom Mo.–Ébresztő.

–Hogy?–ültem fel, Ziggo ijedten ugrott fel a hasamról. Nem tudom mikor került oda.–Mennyit aludtam?–tudakoltam.

–Nem tudom. Engem is elnyomott az álom.–vallotta be a herceg.–Mindenesetre jobb lesz, ha indulunk!–az égre néztem. A nap jócskán elvándorolt onnan, ahol volt, mikor tartottunk egy „pici” szünetet. És a fénye se volt olyan erős.

–Így nem lesz elég időnk!–sóhajtottam. Az erdő elég nagy részét még nem jártuk be, és azt sem tudtuk biztosan, hogy itt van-e, amit keresünk. Nem volt más választás.–Váljunk szét!–mondta ki vérző szívvel a gondolatot. Nagyon-nagy szükségem volt Mo közelségére, de ez mit sem számít, mikor Centopia van veszélyben. Legalábbis a jóslat szerint.

–Biztos?–nézett rám a fiú.

–Csak nem félsz egyedül?–nevettem kényszerűen. Tudtam, hogy nem ezért kérdezte.

–Nem. És te?–húzta szomorú mosolyra a száját Ő.

–Én sem.–feleltem kurtán.

–Akkor nem lesz semmi gond.–nyugtázta Mo.–Azért Ziggot vidd magaddal, hogy megvédjen. A cicus nyávogott egyet és úgy nézett ránk, mintha nem értené a dolgot. A herceg átölelt. A nyakához nyomta az arcom és beszippantottam az illatát. Olyan erdő illata volt, de nem ilyen sötét, nedves, mint ez, ahol vagyunk, hanem az, amelyben az ember (pardon, tündér) kellemesen tud sétálgatni a félárnyékban, az ösvény ki van taposva és a fák teli vannak élettel.

A herceg gyengéden eltolt magától és forrón szájon csókolt. Ez volt a második, de még mindig olyan kábulatban estem, mint először. Szédelegve és rózsaszín mámorban úszva váltam el tőle. Én jobbra, míg ő balra indult el. Hosszasan integettem neki, majd miután végleg eltűnt a szemeim elől, én is elindultam, Ziggoval a nyomomban.

◦○◊○◦

Megint beleakadtam egy ágba. Óvatosan emeltem le a ruhámat. Az erdő ezen a felén valahogy rengeteg lett a tövis. Lehet, hogy hamarosan az alvó Csipkerózsikával is találkozok. Ziggo hirtelen előttem termett, és mint akit nyílból lőttek is, elfutott az egyik irányba. Utána rohantam, de azonnal meg is torpantam. Ziggo is megállt. Valami megmozdult a rengetegben. Csak a sziluettét láttam, azonban ebből is tökéletesen meg sikerült állapítanom, hogy egy unikornissal van dolgom. Ők nem szoktak errefelé mászkálni. Valószínű, hogy szegény pára eltévedt.

–Hahó!–tettem meg egy kis lépést előre.– Szia, az én nevem Mia. Ő pedig Ziggo. Téged hogy hívnak?–az unikornis rögtön válaszolt.–Rhao. Szép név!–lassan, de biztosan közelebb jutottam. Felnyerített és egyenesen a szemembe nézett.– Igen, értem, amit mondasz. Ne kérdezd hogyan!–Rhao körbetekintett és miután meggyőződött róla, hogy csak hárman vagyunk prüszkölt egyet. Érdeklődve néztem rá.– Mi az a fontos dolog, amit el kell mondanod?

◦○◊○◦

Mindnyájan a pillangót követtük, ami Mohoz vezetett. Útközben Rhao elmondott mindent. Nem akartam hinni a fülemnek. Lehetséges, hogy ugyanaz a nő volt, mint akit mi hallottunk Violettával anno a trónteremben? Ő is telefonált azzal a férfival! Pont, mint ez a Lídia, vagy kicsoda! És hogy Mayla királyné terhes lenne? Ez mindent megmagyarázna! Elmosolyodtam. Monak lesz egy kishúga vagy egy kisöccse! Legalábbis, ha nem rabolják el! De vajon mit akarhat ez a két alak? Múltkor valami Holdkövet emlegettek. A fene se tudja!

–Mia!–Mo szakított ki a gondolataimból.–Ő lenne az, akiről a jóslat szólt?–nézett Rhaora.

–Igen! De már mindent tudok!–feleltem és megfogtam a kezét.–Nagyon fontos, hogy…–Rhao nyerítése félbeszakított.– Hogy-hogy mi mit miért csinál?–kérdeztem, de már késő volt. Az unikornis megérintette a világító karkötőmet és kezdtem eltűnni.–Jaj, ne! Anyád veszélyben van! Ne enged, hogy…–lejárt az időm. Reméltem, hogy enni elég lesz, hogy megvédjük a királynét.

◦○◊○◦

Visszaérkeztünk a padra.

–A fenébe!–szitkozódtam.

–Mi az?–emelte Violetta ijedten a tekintetét rám.–Nem találtátok meg?

–De igen csak nem sikerült rendesen át adnom az üzenetet, most csak fél információkra támaszkodhatnak!–sóhajtottam.

–És?–a barátnőm érdeklődve nézett rám.–Mik ezek az információk?

–Az a nő és az a pasas, akiket mi is hallottunk el akarják rabolni a királynét, mert rájöttek, hogy terhes, és ezzel tudnának egy cserét folytatni a királlyal, valami értékes tárgyért, ami még nem tudunk mi, de ha a megérzéseim nem csalnak, nem lenne jó, ha az az izé az ő kezükbe kerülne!–hadartam el levegővétel nélkül. Violetta pár másodpercnyire lefagyott.

–Hogy, hogy mi?–hitetlenkedett. Majd a fejéhez kapott.–Tudhattuk volna!

–Így meggondolva tényleg, de késő bánat!–néztem az égre. Megszólalt a csengő.–Gyere, szóljunk a többieknek, hogy nem kell már őrködniük és mehetünk matekra. Blee!–nyújtottam ki a nyelvem.

Liza