Sziasztok!
Megírtam részt! Hurrá! Nagy pacsi magamnak! Ami az ütemezést illeti. Hétköznap biztos nem tudok írogatni, de hétvégére megpróbálom beszorítani a részírást apihenés sok tanulás közé.
Megírtam részt! Hurrá! Nagy pacsi magamnak! Ami az ütemezést illeti. Hétköznap biztos nem tudok írogatni, de hétvégére megpróbálom beszorítani a részírást a
Az eső szüntelenül zuhogott tovább.
Az ablaknál álltam és úgy próbáltam megpillantani egy-egy alakot a vízfüggöny
mögött, hátha valaki van a közelben. De látszólag teljesen kihalt volt a
környék. Hirtelen valaki a vállamra tette a kezét.
–Minden rendben?–kérdezte Mo.
–Aggódom.–feleltem.–Talán Lyria,
Onchao és Rhao itt vannak, viszont a többiek még mindig kint! Nem beszélve
azokról az őrökről, akiket Rekah említett!
–Engem az idegesít, hogy nem tehetek
semmit!–mondta.–Egy nap majd én fogom irányítani ezt az országot, de hogy
legyek jó király, ha nem vagyok képes figyelni az alattvalóimra!–csapott a
lábára. Szomorúan tekintettem rá, majd a vállának dőltem.
–Nyugodj meg. Itt vagyok. És egyszer
vége lesz a viharnak.–suttogtam, mire ő közelebb húzott magához.
◦○◊○◦
Raynor elmosolyodva figyelte a
jelenetet.
–Te is látod?–kérdezte. Mayla letette
a Muddle naplóját és kíváncsian a férjére nézett. A király óvatosan az ifjú pár
felé bökött.–Úgy látszik, kiegészítik egymást.
–Pont, mint mi.–tette hozzá a
királyné.
–Találtál valamit?–nézett a
könyvecskére Raynor.
–A gőzgép használati útmutatóján kívül?
Nem igazán.–válaszolt kelletlenül a feleség.
–Talán több értelme lenne Nayat
győzködni?–tette fel a kérdést a férfi.
–Nem tudom.–sóhajtott Mayla.–Nem
igazán tűnik egy könnyen meggyőzhető egyéniségnek.
–Akkor sem hagyhatom, hogy tovább
tartson ez a vihar.–szorította ökölbe a kezét Raynor.
–Tudod mit? Megpróbálom én.–állt fel
a királyné. A férje lassan kifújta a levegőt.
–Rendben. Határozatlan ideig
szabadlábra helyezlek.–mondta.
–Mondtam már, hogy rettenetes a
humorod?–forgatta a szemeit a nő.
–Mondtam már, hogy szerintem nincs
humorérzéked?–kontrázott a király.
◦○◊○◦
–Hova igyekszik felséged?–kérdeztem,
mikor Mayla elhaladt mögöttünk.
–Megyek és bogarat teszek annak a
nőnek a fülébe.–kacsintott.
–Becsatlakozhatok.–tudakoltam és
kibontakoztam a herceg öleléséből.
–Ha gondolod.–válaszolt.
–Azért csak óvatosan!–szólt utánunk
Mo.
–Ne aggódj, nem engedem, hogy megegye
anyukádat.–feleltem. Leértünk az első emeletre. Rögtön Naya keresésére
indultunk. Őt magát viszont mintha a föld nyelte volna el. Rekah csak húzogatta
a vállát. Alex megmutatta, hogy hol van
a teknőse, de ennél többre ő sem vitte. Csalódottan ültünk le a legalsó
lépcsőfokra.
–Tudod, amikor szomorú vagyok
szeretek gondolkodni.–törte meg a csendet egyszer csak a királyné.
–Én is. Csak le kell ülnöm hozzá.–feleltem.
–Néha elképzelem, milyen lehet a te
világod.–mondta.
–Biztosíthatom felőle, hogy Centopia
sokkal jobb hely.–válaszoltam.
–Lehet, hogy csak azért tartod
jobbnak, mert más, mint amiben élsz.–magyarázta.–És nyugodtan tegeződhetünk.
–Rendben.–néztem a plafonra.–Igazad
lehet.
–Én itt nőttem fel, minden pontot
ismerek, de mindig is vonzottak a kalandok. Persze, most már más a feladatom,
de mindig is tudni akartam mi van az óceán másik végén.–mesélte.–Amikor fiatal
voltam, harcosnak ismertek. Küzdöttem az igazságért, mindig megvédtem a
gyengéket és sosem hagytam senkit egyedül. Tagja voltam az éjjeli őrségnek,
semmire sem voltam annyira büszke, mint arra. Úgy képzeltem el az életemet,
hogy örökre a csapatban maradok. Egy éjszaka azonban megváltozott minden. A
királynak akkoriban rossz napjai voltak, úgymond belefáradt a kormányzásba, és
nem tudott aludni. Elkezdtünk beszélgetni. Minél többet tudtam meg róla, annál
jobban szerettem meg. Ahogy ő is. Már korántsem azért járt ki, mert alvás
zavarai voltak, hanem mert találkozni akart velem. Onnantól már felgyorsultak
az események. Egyik percről a másikra királyné lettem.
–Érdekes történet. Nekem még bele
kell szoknom ebbe.–mondtam majd a felénk mutogató és izgatottan sugdolózó
tündérekre mutattam.
–Előbb utóbb te is, és ők is hozzá
szoknak a helyzethez, hidd el.–biztatott.
–Megyünk még egy kört.–néztem rá
hálásan.
–Várjál, felállni már nem lesz olyan
könnyű, mint leülni.–jajgatott. Végül csak sikerült felsegítenem valahogy. Újra
elindultunk. Átfésültünk minden szobát és teremt, megkérdeztünk mindenkit még egyszer,
de az orvosnak még mindig semmi nyoma nem volt. A trónteremből kifele jövet
viszont beleütköztünk Violettába.
–Jó napot! Szia!–köszöntött minket.
–Nem láttad errefelé Nayat véletlenül?–támadtam
le azonnal.
–Nem, mióta kiviharzott a
hálóteremből, de találkoztam Phuddlevel, aki esernyőket próbál csinálni.–újságolta.
–De akkor hol lehet?–gondolkozottam
el.–Már mindenhol megnéztük, csak nem ment ki ilyen időben, ugye?–néztem a
mellettem állókra.
–Remélem nem.–tekintett az
osztálytársam az egyik ablak felé.–Brr…még a hideg is kiráz tőle!
–Várjatok csak!–jutott valami eszébe
Maylanak.–A konyhába még nem is néztük.
–Hát persze a konyha!–kiáltott fel a
barátnőm.–Ő, de merre is van az a konyha.
◦○◊○◦
Óvatosan lépkedtünk le a keskeny,
sötét lépcsőn.
–Szóval, a konyha, a pincében van.–ismételte
le újra, valószínűleg magának, Violetta.
–Olyan deja vu érzésem van.–feleltem.
–Csak most ilyen. Amúgy egész
hangulatos, ha a Nap vagy Hold besüt.–közölte a királyné.
–Reméltem is, mert különben simán fel
lehetne jelenteni az udvartartást rabszolgaság miatt. Én legalábbis nem
szeretnék ilyen helyen dolgozni.–mondta Violetta. Végre valahára leértünk. Lent
hatalmas tér fogadott minket, csupa koszos edénnyel és evőeszközzel. A polcokon
rengeteg üveg sorakozott és fűszerek rengetege lógott le a tetőt tartó gerendáktól.
A magasba keskeny ablakok voltak, amelyek közvetlenül a felszínre néztek. Maylanak
igaza volt. A hely tényleg hangulatos és kellemes lehet szép időben. Főleg, ha
valami finomat főznek is. A terem túlsó oldalán gyenge lámpásfény pislákolt.
–Gyertek.–intett a királyné.
Mindhárman elindultunk a fény felé. Az asztalon szétszórt üvegcsék voltak. Megismertem
őket: Naya teknősén láttam korábban ilyeneket. Magát az orvost viszont még
mindig nem találtuk. Nem kellet sok idő és a kamrából előbukkanva halálra rémisztett
bennünket.
–Mint a bogarak a fényre, úgy
hajlotok a titkokra ti hárman.–üdvözölt bennünket.
–Magát kerestük.–lépett közbe
Mayla.–Beszélne szerettünk volna.
–Tehát meggyőzni akartok.–nyugtázta
csalódottan a gyógyító.
–Honnan tudta?–ámuldoztam.
–Leányom, ha te is ilyen vén leszel,
mint én, majd magad is fogod érteni mások céljait, tudtuk nélkül.
–Hajthatatlanul eldöntötte az
álláspontját, igaz?–tereltem a témát a fontosabb dologra.
–Vagy nem is muszáj, megöregedned,
most is tudod.–lépett az asztalkához.
–Csak kerüli a problémát
ezzel!–támadtam.–Mások kint szenvednek, maga meg, maga meg… itt lent főzögeti a
főzeteit, amik, amik… lehetnek az ellenszerek is.–nyugodtam le.
–Túl gyorsan felkapod a vizet,
drágám. Egy jó királyné mindig türelmes.–figyelmeztetett Naya.–De ez a gyors észjárás
megfizetendő.
–Szóval úgy döntött maga készíti el a
főzetet?–tudakolta Violetta.
–Egyedül szerettem volna, de
látjátok, így is társaságot kaptam.–mutatott ránk.
–Szóval ez a veszekedés dolog mind csak
azért volt, hogy egy kicsit hagyjuk békében, amíg elkészíti a varázslatot? Egy
kicsit nem önző ez?–szólalt meg a királyné.
–De lehet.–válaszolt az öreg.–De a titok
akkor is maradjon titok.–zárta le a témát az orvos, majd beleöntötte a kamrából
hozott üvegcse tartalmát a lombikba. A folyadék először sárgás színűre váltott
az addigi kékes-zöld árnyalatból, majd egy kisebb robbanás okozott.
–Kész?–tudakoltam.
–Igen.–bólintott Naya és ellegyezte
az edény felől a narancssárga gázt, ami a detonációval együtt keletkezett. A
folyadék helyén ekkor már átvette egy fajta por, ami szó szerint világított.
–Aszta!–mondtuk egyszerre
Violettával.
–Nagyon bírnám, ha ilyeneket
csinálnánk kémia órán!–tapsikolt az osztálytársam. Naya eközben egy ki tasakba
helyezte az ellenszert.
–Hozzuk vissza a napsütést!–felelte
és ránk kacsintott.
◦○◊○◦
Rengeteg tündér gyűlt össze a
hallban. Persze mindenki látni akarta, ahogy visszavarázsolják a jó időt. Naya Lídiához
hasonlóan az égbe szórta a port, ami megint vakítóan robbant fel. mire
kinyitottuk a szemünket már újra verőfényesen sütött a nap és kellemes meleg
szellő járta el át a szobát.
–A mindenit!–kiáltott fel Alex, ezzel
megtörve csendet. Ezután egy varázsütésre mindenki felébredt az ámulatból és
vidáman szaladtak ki a kertbe. Onchao boldogan nyerített és felém futott.
Majdhogynem felborított, mikor hozzám ért. És ezzel a lendülettel tovább is
szállt az égbe, mint aki újra megtanult repülni.
–Köszönjük!–fordult a király Naya
felé hálásan.–Nem tudom, mit adhatnék.
–Ez pont meg teszi.–mosolyodott el az
orvos és a többi tündérre tekintett.
–Azt hiszem, mennünk kell.–bökött
oldalba a barátnőm.
–Ég veletek!–integettünk együtt
Violettával.
◦○◊○◦
Mire visszaértünk a többiek már
beüzemelték a tévét és valamit nagyon néztek rajta.
–Hé! Mi ez a lazsálás?–háborodott fel
Violetta.
–Most mondják a híreket! Hatalmas
vihar lesz!–válaszolt Paula.
–Már megint!–sóhajtottam
reménytelenül és lehuppantam a kanapéra.
Liza
1 megjegyzés:
Na és ez a rész olyan... Lizás!
Mehetsz a blogomra továbbra is olvasni, mert kivi vagyok a véleményedre!
Megjegyzés küldése