Helyzetjelentés

Sziasztok!

Végre valahára vége lett a vizsga-időszakomnak, szóval újra neki tudok állni írogatni. Még nem kezdtem el az új részt, úgyhogy nem ígérhetek semmi pontos dátumot, de igyekszem. Addig is küldjétek az inspirációt! 😊

Ezt a képet még pár hónapja rajzoltam (valamikor a karantén elején), de csak most digitalizáltam (már amennyire én azt tudok). Az egyik részből ragadtam ki egy rövid kis jelenetet (3. évad 12. rész) és rajzoltam le képregényszerűen.

Íme:

És a részlet, ami megrajzolásra került (ha esetleg nem lehet elolvasni):

"Csalódottan ültünk le a legalsó lépcsőfokra.

–Tudod, amikor szomorú vagyok szeretek gondolkodni.–törte meg a csendet egyszer csak a királyné.

–Én is. Csak le kell ülnöm hozzá.–feleltem.

–Néha elképzelem, milyen lehet a te világod.–mondta.

–Biztosíthatom felőle, hogy Centopia sokkal jobb hely.–válaszoltam.

–Lehet, hogy csak azért tartod jobbnak, mert más, mint amiben élsz.–magyarázta.–És nyugodtan tegeződhetünk.

–Rendben.–néztem a plafonra.–Igazad lehet."

24. rész

Sziasztok!
Remélem mindenki jól van és elkerült benneteket a járvány! Továbbá, hogy gördülékeny megy nálatok a távoktatás. Nálunk valahogy többnek tűnik az elvégeznivaló, mint eddig. Ráadásul két hét és nekem itt a vizsgaidőszak...
De majd nyáron belehúzok, ígérem. 😁


A tábor csendesnek tűnt. Legalábbis az előző látogatásunkhoz mérve. Mindenki nyugodtabbnak látszott. Igaz okuk is volt rá, tekintve, hogy biztonságba érezték magukat a szigeten. Lídia eddig nem talált ránk és ez bizalommal töltötte el a tündéreket.  A király is jobb bőrben volt, mint a legutóbbi találkozásunkkor.  Egy kis mosolyt küldött felénk, mikor beléptünk a sátorba. A herceg háttal állt nekünk. Éppen valamilyen tanácskozás közepén voltak, tucatnyi katona fogta őket körbe. Pár félmondatot sikerült csak elkapnom, de nagyjából összeraktam a képet. A kémeink jó híreket hoztak. Az ellenség egyelőre nem tudta, hol vagyunk, sőt eléggé kétségbeesettek voltak az üggyel kapcsolatban. Haboztam félbeszakítani a gyűlést.
–Köszönöm, ennyi lesz mára.–jelentette be a király és felegyenesedett. Mo azonban továbbra is az asztal fölé hajolva meredt a rajta heverő térképre. A többi tag viszont már készen állt az indulásra.
–Talán jobb, ha itt maradnak, nekünk is híreink vannak.–szakította félbe őket Violetta, aki eddig mellettem állt. Mo azon nyomba felkapta a fejét és hátrafordult. Széles mosoly jelent meg az arcán, mikor észrevett bennünket.
–Remélem jó hírek, nem szeretném elrontani a napot…–felelte Raynor. Violetta ekkora már rég elhaladt mellettem és a térképes asztal mellett állt. Haboztam. Ez nem olyan volt, mint egy átlagos gyűlés. Nem igazán ismertem ezeket az embereket. Yuko és Alex nem voltak itt és az egész sátorban szigorú légkör terjengett. Most nem rohanhattam oda Mohoz. Talán egy ölelés is túl sok lett volna. Nagyot nyeltem, majd lassan, de kimért léptekkel mellé léptem és végignéztem az előttünk elterülő rajzon. A térkép egyes szegleteibe fakockákat helyeztek. Nem volt nehéz kitalálni, hogy ezek jelzik az ellenség csapatait. Lídia serege szétvált. Megpróbáltak fellelni minket azzal, hogy a sziget minden pontjára csapatokat küldtek. Csak, hát szerencsére arra eddig nem gondoltok, hogy lehet, hogy nem a szigeten vagyunk. Egyelőre. Mo keze az asztal alatt megtalálta az enyémet.
–Bizonyára emlékeznek, hogy múltkor visszavittünk egy katonát a mi világunkba.–kezdett bele Violetta. Neki mindig jobban mentek a beszédek. Talán kérhetnék tőle pár tippet.–Nos, a jó hír, hogy működött és valamennyire vissza is nyerte az emlékezetét. De eddig még nem sikerült kiderítenünk, hogy pontosan hogyan kerültek Centopiába.
–Szükséges ezt egyáltalán kideríteni?–kérdezte az egyik kém.–Azt kell elintéznünk, hogy minél előbb visszatérjenek oda, ahonnan jöttek.
–Biztosak vagyunk benne, hogy Lídia nem egyedül vitte végbe ezt a dolgot. Kell, hogy legyen legalább egy szövetségese a túloldalon.–szólaltam meg.
–A hölgynek igaza van.–állt mellém egy másik kém. Az ő arcát már felismertem. Párszor már találkoztunk.–Lídia okos, de nem annyira okos.–a tekintete a szétszórt kockákra vetült.–Egyedül nem jutott volna el eddig.
–Jó, de mit csinálunk az ellenség seregével? Egyesével küldjük őket vissza? Hogyan vesszük őket rá arra, hogy vissza akarjanak menni?–kérdezte az első.
–Bernando… a katona, akit visszavittek, azt mondta, hogy Lídia azzal állította maga mellé őket, hogy visszaadja az emlékeiket.–szólt közbe Mo is.
–Talán mi is felajánlanánk nekik ezt a lehetőséget.–jegyezte meg Violetta.
–Bizonyára bizalmatlanok lesznek.–töprengett a király.–De minél több embert mentünk meg annál egyszerűbb lesz a dolog.
–Az, hogy szétszóródtak, az előnyünkre válhat.–monda az ismerős kém.–Nincsenek illúzióim, bizonyára az elsőket foglyul kell ejtenünk, hogy tárgyalhassunk velük.
–Nos, akkor van egy tervünk. Mia és Violetta még  információt szerez a szövetségesekről. Mi pedig elkezdjük a műveletet.–mutatott végig a térképen Raynor.
–Nem.–jelentettem ki. Mindenki rám nézett. Néhányan kérdően, mások megvetően.–A jóslat.–jelentettem ki végül.
–Nagy lépések előre, megváltoztat örökre. De aki gyorsan előre siet, akadályokba ütközhet.–szavalta a barátnőm.
–Nem cselekedhetünk azonnal. Túl kockázatos. Nem tudjuk mennyire erős a szövetséges, vagy főleg, hogy mit tud rólunk.–érveltem. A gyűlés tagja egyetértően bólintottak. Nagy kő esett le a szívemről. Mo teljes ámulattal bámult rám. Meg se próbálta elrejteni.
–Akkor mind egyet értünk. Várunk, míg hír érkezik.–foglalta össze Raynor.– Ennyi lenne.–jelentette ki ma már másodszorra. A kémek lassan meghajoltak majd egymást követve kimentek. A király az íróasztala felé vette az irányt, ezzel hátat fordítva nekünk. Mo kihasználta az alkalmat és megcsókolt. Violetta mosolyogva fordult el.

◦○◊○◦

–Az étel nem túl jó.–panaszkodott Mo.–Hetek óta gombalevesen élünk. Kicsit unalmas.
–Jobb, mintha éheznétek.–jegyeztem meg.  A tábor szélén sétálgattunk. Az egyik oldalunkon már az erdő húzódott. A Szarv-szigeten nem nőttek magas fák, viszont a lomkoronájuk így is dús volt, ahogy az aljnövényzet is. A tündéreknek kellett egy kis idő mire rájöttek, hogy az ellenség kémei nem tudnak felénk repülni, így nem számít, hogy milyen magas az erdő. Főleg most, hogy elvesztették a legjobb kémüket.
–Igaz, de neked könnyű.–lökött oldalba óvatosan.–Odaát bizonyára minden nap lakomát tartotok.–kuncogott. Válaszra nyitottam a szám, mondván, hogy a menzai kaja sem a világ csúcsa, de aztán eszembe jutott, hogy mióta a nénikém Firenzébe él minden második nap gofrit eszek.
–Hát… néha.–jegyeztem meg. Diadalmas tekintettel nézett rám.
–Nocsak, nocsak… régen találkoztunk.–szólalt meg az erdőből egy hang. Ijedtemben majdnem ráugrottam Mora.
–Semmi pánik, csak én vagyok.–jelent meg Naya feje egy bokor mögül. A gyógyító kilépett aljnövényzetből, majd elénk állt, a ruháját porolva.
–Csak egy pillanatra rémültem meg.–mentegetőztem.
–Igen, ezt éreztem.–jegyezte meg Mo kuncogva.–Mi csinál itt az erdő szélén?
–Gyűjtögetek.–mutatta meg a zsebei tartalmát a nő. Néhány levél és fűszál lapult a mélyükben.–Meg kell, hogy mondjam, a természet nem olyan nagylelkű itt, mint odaát.–biccentett a fejével a otthona felé.–Szerencse, hogy jól összecsomagoltam.
–Remélem minden rendben, édesanyáddal.–fordultam Mo felé. Bár a királynő az érkezésünkkor biztosított a jóllétéről, azért szerettem volna mástól is hallani.
–Néha még mindig durcás, mert apám nem engedi, hogy dolgozzon, de azt hiszem már hozzászokott.–magyarázta.
–Lefogadom fiatalkorában pont annyit pattogott, mint Ön, kisasszony!–bökött felém az ujjával Naya.
–Hogy én?–sikerült meghökkenteni a kijelentésével.–Mármint a dimenziós dologra érti…?
–Nem-nem.–rázta meg a fejét a vén nevetve.–Arra, hogy mindig talpon vagy. Mindig van egy jó ötleted.
–Nem tagadhatod.–szólt közbe a herceg.–Tényleg vannak jó ötleteid, mint például ma.–emlékeztetett. Büszkén nézett rám.
–Ti tényleg jól kijöttök egymással.–dünnyögte a gyógyító, majd búcsúzóul intett a kezével és a tábor felé vette az irányt.
–Na, mit szólsz.–törte meg a rövid csendet a fiú.–Jól kijövünk egymással?
–Hát… fogjuk rá.–kacsintottam és egy gyenge csókot nyomtam az ajkaira.

◦○◊○◦

Sosem volt igazán sok időnk. Mostanában a centopiai látogatásaink fele azzal ment el, hogy tervezgettünk, majd kis időt töltöttem Moval, míg a karkötő fényleni nem kezdett. Most is így történt. Az idő gyorsan elszállt és újra a nagynénikém lakásán találtuk magunkat.
–Helló!–köszönt Violetta, amint vissza teleportáltunk a nappaliba. Bernando és Claudia összerezzent. Még mindig az asztalnál ültek. Bár a vadőr széke közelebb került a nagynénikéméhez és a karja az ő széktámláján pihent. Gyászos tekintettel néztek ránk.
–Mi történt?–tudakoltam aggódva.
–Megtaláltuk az embert.–jelentette ki Bernando. Ez még nem volt magyarázat semmire. A nénikém felénk fordította a laptopját.
–Nem ő a földrajz tanárotok?

Most kezdődik az izgalmas rész. 😊
Liza

23. Rész

–Erre!–mondtam, miután újból befordultam egy kisebb utcába.–Már, majdnem ott vagyunk.
–A nagynénikéd mióta is lakik itt?–tudakolta Bernando.
–Csak pár hete.–válaszoltam kurtán. Koncentrálnom kellett az útvonalra. Még nem ismertem annyira a város e részét.
–Kábé azóta, mióta eltűntetek.–egészített ki Violetta. A vadőr bólintott.
–Én többnek éreztem.–szólalt meg.
–Az könnyen lehet. A két dimenzióban máshogy telik az idő.–magyarázta a barátnőm.–Mi nagyjából fél és egy egész óra közt szoktunk ott lenni, itt alig telik el öt perc.–folytatta.–Igazán kényelmes.
–Olyan, mint Narnia?
–Asszem…
–Ez az!–álltam meg sorház mellett, ahol a nagynénikém bérelt lakást. Kikerestem a nevét a lakók közt és megnyomtam a csengőt.
–Gianna Carbona.–hallatszott a gyámom hangja.
–Szia, Mia vagyok! Bemehetünk?
–Hát, persze! Gyertek!–válaszolta boldogan. Egy hangos sípoló hang jelezte, hogy az ajtó nyitható.
–Jössz?–fordultam Bernando felé, aki fél lábbal még mindig az utcán állt az épületet bámulva.
–Ne aggódj, nem harap!–szólt vissza Violetta a házból.–És mindig ad nassolni valót…–kacsintott. A vadőr vagy nem hallotta, vagy nem értékelte a poént. Csupán mély levegőt vett és besétált mellénk. Elengedtem az ajtót. Dörrenve csapódott be utánunk.

◦○◊○◦

–Mi az, hogy nincsenek ott?!–kérdezte Dr. Morton, most már másodjára.
–Nincsenek itt. Nincsenek a palotában, sem a környéken, se sehol.–felelte Lídia újból, lassan, idegesen és tagoltan, mintha egy kisgyereknek magyarázná el századszorra.
–Értem, hogy nem találjátok őket.–tolta fel a szemüvegét a tanár. Az irodájában ült. Tengernyi kő vette körül. Balra Violetta naplója feküdt az asztalon, rengeteg fecnivel a belsejében.–Azt nem értem, hogy ez hogy lehetséges.
–Nos, a kémünk még mindig… kémkedik.–próbálta feldobni a hangulatot a nő.–Eddig mindig sikerrel járt.
–Sikeresen kikémkedte, hogy a tündérek nincsenek a palotában?–kérdezte a férfi gúnyosan. Lídia pár pillanatig hallgatott.
–Igen, és ez előnyünkre is vált. Nem romboltuk le az épületet. Használhatjuk hadiszállásnak.–magyarázta.
–Remek, ezzel sokkal előrébb jutottunk, mint ezelőtt fél éve.–köszörülte meg a torkát Morton.–Fel tudsz sorolni bármit is, amivel előrébb jutottunk volna az elmúlt 6 hónapban?!
–Ott van az unokahúgom.–emlékeztette Lídia.
–Hát, persze.–sóhajtott a tanár.–Holnap rászállok és mindent kiderítek. Ugyanis én produkálni is szoktam valamit.
–Ó, igen, hálás vagyok minden tettedért.–válaszolta a nő színészkedve.–Szeretném, ha eszedbe jutna, hogy én vagyok a Holdkő várományosa, nélkülem semmire nem lennél képes.–mondta ingerülten, majd letette a telefont.
Dr. Morton mérgében majdnem az asztalához csapta a mobilját.
Minden az ő érdeme volt. Lídia gyakorlatilag nem csinált semmit azóta, hogy információkat szedett ki a Marconi család egyik rokonából.

◦○◊○◦

–Őszintén, nem számítottam rátok.–mondta a nénikém, mikor ajtót nyitott nekünk.–De gyorsan csinálok pár…–a szeme megakadt a csapatunk harmadik tagján, aki most ért föl a lépcsőn.–Bernando.–felelte, szinte alig hallhatóan.
–Helló.–köszönt a férfi, félig-meddig felemelve a kezét, hogy integessen, de félúton meggondolta magát és inkább leeresztette a teste mellé. Pár másodperc csend következett.
–Hát ez kínos.–suttogta Violetta nekem, de a némaság miatt tisztán hallani lehetett
–Izé… bemehetünk?–fordultam a rokonom felé. Gianna még egy ideig bámulta a mögöttünk álló férfit, majd rám nézett.
–Hogy? Igen! Persze… gyertek.–dadogta.
–Megértem, hogy össze vagy zavarodva…–kezdtem bele.
–Hosszú történet.–tette hozzá az osztálytársam.
–Azt hittem, hogy Centopiába vagy.–mondta a nénikém a vadőr felé tekintve. Bernando egy ideig kereste a szavakat, de végül inkább hallgatott. Szinte a falnak tapadt.
–Nos, igen, ott volt, de aztán áthoztuk.–meséltem.
–Csak úgy?–emelkedett meg a gyámom szemöldöke.
–Körbe álltunk és nagyon erősen gondoltunk rá.–válaszolt Violetta.
–Ó.–habozott a gyámom. Elgondolkodott az előbb közölteken.–Üljetek le inkább a kanapéra, hozok valami ennivalót és közben szépen elmondjátok mi is történt pontosan. Mert ennek így semmi értelmi nincs.
–Jogos.–bólintottam.

◦○◊○◦

–Szóval, Lídiának van egy ilyen.–mutatott a karkötőmre a nénikém.
–Nos, nem tudjuk, hogy ilyene van-e…–kezdtem bele.
–Nem, a professzor, aki a kiállítást tartotta… neki volt ilyen köve.–szólalt meg Bernando. Kezdett feloldódni.
–De Lídia kapcsolatban van ezzel a… professzorral.–mondtam.
–Egyáltalán nem nehéz a dolog.–jelentette ki Violetta.–Csak rá kell keresnünk arra, aki az előadást tartotta.–taglalta.–Biztos volt róla valami hirdetés, ha egyszer mindenki elment rá.
–Ezért jöttünk ide.–magyaráztam.–Illetve…–néztem a vadőrre.–Reméltük, hogy Bernando itt maradhat…
–Alszok a kanapén.–tette hozzá a férfi, amelyen gyorsan csak tudta.
–Persze, hogy maradhat. Sőt jobb is, ha nem mozog annyit. Még gyanús lenne.–helyeselte a nénikém. Csöppet megnyugodtam, hogy ezt a problémát is letudtuk.–Amúgy kihúzható a kanapé.–nézett a férfi felé.–ez Bernando is megnyugtatta.
◦○◊○◦
–Talán tehetnénk mi is valamit.–mondta Paula. Ő, Vincent és Sue az önkéntes munka után fáradtan rótták az iskola folyosóit.
–Bevonhatnánk sulit is. Elvégre a napló-tolvaj itt rejtőzik köztünk.–felelte Vincent titokzatosan.
–Nem lenne ez egy kicsit drasztikus lépés?–kérdezte Sue. Mielőtt bárki is válaszolhatott volna Dr. Morton keresztezte az útjukat.
–Hát, ti merre bóklásztatok? Az erdőben?–tekintett végig a sáros ruháikon a tanár.
–Önkénteskedtünk a parkban.–adta meg a választ Paula.
–Önkénteskedtetek. Hát persze.–forgatta a szemeit a férfi.–Mondjátok, merre találom az osztálytársnőtöket, Violettát?
–Ő most nincs itt. Miával bementek a városba.–közölte Vincent.
–Sárosan?
–Ők nem lettek sárosak.–mondta Paula.–Más… munkát csináltak…–füllentett. Dr. Morton gyanakodva mérte őket végig.
–Rendben.–adta be a derekát végül.–Mondjátok neki, hogy kerestem.
–Hát persze, tanár úr.–szólt utána Sue. A férfi eltűnt az irodájában.
–Ez meg mi volt?–tudakolta Vincent összezavarodva.

◦○◊○◦

–Régi számítógép. Kell neki pár perc.–mondta a nénikém. Mind körülültük őt és a laptopját az ebédlőasztalnál.
–Ismerem az érzést.–felelte erre a barátnőm.
–Ha meg van az összekötő ember, akkor igazából már egész sokat fogunk tudni.–osztottam meg a reményeimet. Bernando különös tekintettel mért végig.
–Nincs igazam?–kérdeztem aggódva.
–De.–rázta meg a fejét.–Vagyis igen… A köved világít.–mutatott a karomra néhány pillanat hallgatás után.
–Attól tartok egyedül kell keresgélnetek.–állt fel Violetta, hogy idehozza a könyvet.
–Meg tudjátok oldani?–néztem érdeklődve a két felnőttre.
–Ne aggódj, annyira még nem vagyok öreg, hogy ne tudjam kezelni az internetet.–mosolyodott el Gianna.
–Elég gyakran utazgatunk mostanság.–lépett mellém a barátnőm és a kezembe nyomta könyvet.
–Hát, kezdenek felgyorsulni az események.–feleltem és elvettem a tükröt, amit a ridiküljéből halászott elő.

Mia: Nagy lépések előre,
Violetta: megváltoztat örökre.
Mia: De aki gyorsan előre siet,
Violetta: Akadályokba ütközhet

A varázslat beszippantott bennünket. Minden sárga fény töltött be. A portál megnyílt előttünk.

◦○◊○◦

A tábor közepébe érkeztünk.  A tündérek szorgosan dolgoztak. Volt, aki ki levest főzött, volt, aki ruhát varrt és szép számmal akadtak katonák is, akik a tábort őrizték. Szinte mindenkinek jutott egy-egy fontos feladat.
–Mia! Violetta!–köszöntött minket a királyné.
–Szép napot felség.–fordultam felé.
–Szépet. Hogy érzi magát?–tudakolta Violetta udvariasan. Mayla a dudorodó hasára helyezte a kezét.
–Mindketten jól vagyunk, köszönöm.–mosolygott büszkén.–Rekah és Naya jól végzik a munkájukat.
–Ezt jó hallani.–feleltem.
A jó hírek mindig fellelkesítik az embert. És most különösen szükségünk is van rá.

Liza

Chat

Sziasztok!
Elkészült a chat, ahogy megígértem, itt találhatjátok meg (illetve oldalt a képre kattintva).
A regisztrációt kötelezővé tettem, hogy mindenkit meg tudjunk különböztetni.

A chat nagyjából ugyanúgy működik, mint a Messenger. Lehet rajta emojit küldeni, illetve mindenféle fájl formátumot képektől a videókig.

Sajnos nincs hozzá még mobilos applikáció, de mobilos felületen is tökéletesen működik (rászabták a mobil képernyőre is).
Ha bármi kérdésetek van, írjatok bátran!

22. Rész

Én, miután vége lett a vizsgaidőszaknak:

Also:

Esküszöm, még sosem írtam ilyen lassan részt...
A beszélgetős csoportról hamarosan hozok egy külön bejegyzést.

A nap kezdett nyugovóra térni a tenger horizontja mögött. Vörössösre festette a hullámok tetejét és az égbolt alját. Négyszer fordultunk, annak ellenére, hogy bőven akadt segítőkész a tündérek között. Violetta ezalatt Yukoval intézte a sátrak felállítását a túloldalon. Mélyen az erdőben táboroztunk le, hogy a partról ne lehessen látni a tábortüzek fényét. Ez persze azzal is járt, hogy nem volt könnyű helyet találni az olykor szobaméretű ponyváknak. Egyszóval ők sem lazsáltak. Mikor az utolsó körnél jártunk a távolban kürtök szólaltak meg. Rémülten néztem Mora.

–Ez mi?–kérdeztem.

–A sereg a palotához ért. Már tudják, hogy nem vagyunk ott.–magyarázta nyugtatóan.–Apám kémei jeleztek.

–Hát, akkor pont jókor fejeztük be.–tekintettem a partra, ahol pár órával ezelőtt még rengeteg holmi sorakozott. Mostanra teljesen kiürült. A herceg bólintott, majd a szárazföld felé nézett.

–Apáméknak hamarosan csatlakoznia kellene hozzánk.–motyogta.

–Ne aggódj!–tettem a kezem a vállara, biztatásképpen.–Biztos rendben vannak…

–Hát… remélem…–sóhajtott.–Jobb, ha most megyünk.–biccentett a fejével a sziget irányába.

A táborban már égtek a tüzek. Az öregek és a gyerekek mind köréjük gyűltek, egy-egy pokróccal a hátukon és levessel teli tányérokkal.

–Gombából készült.–mondta a királyné.–Szerencsére sok van belőle a szigeten.

Mi is megkaptuk az adagunkat, majd Mo sátrához igyekeztünk.

–Itt van az összes tekercs, amit szépen összecsomagolt valaki.–mutatott végig a papírokon a herceg.

–Ó, vajon ki lehetett az?!–feleltem poénosan.

–Nem ismered. De tudod, Ő nagyon fontos számomra.–szállt bele a viccbe a fiú is. Elmosolyodtam. Helyet foglaltunk a földön lévő párnákon. A levest egyelőre félreraktam, Mo azonban rögtön nekikezdett az evésnek. Elővettem a karkötőről szóló írást.

„Az A dimenzióban készült. A hiedelmekkel ellentétben nem a Holdról származik. Több érc, illetve drágakő keveréke, amelyek mindkét dimenzióból származnak. Mivel a dimenziókapuk zárva vannak, újabb Holdkő nehezen előállítható. Ennek ellenére létezik pár írásos feljegyzés kísérletekről és olyan kövekről is, amik képesek voltak kisebb sikerek elérésére.

Használata: a kő megérintésével. Mivel a kőben lévő energiaszint könnyen elhasználódik, nem hozható létre tartósan dimenziókapu. Ha több ember is át akar lépni, érdemes kört képeznünk, szorosan egymás mellé állva. Koncentráljunk arra, amit el akarunk érni.

Feltételezett összetevők:

◊hegyi kristály (az A dimenzióban gyakorta előfordul)

◊temron (B dimenzió, őrölve)

◊lapis lazuli (A dimenzió, csak egy csipetnyi)

◊mogandris (B dimenzió, mély barlangokban fellelhető)

◊seregina (B dimenzió, patakokban)

◊topáz (A dimenzió, tiszta)

Nem kizárt, hogy ezen kívül még tartalmaz egyéb köveket is. Továbbá nincsenek információk az adagok pontos mennyiségéről sem.

Az érceket forráspontjukon megolvasztjuk, összekeverjük és formába öntjük.

Terrebis Holdköve

B dimenziókból összeválogatott kövekből készült. Az első feljegyzett kísérlet. Nem ért el nagy sikereket.

Sofina Holdköve

Szintén a B dimenzióban készült. Kisebb kapukat volt képes kinyitni véletlenszerű helyekre.

Cerebris Holdköve

Csak egy irányban való közlekedés lehetséges vele. Készítője feltehetően az A dimenzióban ragadt.

Letto Holdköve

Legsikeresebb. Képes irányított kapukat nyitni a dimenziók között. Az A dimenzióban készült.  Használata azonban komoly mellékhatásokkal jár: eszméletvesztés, emlékezetvesztés, végtagok elgyengülése, akár lebénulás.”

–Ez az!–kiáltottam fel diadalittasan. Mo felkapta a fejét.

–Mit találtál?–tudakolta.

–Tudom, hogyan hozta ide Lídia azokat az embereket.–magyarázta, miközben az ujjamat végigfuttattam az utolsó bekezdésen.–Azt írja, hogy léteznek holdkő-másolatok. Ezeket használhatta Lídia.

–Várj… mi az, hogy másolatok?–a herceg zavarodottan nézett rám.

–A kő nem a Holdról érkezett, még csak nem is természetes képződmény. Készíteni kell, de mivel mindkét dimenzióból szükségesek hozzá az alapanyagok, senki se tudja újra elkészíteni. Néhányan azonban megpróbáltak másolatokat készíteni, más alapanyagokat felhasználva. Egyik sem tökéletes, de működnek…–meséltem. Mo döbbenten hallgatott.

–Ezt el kell mondanunk a többieknek!–bökte ki végül.

–Egyetértek.–feleltem és felálltam. A távolban ekkor azonban újból kürtök hallatszottak.

–A király megérkezett!–kiáltott valaki a táborból. Kiléptünk a sátorból és a tábor közepén lévő tisztás felé indultunk. A herceg sátra természetesen nem volt messze tőle, így hamar odaértünk.

–Á, hát itt vagytok!–szólalt meg Yuko a fejünk fölül.–Lemaradtatok Alex rémtörténetiről…

–Nem voltak rémtörténetek.–jelent meg Violetta is, majd leszállt mellém.–De jó volt őket hallgatni.–tette hozzá suttogva. A király sátrához érve temérdek őrrel találtuk szembe magunkat.

–Mi történt?–értetlenkedtem. Reméltem, hogy nem történt semmi komolyabb baj.

–Mia!–lépett ki a sátorból Raynor.–Jó, hogy itt vagy. Beszélni akar veled.–mondta.

–Micsoda? Ki?–kapkodtam a fejem. Nem kaptam választ. Ehelyett betessékeltek a polyva alá. Mo, aki mögöttem haladt, megragadta a kezem, mikor beértünk. A sátor közepén a Robin Hood-os fickó ült.

◦○◊○◦

–Most komolyan azt mondod, hogy egy nő elrabolt titeket, kitörölte az emlékeiteket és egy hadjáratot szerveztetett veletek és neked csak most jutott eszedbe, hogy lehet, hogy nem a jó oldalon állsz?!

–Yuko, kérlek.–próbálta Mo csitítani a lányt.

–Van, valami emléked arról, hogyan hozott át titeket?–kérdezte Violetta. Bernando megrázta a fejét.

–Az előbbi kérdésre válaszolva…–nézett a sarokban durcáskodó Yukora.–Nem, nem most jöttem rá, de, ha elveszted az otthonod és minden emléked, és az egyetlen biztos pont az életedben ez a nő, akkor…–elhallgatott.–Az emberek képtelen dolgokra tesznek a túlélésük érdekében. Ő volt az egyetlen esélyünk arra, hogy visszakapjuk az emlékeinket…

–Nem tudta volna visszaadni az emlékeiteket.–szólaltam meg. Mindenki rám nézett.

–Miért?–tudakolta Bernando értetlenül.

–Mert nem ő vette el.–válaszoltam.–Az ideutazásotok mellékhatása volt.

–Várj, stop.–vágott közbe Yuko.–Azt hiszem, itt mindenki lemaradt valamiről.–jelentette ki.–Gondolom, ezt nem most szülted meg a fejedben.–nézett rám.

–Találtunk egy tekercset, amely a Holdkőről szól.–mondta Mo.–Valójában nem a Holdról jött. Készítették. Csak akkor lehet létrehozni, ah mindkét dimenzióba van bejárásod. De készültek másolatok is.

–Letto holdköve például.–folytattam.–Ugyanúgy képes ajtókat nyitni, mint ez.–mutattam a karkötőmre.–De rengeteg mellékhatással jár. Többek között emlékezetvesztéssel.

–Azt mondod, nincs esély rá, hogy bármire is emlékezzen?–kérdezte aggódva Violetta.

–Hát… izé... nem tudom.–hebegtem.

–Van, amire emlékszem.–szólalt meg Bernando. Megint ő került a figyelem központjába.

–Emlékszem az erdőre… az összes dologra, ami a vadászathoz kell… meg főzni is tudok…–sorolta.

–Semmi konkrét?–tudakolta a herceg.

–Hát, nem igazán…–kezdte.–Azaz emlékszem egy névre. Claudia. És az arcára is.

–Ez jelent valamit?–kérdezte Yuko összezavarodva. Violetta sokatmondóan rám nézett.

–A nagynéném.–feleltem halkan. A torkom hirtelen összeszorult.–Te emlékszel a nagynénémre?–Bernando nem válaszolt. Fájdalmasan nézett rám.

–Mia.–lökött oldalba Mo gyengéden, majd a csuklómra mutatott. A karkötőm halványan világított.

–Oké.–sóhajtottam.–Azt hiszem, mennünk kell…

–Várj, ő nem tud jönni?–érdeklődött Violetta a kémre tekintett. Erre eddig nem gondoltam.

–A tekercs szerint lehetséges, de nem biztos, hogy sikerül.–elmélkedtem.

–Egy próbát megér.–biztatott Mo. Mély levegőt vettem.

–Álljunk körbe. Szorosan. Én pedig koncentrálok.–magyaráztam.

–Oké.–bólintott a barátnőm.–Mi lenne, ha egyszerre nyomnánk meg, hárman?–javasolta.

–Ártani nem árthat.–hümmögtem.–Visszaszámolok. Három… kettő… egy…

◦○◊○◦

Egy villanás és a fészerben találtuk magunkat.

–Működött!–kiáltotta vidáman Violetta.–Olyan jó ötleteim vannak!

–Azt hiszem, hogy… mindenre emlékszem.–motyogta Bernando. Vadőr egyenruhában volt. Csupán a kalapja és a puskája hiányzott.–Az az izé visszacsinálta.–mutatott a karkötőmre.

–Tényleg jó ötleteid vannak!–dicsértem meg a barátnőmet. Őszintén, nem igazán reméltem, hogy sikerülni fog. Az meg végkép nem jutott eszembe, hogy rendbe hozhatja az emlékezetét.

–Legfontosabb kérdés.–fordult a divatdiktátor a kicsit sokkolt állapotban lévő férfi felé.–Hogyan jutottatok át Centopiába?

–Volt ez a ásványkiállítás…–mesélte.–Mindenki elment. Valami professzor tartotta.

–Nem emlékszel a nevére?–kérdeztem. Bernando megrázta a fejét.

Liza