19. Rész

Helló!
Hogy vagytok? Én túl vagyok a zárthelyi dolgozataimon (témazáró az egytemen) és újra szabadnak érzem magam.😼 Úgyhogy írtam új részt...
Végigolvastam a Chat üzeneteket. Én is benne lennék egy csoport létrehozásában (ha még akarjátok), de inkább a Discordot javasolnám, ott ugyanis lehet anoniman beszélgetni és Facebook se kell hozzá. Szóval, ha van rá még igény írjatok a Chat-re és intézkedem!

Eltelt pár nap. Túl soknak tűnt. Amikor legutóbb hátunk mögött hagytuk Centopiát, éppen egy nehéz döntés született. Szerettem volna ott lenni, segíteni a többieknek, kitalálni hova húzódunk vissza. Mo mellett maradni. A karkötő azonban nem villant fel. Hiába kértem rá, emlékezve arra, hogy már sikerült udvariasan felszólítani arra, hogy működésben lépjen. Most viszont makacsul díszelgett a karomon, mint valami teljesen átlagos ékszer.

A vihar azonban látszólag tovább állt. Ezt kihasználva mindenki kiszabadult a természetbe. Sue a rajzszakkörösökkel a parkban alkotott. Vincent és Paula a bunkiban ügyködtek valamin. Violetta naplója azóta sem lett meg, de nem adta fel a harcot. Én úgy döntöttem ellátogatok a nénikémhez. A lakás, amit bérelt, nem volt túl nagy. Egy hálószoba, egy pöttöm fürdő és konyhával egybekötött nappali volt benne. Azonban a belvárosban volt, egy emeletes társasház negyedik szintjén. A teraszról csodálatos kilátás várt. Nem csoda, hogy itt kötöttünk ki egy-egy csésze teával. Az időjárás kicsit csípős volt, de pulcsival már kellemesen elüldögéltünk.

–Valami hír?–tudakolta a gyámom. A karkötőmre néztem és megráztam a fejem.

–Azóta sem világított.–mondtam.–Kezdek ideges lenni.

–Ha szükség lenne rád, világítana. Nem?–nyugtatott a nénikém. Bár az utóbbi kérdés kicsit bizonytalanul hangzott, mintha nem lenne biztos benne. Azonban igaza volt.

–Tudom, Violetta is ezt mondja.–sóhajtottam.–És az idő is másképpen telik ott, mint itt. De ez akkor is nyugtalanító.

–Szerintem, legjobb lenne mégis, ha egy kicsit élveznéd a szép időt.–felelte erre Gianna.

–Nem jó, az időjárásról Lídia jut eszembe.–forgattam a szemeim. A nénikém nem válaszolt. Meredten bámult az égre. Látszólag elveszett a gondolatai között.

–A faluban… ahonnan mindenki eltűnt…–kezdtem bele. A gyámom szemei rám tapadtak. Félelmet fedeztem fel bennünk.–Nem ismertél véletlenül egy Bernando nevű embert?

–De.–vágta szinte rögtön rá a rokonom, majd habozva, de folytatta.–Volt egy Bernando nevű férfi…ő volt a vadőr. A közeli hegyekben éjszakázott. Csak nappal jött le a faluba.–mesélte.–De miért kérdezett? Találkoztatok?

–Centopiában. Igen.–bólintottam.–Egyszer, mikor megérkeztünk, a falusiak, akik ugye elfelejtettek mindent, majdnem ránk találtak. Elrejtőztünk a fák közé. De aztán valami zajt keltettünk. Csak Bernando vett észre bennünket. Nem szólt semmit. Pedig a főnöke meg is kérdezte tőle, hogy mit néz.

–Nos, attól, hogy elfelejtettek mindent, még nem jelenti, hogy gonoszak is. Bernando mindig tisztességes és egyszerű ember volt. Úgy döntött, hogy nem jelentetek veszélyt rá. Tulajdonképpen megbízott bennetek.–ecsetelte a nénikém.

–Talán ez lenne a módja annak, hogy megállítsuk őket?–elmélkedtem.–Ha valahogy visszatudnánk szerezni az emlékeiket…

–Félek erről nem most azonnal fogunk beszélgetni.–mutatott Gianna a karkötőmre. Ami világított. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felpattantam a székből.

–Fel kell hívnom Violettát!–kiáltottam, majd a táskám irányába indultam.

–Ide is jöhet, ha akar!–szólt utánam a rokonom.

◦○◊○◦

Dr. Morton Lídiát tárcsázta.

–Helló?–hangzott a vonal végén az ismerős hang.

–Lídia.–mondta a tanár közömbösen.–Hogy halad az ostrom?

–Hamarosan megindulunk a palota felé. A tündérek nagyon aktívak. Valószínűleg készülnek a támadásra. De semmi esélyük.–tett jelentést a nő.

–Remek.

–Mondd, neked nincsenek híreid?–kérdezte Lídia kicsit idegesen.

–A naplóról? Nos, igazad volt, ezt el kell ismernem. Az unokahúgod valóban tesz említést Centopiáról. De csak elvétve. Semmi információ.

–Mármint az leszámítva, hogy tudjuk, hogy ő a rózsaszínhajú tündérlány.–vágott közbe a nő büszkén.

–Most már csak az a kérdés, drága Lídia, hogy hogyan került a Holdkő a birtokába?

◦○◊○◦

–Öt perc és ott vagyok!–hangzott Violetta nyugtatgató  hangja a telefonomból, miután harmadszorra csörgettem meg, hogy merre jár.–Csak mindenki most szabadult ki és teljes a káosz az utakon.

–Bocsi, csak izgulok.–védekeztem.

–Oké, tudom. Nem kell harmadszorra is elmondanod.–nevetett a barátnőm.

–Bocsi.–feleltem.–Akkor öt perc múlva.

–Nagyjából. Fel ne hívj még egyszer! Nem fogom felvenni.–közölte Violetta.

–Én mondtam, hogy úton van.–szólalt meg a nénikém, mikor letettem a telefont. Éppen a nasit készítette elő nekünk. Hiába, szeretett etetni bennünket. Kis idő elteltével a legnagyobb megkönnyebbülésemre megérkezett a barátnőm is.

–Látod? Itt vagyok!–mondta büszkén, mikor ajtót nyitottam neki.

–Jól van, na…–sóhajtottam.–Gyere be.

Mia: Jártál már ott

Violetta: messze innen

Mia: tengeren túl

Violetta: köves minden

Nem volt szerencsés, hogy a barátnőm múltkor emlegette a zárt térbe való berepülést. Most ugyanis sikerült újból a palota belsejében kibukkannunk. Ami alapjáraton nem lett volna akkora katasztrófa, hiszen tágas terembe érkeztünk. A gond az volt, hogy a visszavonulás miatt a tündérek el kezdtek összepakolni, és a szoba a plafonig tele volt dobozokkal és egyéb kacatokkal, amik az úthoz kellettek. Nekem az egyik ilyen kupacba sikerült landolni. Az almák, amelyek a gondosan egymásra helyezett ládákban voltak, most szanaszét gurultak a padlón. Violetta, mivel mögöttem érkezett, nem találkozott a „toronnyal”, a földön lévő gyümölcsökkel azonban annál inkább. Megpróbálta megtartani az egyensúlyát, de hanyatt esett.

–Á!–jajveszékelt.

–Jól vagy?–kérdeztem aggódva.

–Igen. Csak olyan érzés, mintha egy alma beleállt volna a fejembe…–magyarázta, miközben a tarkóját simogatta.–Volt már rosszabb.

–Jaj, nekem!–hallottuk Rekah hangját. Elkeseredetten nézett végig a szétesett kupacon.

–Rettenetesen sajnáljuk!–fordultam felé.

–Baleset volt.–ingatta a fejét, jelezve, hogy nem tart minket hibásnak.–Csak újra össze kell raknom.

–Segítünk!–ajánlottam, miközben felhúztam Violettát a földről.

–Ó, ne!–tiltakozott.–A jóslat most fontosabb! A többiek a trónteremben vannak.

–Köszi!–hálálkodott a barátnőm és megindult a terem irányába.

–Biztos nem kell segítség?–tudakoltam óvatosan.

–Nem, majd befogom Alexet.–kacsintott, majd hozzálátott a gyümölcsök összeszedegetéséhez. A trónterembe lépve nagyjából ugyanaz a látvány fogadott minket, mint a múltkor. A csapat egyik fele gondterhelt kifejezéssel meredt egy tucat papírra, ami az asztalon feküdt, miközben a királyné utasításokat osztogatott helyiségbe betévedő tündéreknek, Naya pedig a saját felszerelését pakolta össze rémségesen lassan.

–Sziasztok!–köszöntem pár másodperc elteltével.

–Megjöttünk!–tette hozzá Violetta és elindult az asztal felé.–Megint tervezgetünk?

–Igen.–sóhajtott a király és megvakarta a fejét.

–Az próbáljuk kitalálni, hol lenne a legjobb visszavonulási pont.–magyarázta Mo, majd átölelt. Lehet, hogy önző vagyok, de jólesett, hogy minden alkalommal látványosan jó kedvre derült, mikor megérkeztem.

–Nos, akkor van egy válaszunk.–csettintett a barátnőm.

–Van egy… válaszunk?–kérdeztem összezavarodva.

–A jóslat!–felelte a divatdiktátor. Úgy nézett rám, mint aki nem érti, mit nem lehet ezen érteni. Valószínűleg ez is volt a helyzet.

–Jártál már ott, messze innen, tengeren túl, köves minden!–szavaltam.–Még mindig nem teljesen értem…–vallottam be. Violetta megrázta a fejét. Mindenki kérdőn nézett rá a terembe.

–A Szarv-sziget!–kiáltotta kissé ingerülten.–Egyszer már voltunk ott! A tengeren túl van, a világ másik végén!–sorolta.

–Mia beleesett egy gödörbe.–tette hozzá Yuko mosolyogva.

–Igaz.–idéztem fel az esetet.–Violettának igaza van.

–Egyre jobban megy nekem a jóslatfejtés!–mondta büszkén a barátom és elegáns mozdulattal hátra simította az egyik tincsét.–Kódfejtő vagyok.

–Várjatok, szóval… a jóslat szerint a Szarv-szigetre kell mennünk?–vágott közbe Raynor. Az ujjával a térképre bökött.

–Hát, végül is egy sziget.–szólt közbe Mayla és közelebb lépett hozzánk.–Az idegenek nem tudnak átrepülni.–elmélkedett hangosan.

–És messze is van.–erősített meg Violetta.

–Viszont elég kietlen.–ellenkezett Mo.–Nem biztos, hogy lesz elég élelmünk…

–Most a jóslattal vitatkozol?–tudakolta Yuko grimaszolva. Mo mély levegőt vett.

–Nem…–kezdett bele a mondatba, de egy hatalmas csattanás félbeszakította.

–Bocsika.–hallatszott Phuddle hangja a szomszéd szobából.–Csak felborult az edény-gyűjteményem.

–Hála az égnek, már azt hittem támadnak!–kapott a mellkasához a király. Egész sápadt lett.

–Jól van, akkor meg a válaszunk.–mondta Mayla, majd karon fogta a férjét.–Te pedig most velem jössz.–vezette ki a trónteremből.

–Apád elég ideges.–mondtam Monak.

–Igen.–bólintott a herceg.–Azt hiszem, megviseli a dolog, ami persze érthető. Még sosem hagytuk el a palotát és költöztünk egy másik helyre.

–Remélem, rendeződik majd a helyzet és nem taszítjuk Centopiát a sötét középkorba.–feleltem.

–Ez is egy emberi kifejezés?–érdeklődött Mo.

–Nem, ezt most találtam ki.–kuncogtam.

–Hé, turbék-turbék!–lengette meg a kezét előttünk Yuko.–Dolgunk van!

 Liza

18.Rész

Én, miután egy évszázad után úgy döntök folytatom ezt a blogot:

Az olvasóim, akik néha visszanéznek (annyira imádlak benneteket):

Dióhéjban. Már nem is emlékszem miért hagytam abba a történetet. Talán ihlethiányom volt, talán valami sokkhatás okozta. De nem régiben visszanéztem az üzeneteiket a chaten és nagyon meghatottak. Úgy érzem tartozok nektek egy befejezéssel, és ha nem is azonnal, de elhozom nektek ígérem. Addig is jó olvasást!

A könyv felé tartottam a tükrömet. Kint még mindig tombolt a vihar. Sőt, a szél mintha egyre jobban tépázta volna az ablakunk előtti fákat. Előfutára volt a rossz híreknek. És abból most nem szenvedtünk hiányt.

Mia: Figyeljetek, az idegenek,

Violetta: kik tábort vertek

Mia: Nagy előnyt nyernek

Violetta: ti kockáztatni mertek

–Nem tetszik.–bökte ki Violetta.

–Nekem se.–közöltem. Annyira nem lepett meg, hiszen hozzászoktam ahhoz, hogy mostanában minden komolyabbra fordult. Persze ez nem jelentette azt, hogy nem aggódtam.

–Először a naplóm, aztán meg ez…!–sóhajtott a divatdiktátor.

–Nem akarok beleszólni, de jobb, ha siettek…–szólalt meg Paula.

–Igaz is.–bólintottam. Centopia vár.

◦○◊○◦

Dr. Morton kezébe vette a naplót. A borító lila volt, egy nagy adag csillámporral megszórva, ami felkavarta a gyomrát.

–Hogy lehet valakinek ilyen ízlése?–kérdezte magától.–Mindegy.–túljutott valahogy a döbbenetén és elkezdte olvasni a díszes betűket. A bejegyzések nagy része a mindennapi életről szólt. Már amennyire egy divatőrült tinédzser életét ennek nevezhetjük. Rengeteg divattervező neve volt feltüntetve, a lapok szélein vázlatok díszelegtek különféle ruhákról.

–Hát, Lídia, az unokahúgod is kirívó egyéniség!–kommentálta magának gúnyosan a férfi. A következő lapon egy kép akadt a kezébe. Négy lány volt rajta. Dr. Morton felismerte őket. Mind a tanítványai voltak.

–Nos, nézzük, itt van Paulina… az a japán lány, Violetta és Mia.–sorolta a „neveiket” a tanár. Elmosolyodott. Eszébe jutott, hogy a legutóbbival épp minap futott össze. Van esze a lánynak. Ha Dr. Morton idióta lett volna, be is vette volna a kis történetét. Ez megint gondolkodásra késztette. Vajon miért nem akarta elmondani, hogy Brigitta után futkorászott, aki nyilvánvalóan szabályt sértett és lopott egy másik diáktól. A tanáriban, ha Miára kerül a szó, a tanárok mindig dicsérik az őszinteségét és, hogy kiáll másokért. Most viszont simán cserbenhagyta a barátnőjét, miután feladta Brigitta üldözését. És őszinte sem volt.

–Nem bízik meg benne…–töprengett hangosan a férfi. Ez magyarázatot adott az egyik problémára, na, de a másik… Kócos haj, gyűrt ruhák. Az a lány úgy nézett ki, mint aki most jött a pokolról. Dr. Morton mély levegőt vett. Most ez nem számított. Tovább kellett olvasnia a naplót. Bármennyire is undorodott tőle.

◦○◊○◦

A palota tövébe érkeztünk. Violetta könnyedén landolt mellette.

–Tudod, imádok szabadtéren megérkezni.–mondta.–Legalább ez az egy dolog jó a mai napban.

–Hát, ez nem túl biztató.–szólalt meg Alex mögöttünk.

–El sem tudnád képzelni, milyen rossz az idő odaát. Ráadásul ott van a napló is! Vagyis nincs ott!–panaszkodott Violetta kezét a homlokára helyezve. Alex kicsit összezavarodva, de bólintott, majd felém fordult.

–Jó reggelt, Hercegnő. Látom már jobban vagy!–hajolt meg előttem. Megforgattam a szemeim. Javíthatatlan volt.–Szerintem ezt is hozzáadhatjuk a „jó dolgokhoz”!

–Talán.–vontam meg a vállam. Ki is ment a fejemből, hogy hogyan hagytuk el Centopiát a múltkor. Vagyis, nem mehetett ki a fejemből, tekintve, hogy nem emlékeztem semmire, mert bealtatóztak.–Nem hozunk jó híreket.

–Nem.–erősített meg Violetta bánatosan.–A jóslat megint az idegenekről szól. Illetve arról, hogy valami előnyt nyernek.

–Minél előbb beszélnünk kell a többiekkel.–indultam meg a palota irányába.

–Ó, attól félek ott csak Nayat és a királynét találjátok!–szólt utánunk Alex.

–Hogy?–fordultam meg.–A többiek merre vannak.

–Lent táboroznak. Nem messze… nos, a tábortól.–magyarázta a fiú és helyes irányba bökött.–Én pedig itt maradtam, néhány tündérrel együtt, hogy megvédjük a palotát.

–Ó, hát… akkor…–próbáltam szavakhoz jutni. Elég komolyan hangzott a helyzet.

–Ne vágjatok már ilyen savanyú képet, odaviszlek bennetek.–nevetgélt Alex és elemelkedett a földről.

–Nem is vágtam savanyú képet!–jegyezte meg Violetta mellettem, ahogy a kalauzunk után indultunk.

◦○◊○◦

A tündérek tábora nem tűnt akkorának, mint az idegenéké, de így is elég népes volt. Le kellett szállnunk a földre, hogy eligazodjunk. A sátraktól nem messze unikornisokat vettem észre.

–Onchao merre van?–kérdeztem Alextől.

–Valahol messze.–felelte.–A múltkori baleset után Lyria ragaszkodott ahhoz, hogy elvigye őt és az elemi unikorniskákat a sziget túlsó felére. Hogy biztonságban legyenek.

–Ez megnyugtató, de egyúttal szomorú is.–sóhajtottam.

–Így lesz a legjobb. Túl nagy kockázat lenne.–tette a kezét a vállamra Violetta.

–Kockázat.–csillantak fel a szemeim.–A jóslat!

–Csak nem gondolod, hogy erre vonatkozhat?–ráncolta a homlokát a barátnőm.

–Itt is vagyunk!–jelentette ki Alex. Egy díszes sátor előtt álltunk. Nagyobb volt, mint a többi. Legalábbis terjedelmében egészen biztosan.–Csak utánatok, hölgyeim!

–Köszönjük, drága lovag!–ment bele a játékba Violetta. Bentről a ponyva még nagyobbnak tűnt. Szembe a bejárattal egy négyzet alakú asztal állt. A király, Mo és Yuko, illetve még pár tündér, akinek csak az arca derengett előttem, körülállták. Mindegyikük az asztalon lévő térképet vizslatta. Yuko vett észre minket először, mivel ő állt szembe velünk.

–Mia!–röppent fel boldogan, majd rám vettette magát.–Hát jól vagy! Annyira aggódtunk!–ölelt át.–Violetta!–ugrott „tovább” az utánam belépő lányra. A következő pillanatban Mo arca jelent meg előttem. Megcsókolt. Ott mindenki előtt. Talán kicsit kínos volt. De, hogy őszinte legyek ez nem igazán érdekelt abban a pillanatban.

–Minden rendben?–kérdezte gyengéden. Bólintottam, majd a karjaiba borultam.

–Öhm, milyen remek, hogy megérkeztetek…!–szakította félbe a jelenetet Raynor.

–Ó, elnézést!–éreztem, ahogy a forróság ellep. Egy aprócska lépéssel távolabb húztam magam Motol.

–Örülök, hogy jobban vagy Mia!–mondta őszintén a király.–Mind aggódtunk érted. Nem kell mentegetőznöd.

–Rendben, értem… nos… a jóslat.–habogtam.

–Rossz hírek.–hallottam Alex vészjósló hangját a hátam mögött. Hátranéztem, de már csak annyit láttam, hogy Yuko könyöke a fiú gyomrában landol.

–A jóslat szerint az idegenek előnyre tesznek szert.–magyarázta Violetta.–Nekünk pedig kockáztatnunk kell.

–Ez tényleg nem jó.–vett mély levegőt Mo. Visszaindult, a térkép felé, de a kezemet fogva, magával húzott.

–Ezen a területen voltak, amikor utoljára itt jártatok.–mutatott a király az asztalra.

–És most itt vannak.–bökött Mo egy másik pontra.

–A palota felé közelednek.–lépett Violetta is közénk.

–El akarják foglalni a királyságot.–suttogtam.

–Hogy mondod?–nézett rám a herceg.

–El akarják foglalni a királyságot.–ismételtem meg hangosabban.– Lídia ezt mondta, mikor először láttuk a táborban.

–És a királyság egyenlő a Tündér-heggyel. Szerintük.–elmélkedett Yuko.

–Akkor nem is kérdés, hogy vissza kell térnünk a palotába.–húzta ki magát Mo.–Összecsapni nem tudunk velük. Legalábbis nem most. Egyetlen esélyünk a védekezés.–vázolta fel a tervét. Büszke voltam rá. Úgy beszélt, mint egy király. Az apja is egyetértett vele látszólag.

–Ha szabad közbeszólnom.–hallottuk az egyik kém hangját.–Nem tagadom, hogy így lenne a legnagyobb esélyünk a feltartóztatásukra, de ha a palota elesik, mindennek vége. Nem tudunk visszavonulni sehova.

–Akkor mit javasolna? Maradjunk itt?–tudakolta a király gondterhelten.

–Ha hagyjuk, hogy a palota elessen, azzal túl nagy kockázatot vállalnánk. Nem lenne biztos rejtekhelyünk.–ellenkezett Mo.

–Kockázat.–kapta fel a fejét Violetta.–Ez volt a jóslatban.

–Igen. Nagy előnyt nyernek, ti kockáztatni mertek.–idéztem fel a szavakat. Mindenki elhallgatott.

–Szóval a nagy előny a palota lenne.–törte meg a csendet a király.–Mi pedig kockáztatunk és itt maradunk?

–Amíg nem találunk megfelelő módot, hogy felvegyük velük a harcot…–tette hozzá Mo.

–Elmegyünk a sziget túlsó felére.–fejeztem be a gondolatot. Onchohoz és a többi unikornishoz. A sátorban jelenlévők mind Raynorra néztek. A király összeszorította az állkapcsát és a messzeségbe meredt. A bejáraton keresztül kilehetett látni a táborra és a tündérekre, akik még vidám hangulatban végezték a dolgukat.

–Legyen.–jelentette ki alig hallhatóan, ám magabiztosan.

◦○◊○◦

–Tudjátok, nem akarok zavarni.–mondta Violetta.–De vissza kéne mennünk.

–Ó,  igen, a naplód.–jutott eszembe. Szomorúan néztem Mora, majd elengedtem a kezét.–Sajnálom. Nem voltunk sokat itt.

–De sokra jutottunk.–emlékeztetett a herceg. bár az arcáról le tudtam olvasni, hogy ő is csalódott.

–Majd legközelebb.–feleltem.–Sziasztok!–intettem a kezemmel. Violetta ugyanígy tett. Egy villanás és a való világban voltunk.

–Á, sziasztok!–köszöntött minket Paula meglepetten.–Ez rövidebb volt…

–Igen. Siettünk a napló miatt.–válaszoltam.

–Sue és Vincent már keresi Brigittát.–mondta a szobatársam.

–Akkor jobb, ha segítek nekik.–igazította meg a ruháját Violetta és a nyomukba eredt.

–Hogy van az aranyhalad?–tudakolta viccelődve a barátnőm.

–Nem fogod elhinni mi történt.–sóhajtottam fáradtan.

Liza