17.Rész

Életben vagyok!

Arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a fejem. Megpróbáltam visszaaludni, de csak céltalanul forgolódtam az ágyamban. Végül feladtam a harcot és kinyitottam a szemem. Az éjjeli szekrényemen egy pohár vizet és egy cetlit találtam, a szobában nem volt senki. Felültem és magamhoz vettem a folyadékot. Miután eltüntettem az összes italt, a papírkáért nyúltam.

Drága Miám!
Ha ezt olvasod, akkor már biztos felébredtél. Remélem, jobban érzed magad. Kibéreltem itt egy lakást, Firenzében, hogy közel maradjak. Ha bármi gondot akad a lap hátulján lévő címen megtalálsz!

Csókol,
A nénikéd

Megfordítottam az üzenetet. A nénikém alig pár utcára lakott a sulitól. Akár át is mehetnék!–villant át az agyamon a gondolat, de aztán rögtön elvetettem. Túl gyenge voltam, ráadásul a vihar még mindig szüntelenül tombolt. Előkerestem a mobilom, hogy megnézzem az időt. Alig múlt dél. A hasam megkordult. Tényleg a többiek vajon hol lehetnek?–jutott eszembe. Szombat volt, ami azt jelentette, hogy nincs suli. Lehet, hogy épp kajálni vannak. megnyitottam a névjegyzéket. Kit hívjak fel?–töprengtem. Végül Violetta mellet döntöttem. Nála biztos van telefon! Tárcsáztam a számot. Nem kellett sokat várnom és válaszoltak a hívásra.
–Halihó!–köszönt a barátnőm.
–Szia! Merre vagytok?–üdvözöltem én is.
–A töri tanár elkapott minket a folyosón, hogy segítsünk neki térképeket rendezgetni egy ötösért cserébe.–mesélte lelkesen.–Te fent vagy?
–Nem, álmomban beszélek.–válaszoltam.
–És, hogy érzed magad?–kérdezte.
–Fáj a fejem.–jelentettem ki gondolkodás nélkül.
–Az nem lehet jó.–mondta együtt érzően.–Nincs fájdalomcsillapítód?
–Nincs.–sóhajtottam.
–Egy pillanat.–szólalt meg Violetta, majd pár másodperc csönd után visszatért.–Paula üzeni, hogy a jobb alsó fiókjában találsz.
–Üzenem neki, hogy egy istennő!–tápászkodtam fel.
–Átadom. Hamarosan megyünk vissza! Tarts ki!–búcsúzott el.
–Siessetek, mielőtt elvisznek az ágy alatti szörnyek!–színészkedtem, miközben a szobatársam szekrényéhez léptem.
–Én mindent beleadok!–vette a poént a divatdiktátor, majd egy „szia” után letette a telefont. Kihúztam az említett fiókot. Könnyen megtaláltam benne az aszpirint. Töltöttem magamnak vizet a csapból és bevettem a gyógyszert. Visszafeküdtem és előhalásztam a könyvemet. El kezdtem nézegetni benne a képeket. Mennyi minden történt azóta, hogy először jártam Centopiában! És még mennyi minden fog. Hirtelen megpillantottam azt a képet, amelyen feltehetően Lídia és egy ismeretlen alak volt. Elgondolkodtam. Rhao említette, hogy látta a nőt beszélgetni valakivel. Talán ő lehet a társa. Eddig azonban híre, hamva se volt a történtekben. A töprengésből az ajtó nyikorgása ébresztett fel. A bejáratra tekintettem. Brigitta meglepődötten tekintett rám. Mielőtt bármit kérdezhettem volna megszólalt:
–Rossz ajtó.–ezzel a lendülettel be is csapta a bejárót. Mivel a hangszigetelés nem volt valami fantasztikus, hallottam, ahogy benyit egy másik szobába. Elkezdtem gyanakodni. Az ő szobája egy másik folyosón volt! Ezek szerint nem a sajátjába ment, hanem Violettáéba! Azon nyomban felpattantam az ágyból. Igaz rögtön meg is bántam, mert kis híján visszaszédültem a fekvőhelyemre. Végül sikerült elindulnom. Mikor kiértem a szobámból, pont láttam Brigitta szoknyájának a csücskét a sarkon. Utána iramodtam. Nem érdekelt, hogy mindjárt szétrobban a fejem. Pontosan tudtam mit akart Violetta unokatesója: a barátnőm naplóját! A múltkor is azt próbálta megszerezni, mikor rajtakaptam.
–Hé!–kiáltottam utána. Hátrafordult, majd elkezdett rohanni. Én is így tettem, de akarat ide vagy oda, nem tudtam olyan gyorsan futni, ahogy ő. Túl gyenge voltam még hozzá. Megálltam. Ekkor tudatosult bennem, hogy már kint vagyok a kollégium épületéből, és immár az iskola egyik halljában ácsorgok.
–Nocsak, kisasszony! Hiányolja a kemény testnevelés órákat, vagy miért futkározik?–hallottam meg Dr. Morton hangját a hátam mögül.
–Erről szó sincs.–mentegetőztem, majd megköszörültem a torkom.–Jó napot kívánok!
–Persze, persze.–legyintett a férfi. Ezt nem tudtam mire venni.
–Hogy?–kérdeztem.
–Semmi.–felelte a tanár, majd alaposan végigmért. Én is magamra tekintettem. Mivel ruhástul raktak az ágyba, jól elgyűrtem a farmeremet és a pólómat. Rettenetesen néztem ki, a hajamról nem is beszélve. Szanaszét állt. A futástól meg jól kipirultam és kapkodva vettem a levegőt.–Még mindig várok egy választ a kérdésemre!–mondta. Elméláztam. Mit mondjak neki?
–Csak siettem.–vágtam rá.
–És hova?–tudakolózott. Értetlen képet vágtam. Mi köze hozzá?
–A mosdóba.–adtam meg a választ.
–És ezért állt meg olyan hirtelen?–faggatott tovább. Te jó ég! Ez az ember mit képzel?
–Elbizonytalanodtam, hogy merre van a WC.–feleltem.
–Hány éve is jár ide?
–Ez a harmadik évem.
–És addig nem sikerült megjegyeznie, hogy merre vannak az illemhelyek?
–Nem errefelé járok elvégezni a dolgomat.–válaszoltam és úgy tettem, mintha már nagyon menni akarnék arra a bizonyos helyre. A földrajz tanár újra végigmért, majd rájött, hogy nem tud megtörni.
–Menjen!–legyintett. Erre én elkezdtem sprintelni a legközelebbi női mosdó irányába. Nem mintha tényleg kellett volna, csak szerettem volna minél távolabb kerülni ettől az embertől. Mikor beértem a toalettre az első dolgom az volt, hogy belenézzek a tükörbe. Elförmedtem magamtól. megpróbáltam rendbe tenni a hajam. Nem használt sokat, mert nem volt nálam fésű, de több volt a semminél. Vártam pár percet, majd kinéztem az ajtón. Dr.Morton már nem volt ott, így megnyugodva visszaindultam a kollégium felé. Aztán eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Brigitta után kutatni már felesleges volt, ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem, a töri szertárt és értesítem Violettát. Minden kanyarnál óvatosan kitekintettem, nehogy még egyszer egy kellemetlen párbeszédbe fussak a „kedvenc” tanárommal. Elég lassan, de végül megérkeztem a célhoz. Bekopogtattam az ajtón. A töri tanárunk nyitott ajtót.
–Jó napot! Meg tudná mondani, hogy Violetta itt van-e?–tudakoltam udvariasan.
–Pont most fejezte be a pakolást már visszaindult a szobájába.–mosolygott a tanárnő.
–Ó, köszönöm az információt! Viszlát!–köszöntem el.
◦○◊○◦
Felrohantam a lépcsőn, hogy gyorsabban odaérjek a szobámba. Útközben elkezdett világítani a karkötőm. A barátaimat ott találtam, hogy éppen aggódva az ágyamat vizslatják.
–Mia! Hát itt vagy!–köszöntött Paula.
–Bajban vagyok!–nézett rám Violetta kétségbeesetten.–Valaki ellopta a…
–Brigitta volt.–válaszoltam.
–Tessék?–hüledezett a lány.
–Brigitta lopta el a naplódat.–ismételtem el.
–A kis mocsok!–szitkozódott a barátnőm.
–De most fontosabb dolgunk van!–mutattam a Holdkőre.
◦○◊○◦
–Azért majdnem elkaptak.–mondta Dr. Morton az előtte álló lánynak.
–De maga kisegített.–tette hozzá Brigitta.–Csapatmunka volt.
–Nem annak kellett volna lennie!–vetette a szemére a tanár.–Na, adjad csak ide!
–Akkor?–szorította magához a naplót a diák.
–Ötös leszel évvégen.–nyugtatta a férfi.
–Rendben.–felelte a lány majd átnyújtotta könyvecskét.
–Most elmehetsz.–mutatott a kijárat felé Dr. Morton. Brigitta fújtatott egyet, majd becsukta maga után az iroda ajtaját. A férfi előkapta a telefonját és tárcsázta a megfelelő számot.
–Sikerült?–szólt bele egy izgatott hang.
–Nos, mivel én nem vagyok olyan haszontalan, mint te Lídia.–kezdte a tanár.–Igen, megszereztem neked az unokahúgod naplóját.


Liza

Mia és a bogárember, avagy a legújabb hírek a 3.Évadról!

Ciao!

Jó híreket hoztam! Azon kívül, hogy rávettem magam a rész megírására, ráakadtam újabb érdekes dolgokra, azon a csodálatos helyen, amelyet internetnek hívnak.

Kezdjük ott, hogy új leírás kaptunk a legújabb évadról a hivatalos oldalon!

Az eredeti szöveg:
All of Centopia are buzzing with excitement: Onchao the winged unicorn now has a little sister! Cute Kyara,  but she is not only a handful,  she is also the ideal target for Gargona and her new allies, the mean insect men from the cursed land of Dystopia. Mia and her friends Yuko and Mo have more than enough to do protecting the unicorns from the bad guys, using lots of charm, wits and their best flying skills.

Fordítva(szabadon, mint a madár):
Egész Centopia izgatottan nyüzsög. Onchaonak, a szárnyas unikornisnak, kistestvére lett! Az édes kis Kyara, azonban nem csak szeleburdi, hanem megfelelő célpont Gargonának, és az új társainak, a fukar bogárembereknek, akik az elátkozott Dystopia földjéről érkeztek. Mia és a barátai, Yuko és Mo, feladata, hogy megvédje az unikornisokat a rosszfiúktól, rengeteg bájjal, ésszel és a legjobb repülő képességükkel.

Az érkezési időről nem kapunk semmi újat, ugyanúgy 2017 elejére ígérik, mint eddig.

Akkor most elemezzünk képeket!

Ő itt Kyara és a boldog bátyja, Onchao. Még a szárnyuk is ugyanolyan! Az új jövevény egész édes, bár azzal a konttyal úgy néz ki, mint aki az ókori Rómából érkezett volna. :/

De nem csak Onchao kap testvért maga mellé! Nagyon úgy látszik, hogy Yuko sem marad egyedül! Ő is kap egy lánytesót, akit Kuki-nak kereszteltek. Csodálatos névválasztás. Kíváncsi vagyok mit kezdenek vele a magyar szinkronizálók. XD Mindegy. Ez már a jövő zenéje. Mindenesetre ő a fura, piros hajú a háttérben.

És most térjünk rá a harmadik dologra.
Storytime! Azaz storyboard. Vagyis egyfajta vázlat a készülő részhez!

Nézzünk át pár képet!

Szóval itt a gonoszok gonoszkodnak. Gargona és az új hapsija, egy bogárember valamin tanakodnak.

Mia, megérkezése után, összefut Kukival (amúgy most ülök a képernyő előtt és szó szerint röhögök), aki nem tűnik túl kedvesnek...

És ahogy, szálldogálnak, szálldogálnak, egyszercsak meghallják Yuko kiáltásait. Ami így hangzik: Tesó! Mia! Itt vagyunk!

Egy testvéri ölelés....plusz Mo bandzsít, lol...:D

Ennyi lenne mára! Az oldalon még találtok egy halom képet. Esetleg megpróbáhatjátok megfejteni miről szól az epizód!

Liza





16. Rész

A jóslat felé helyeztem a Violetta által előkapart tükröt.

Mia: Nagy veszély közeleg
Violetta: Mint éjfekete sötét felleg
Mia: Mentsd meg mi fontos
Violetta: az ellenség nem mindig pontos.

Az arany fény körbecikázott körülöttünk. Ahogy a varázslat beszippantott éreztem, ahogy Centopia melegsége átjárja a határtalan teret. Jó nagyot kellett fékeznem, mert pont egy fa felett érkeztünk meg az unikornisok földjére, és az ágak legvége nem volt messze a portáltól. Szóval miután szerencsésen megmenekültem attól, hogy felszúródjak az ágak valamelyikére, Violetta után kezdtem el kutatni. Nem kellett sokat nézelődnöm, hamar megpillantottam a földön. Én is leereszkedtem mellé.
–És most hogyan tovább?–nézett rám.
–Először is, megkeressük Mot, aztán neki látunk a jóslat megfejtésének.–amint elhagyta a számat az utolsó szó, egy kürt harsant nem messze tőlünk. Automatikusan megragadtam a társam kezét, majd a fa lombjára húztam. Meghúztuk magunkat a levelek sűrűjében. Nem telt sokba és megjelent egy kisebb csapat. Mind emberek voltak és többé-kevésbe rendezett sorokba meneteltek előre.
–Akkor, most mi is van azzal a kitűnő hallásoddal?–kérdezte az egyikük. Hatalmas termetű volt, de a feje aránytalanul kicsi volt a testéhez képest. Raszta hajában különböző színű gyöngyök voltak, a ruhája gyűrt és viselt volt. Jobb kezében egy puskát tartott. Hideg tekintettel pásztázta körbe a tájat. Majd végül visszapillantott a mellette állóra. A másik férfi hozzá képest iszonyú vékonynak tűnt. Egészen úgy nézett ki, mint ahogyan Robin Hood. A fejére kapucnit húzott, amely félig eltakarta az arcát. A vállán egy íj várta, hogy használatban vegyék, oldalán egy díszes tegezben rengeteg nyíl sorakozott.
–Nem kellett volna meg fújni a harsonát.–közölte teljesen nyugodtan. A termetes fickó felhorkant.
–Hallod ezt Silvio?–fordult hátra. Egy szőke hajú fiú lépett ki a tömegből szégyenkezve. A ruhája szakadt volt, alig múlhatott tizenkettő. Megesett rajta a szívem.
–Igen uram!–húzta ki magát büszkén, de a szemében félelem csillant.
–Máskor ne fújd meg a hangszert!–mosolygott kajánul a vezér.
–De, hiszen ön mondta, hogy…!–védekezett a fiú, de rápillantva a felettesére elbizonytalanodott, és félbe hagyta a mondatot. A termetes alak nevetve legyintett.
–Tovább!–ordította el magát hirtelen. Majdnem elvesztettem az egyensúlyom ijedtemben, de szerencsére az utolsó pillanatban megkapaszkodtam a mellettem lévő vékony ágban, ezzel azonban kettéroppantottam egy friss hajtást. A szívem kihagyott egy ütemet. Bár a csapat nagy része nem hallotta a balesetet, a Robin Hood kosztümös fickó viszont annál inkább. Felén emelte a fejét. Pár végtelennek tűnő másodpercig farkasszemet néztünk a mélyzöld szemű idegennel.
–Baj van Bernando?–fordult vissza a vezér. A férfi összehúzta a szemét, látszott rajta, hogy nagyon gondolkodik valamin.
–Csak egy madár.–felelte végül és a társai után indult. Megnyugodva sóhajtottam. Mikor a tömeg már elég messze jutott, leereszkedtünk a búvóhelyünkről.
–Azt hittem meghalunk!–tört ki Violettából.–Mi volt ez?!
–Nem tudom.–válaszoltam.
–Úgy látszik, van egy besúgónk az ellenség között.–mondta.
–Azért ne bízd el magad. Ki tudja miért nem árult be minket!–figyelmeztettem.
–Mi van, ha láthatatlanok vagyunk?–vetette fel a hipotézist a barátnőm.
–Nem hiszem.–ingattam a fejem.–Sokkal inkább neheztelt a főnökére, ezért úgy döntött megnehezíti a dolgát.
–A legjobb, ha minél előbb eltűnünk innen!–zárta le a témát a társam. Megnyomtam a pillangót a gyűrűmön.
–Vigyél Mo-hoz!–utasítottam.
◦○◊○◦
A herceg idegesen járkált körbe-körbe az ideiglenes táborhelyükön. A kémek nem hoztak túl jó híreket. Az, hogy az ellenség nem tűnt kicsinek és gyengének, csak az egyik gond volt. A nagyobb problémát az jelentette, hogy a fura idegenek elfogták Onchaot és elkábítottak. Mo nem tudta, hogy mihez kezdjen. Jól esett volna, ha az apja most mögötte áll. Máskor ki nem állhatta, ha a király még naivnak vagy meggondolatlan fiatalnak nevezte, de most mit nem adott volna egy kis kisegítésért. Egy rózsaszín lepke jelent meg a szemei előtt, kizökkentve a gondolataiból.
–Mia!–derült jobb kedvre egy pillanatra. Én és Violetta földet értünk a tündérek sátrai között.
–Szia!–üdvözöltem boldogan és átöleltem.–Valami baj van?
–Jó, hogy jöttetek.–sóhajtott.–Nagy a baj.–felelte.
◦○◊○◦
Bernando érdeklődve vizslatta a ketrecbe zárt lényt. Hirtelen Silvio jelent meg mellette egy vödör vízzel.
–Azt hittem csak a mesékben léteznek.–kezdett bele az újonnan érkezett a mondanivalójába. Nagy erőlködések közepette elég magasra emelte a vizet, hogy beleönthesse a ketrecen belül található vályúba.–Nem izgalmas?–kérdezte hátrafordulva. Bernando nem válaszolt, csak bámult maga elé. Silvio csalódottan nyugtázta, hogy nem tud párbeszédbe egyelődni a kémmel. Visszaindult a sátra felé.
–Szerinted ez helyes?–szólalt meg hirtelen a férfi. A fiú megtorpant.
–Mi?–kérdezte. Bernando a ketrecben alvó unikornisra mutatott.
–Hagyni kellett volna elmenekülni. A légynek sem ártott volna.–mondta.
–A kisasszony megparancsolta, hogy mindent fogjunk be, ami a közelünkbe tér.–válaszolt Silvio.
–És az Ő szava szent?–érdeklődött a kapucnis alak.
–Ő az egyetlen, aki visszaadhatja az emlékeinket.–sóhajtott a fiú.–És az otthonunkat.
◦○◊○◦
–Onchao!–rémültem meg.–Elkapták?
–Igen.–bólintott együtt érzően az egyik kém.
–Ki kell szabadítanunk!–jelentettem ki.
–Biztos, hogy jó…?–kezdte Mo.
–Igen.–feleltem ellenzést nem megtűrve.
–Végülis a jóslat is erről szól.–tette hozzá Violetta.
–A jóslat?–kérdezte meglepődötten a herceg.
Nagy veszély közeleg, mint éjfekete sötét felleg, mentsd meg mi fontos, az ellenség nem mindig pontos.–szavalta a társam.
–Onchao fontos.–szólaltam meg.
–Akkor?–nézett körbe Mo.
–Kell egy terv!–válaszoltam.
◦○◊○◦
 A kémeink hozzájutottak ahhoz az információhoz, miszerint napnyugtakor enni visznek Onchaonak. Ekkor azonban ki kell nyitniuk a ketrec ajtaját, hogy be tudják vinni az élelmet. Megfelelő alkalom a megszöktetésre. A fontos, hogy Lídia visszaérkezte előtt érjünk oda, mert, ha ő tudomást szerez a tábor fogvatartottjáról, biztosan helyez a ketrechez fegyveres őröket, ami jócskán nehezíti az esélyeinket.
–Míg én és Yuko elintézzük a ránk támadó embereket, addig Mia, Violetta kíséretével segít Onchaonak kiszabadulni. A többiek nem bújnak elő, addig, amíg nem szükséges. Nem lenne jó, ha megtudnák, hogy a király egy csapatot küldött rájuk kémkedni. Minden világos?–nézett Mo körbe a jelenlévőkön. A tündérek bólintottak.–Rendben, akkor indulás! Amilyen halkan csak tudtok!
Belevágtunk az erdő sűrűjébe. A szívem majd kiugrott a helyéről, olyan gyorsan vert. Izgultam. Ha nem érünk oda időben, akkor nem lesz más esélyünk Lídia érkezte előtt. Kulcs nélkül ugyanis elég nehéz kinyitni egy zárat.
–Gyorsan!–hallottuk a legelöl haladó kém sürgetését. Kiértünk az erdő szélére, ahonnan látni lehetett az ellenséges tábort. Észrevettem a ketrecet, benne Onchaoval. Ijedten nézelődött jobbra-balra. Rájött, hogy nem tud kijutni.
–Ott jön az istállófiú!–mutatott az egyik irányba Yuko. felismertem a szőke hajú gyereket. Silvio volt a neve. Úgy látszik, ő végzi a piszkos munkát.
–Legyetek résen!–figyelmeztetett Mo.
◦○◊○◦
–Ne félj! Csak enni hoztam!–Silvio próbálta nyugtatni az unikornis, ez azonban nehezen ment, mert ő mega is elég ideges volt.–Jó paci!–lassan a zárba helyezte a kulcsot és elfordította, de közben mindvégig az állaton tartotta a szemét. Az egyszarvú az ajtót bámulta. A fiú óvatosan kinyitotta azt, majd tett egy lépést befelé. Onchao azonban két lábra állt és nagyot nyerített. Mindenki felkapta a fejét a táborba. Mi is akcióba lendültünk.
–Silvio fogd már meg!–ordított a termetes ember, ám ebben a pillanatban egy vízgömb találta el. Olyan sebességgel csapódott az arcába, hogy az felért egy jobb egyenessel. A világ elhomályosult egy percre a vezér előtt.
–Nesze neked, marhafej!–vágott oda Yuko. Én a ketrechez siettem. Onchao szeme megcsillant, mikor meglátott.
–Gyere!–mondtam, majd a megrettent fiúra tekintettem, aki addigra elállt az útból. meg akartam szólítani, de elfutott. Megráztam a fejem és az erdő felé tereltem az unikornist. Onchao a magasba emelkedett. Violetta a felénk érkező embereket lövöldözte.
–Félre!–hallottam meg a hatalmas alak kiáltozását. Egy puskát emelt az ég felé. Pontosabban Onchaora.
–Vigyázz!–figyelmeztettem és védekezően elé repültem. Az altató lövedék így engem talált el. Hirtelen elzsibbadt mindenem, nem tudtam csapdosni a szárnyaimmal.
–Mia!–hallottam Violetta hangját. Elkezdtem zuhanni. Minél lejjebb értem, annál homályosabb lett a kép. Az utolsó dolog, amit felfogtam, az az, hogy Mo a karjaiba tart.
◦○◊○◦
Minden sötét volt. A feketén túlról hangfoszlányok érkeztek. Nagy nehezen, de rávettem magam, hogy felébredjek. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy a szobámba vagyok. A nénikém, Paula, Sue, Vincent és Violetta aggódva néztek rám.
–Jól vagy?–kérdezte Gianna rémülten.
–Igen.–feleltem és felültem az ágyamon. A fejem iszonyúan hasogatott.–Onchao?
–Megvan.–mosolygott Violetta.–Biztonságosan visszatértek a palotába.
–Akkor jó.–mondtam majd visszafeküdtem.
–Mia?–tudakolta a gyámom.
–Alszom.–válaszoltam, majd hagytam, hogy elnyomjon az álom.



Liza

15. Rész

Az eső lassan már két napja koptatta az Firenzét. Az ég szürke volt, emiatt minden ember kedvtelenül kóborgott az utcán. A tornatanár is letargiába esett, miután rájött, hogy szakadó esőben nem küldhet ki minket futni. Ehelyett a teremben próbáltunk meg kidobózni, de valahogy senki sem volt ráfogható a mozgásra. A többi óra se ment a rendes kerékvágásban, a tanárok többsége könnyű feladatokat adott fel, és végülis ő is, meg a diákok is lustultak egész órán. Kivéve egy tanárt. Dr. Morton mintha megnyerte volna a lottót, úgy pörgött az elmúlt napokban. Olyan szinten jó kedve volt, hogy egy idióta osztálytársam meg is kérdezte tőle, hogy mit vett be. Így szedett be egy (újabb) szaktanárit. Persze utána választ adott a kérdésre, miszerint nem evett semmit, az időjárás viszont felvidította. Asszem én ezen a ponton végérvényesítettem a tényt, hogy ez az ember nem normális. Természetesen Dr. Morton úgy gondolta, hogy ha már ilyen rossz kedve van az osztálynak, miért is ne lehetne rosszabb? Szóval így írtunk röpdolgozatot azon a héten, ahol az egész tanári kar megegyezet abban, hogy nem fárasztja a nebulókat különféle számonkérésekkel. Gratulációm ennek a fantasztikus kommunikációnak, ami a földrajztanár és a kollegái között folyik! Később persze Dr. Morton arra fogta az egészet, hogy neveletlenül viselkedtünk és képtelen volt minket leállítani. Az igazgató meg elhitte.
Ennél már csak az volt rosszabb, amikor elment az áram. Mindenki megőrült, Violetta pánikolva rontott be a szobánkba, hogy képtelen feltölteni a telefonját.
–Mit vársz, javítsam meg kézrátétellel?–néztem rá érdeklődve.
–Gondoltam nálatok hátha van áram.–szabadkozott.
–Violetta, két szobával vagyunk arrébb.–szólt közbe Paula.
–Semmi sem lehetetlen.–közölte majd lehuppan az ágyamra.–Mit csinálok én Instragam nélkül?!
–Sokkal nagyobb problémák is vannak a világon.–feleltem.
–Például Afrikában éheznek, Szíriában háború van…–sorolta a szobatársam.
–És a karkötőt sem tudjuk feltölteni.–tettem hozzá. Violetta még jobban kétségbeesett.
–Jaj, ne! Hogy megyünk így el…–kiáltott, de egy pisszenéssel lehalkítottuk.
–Nyitva van az ajtó.–hívtam fel a figyelmét.–Így mindenki meghallja, hogy te mit ordítasz.
–Ki ordít, mit?–lépett be a szobába Sue két gyertyával a kezében.
–És ez is megtörténhet.–utaltam az előbbi helyzetre.
–Azt hiszem, lemaradtam valamiről.–mondta a lány.–Szereztem világítást a fizikaszertárból.–mutatott a szerzeményeire.
–Remek!–mosolyodtam el.
–Idézzünk szellemet!–emelte fel a fejét Violetta.
–Belőled honnan jönnek ilyen gondolatok?–kérdetem, miközben felálltam, hogy becsukjam az ajtót.
–Nem akarom tudni.–forgatta a szemeit a divatdiktátor.
–Ha jól emlékszem a fiókomban van egy gyufásdoboz.–lépett az asztalához Paula. Pár perc múlva beüzemeltük a múlt századi világítást a szőnyeg közepén és reménykedtünk, hogy nem gyullad fel semmi.
–És most?–tudakolta a szobatársam, miután körbeültük a kis máglyát.
–Ez jó meleg.–jegyezte meg Sue.
–Beszélgessünk.–vetettem fel.
–Oké, mit szóltuk Dr. Morton délelőtti kis akciójához?–érdeklődött Violetta.
–Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de szerintem ez az alak nem teljesen százas.–válaszolta Paula.
–Ugyanez a véleményem.–helyeseltem.–Bár nem mintha mi százasok lennénk…!
–Jó, de messzebb van a százastól, mint mi.–forgatta meg a szemeit Brigitta unokatestvére.
–Szerintem titkol valamit.–tette hozzá Sue.
–Igazad lehet.–bólintott a szobatársam.–Szerintem megnyerte a múlt heti lottót.
–Hát valaki elvitte a főnyereményt.–gondolkodtam. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Vincent megdöbbenve nézett ránk.
–Hát ti mit csináltuk?–tudakolta.
–Nem egyértelmű? Szellemet idézünk.–színészkedett Violetta.
–Rendben, akkor én megyek is…–fordult meg a fiú.
–Ugyan már, csak ugratunk, gyere vissza!–nevettem. A többiekből is kitört a röhögés. Vincent arcán is megjelent egy apró mosoly, de nem sokáig.
–Most találkoztam a titkárnővel, azt mondta, hogy az igazgatónő szeretné látni Miát egy személyes ügy miatt.–mondta.
◦○◊○◦
Dr. Morton befejezte az utolsó dolgozat javítását is. Idióta kis kölkök! Imádta, ha vihar volt. Lídiára emlékeztette. Lídiáról pedig az jutott eszébe, hogy hamarosan a serege elindul, és ostrom alá veszi Centopiát.
◦○◊○◦
Idegesen álltam az igazgatói előtt. Nem tudom miért hívattak. Óvatosan bekopogtattam.
–Gyere!–hallatszott az ajtó mögül. Benyitottam az irodába. A meglepetéstől elakadt a szavam.
–Szia, Mia.–üdvözölt a nagynénikém.
–Ne állj ott tátott szájjal!–mondta az igazgatónő.–Bár én sem számítottam az érkezésére.
–Szia.–böktem ki, majd átöleltem Giannát. A haja és a kabátja csupa víz volt.
–Szeretnék veled négyszemközt beszélni.–felelte a gyámom.
–Oké.–reagáltam. Elsétáltunk a könyvtárba, ahol az áramszünet miatt most senki sem tartózkodott, mert sötétben lehetetlenség volt olvasni. Egy rejtett zugba leültünk és a polcnak támasztottuk a hátunkat.
–Mi a baj?–kérdeztem aggódva.
–Nem tudom, hol kezdjem.–vett egy mély levegőt.–A falu, ahol eddig éltem, az emberek eltűntek.
–Hogy mi?–döbbentem le.
–Egyik napról a másikra. Egytől egyig.–felelte és nagyot nyelt.
–És te? Te miért nem?–kérdeztem.
–Épp egy megbeszélésről tartottam haza Genovából. Feltűnt, hogy egy autó sem jön szembe, nem mintha valaha is csúcsforgalom lenne, de egy teherautó azért egyszer-egyszer feltűnik. Megálltam a gyümölcsösnél, hogy vegyek egy kis szőlőt. Az eladót viszont sehol sem találtam. Körbejártam a falut és rájöttem, hogy rajtam kívül senki sincs nincs a környéken.
–De hát, ennek semmi értelme.–ráztam meg a fejem.
–Hát nem érted?–nézett rám Gianna. Csak most tűnt fel, hogy teljesen falfehér.–Rám találtak.
–Mármint Claudia?–tudakoltam idegesen.
–Igen.–válaszolta és a kezébe temette az arcát. Elgondolkoztam.
–Várj csak! Azt hiszem, tudom, hol vannak a falu lakói!–jutott eszembe.
–Hol?–emelte fel a fejét a nagynénikém.
–Centopiában.–mondtam. A gyámom felegyenesedett.
–Ezt honnan veszed?–érdeklődött.
–Amikor múltkor ott voltunk, felfedeztük, hogy Lídia, akarom mondani, Claudia egy sereget toborzott.–meséltem.
–Várj, lassíts! Milyen Lídia?–kérdezte.
–Claudia átnevezte magát.–válaszoltam.
–Vagy lehet, hogy nem is Claudiának hívták eredetileg.–töprengett el Gianna.
–Ez most nem fontos.–figyelmeztettem.
–Oké. Azt mondod, hogy a falu lakói képezik a sereget?–meredt a plafonra.
–Pontosan.–sóhajtottam.–Csak azt nem tudom, mit kezdjünk velük.
◦○◊○◦
–Erre gyere!–mutattam a szobánk ajtajára.–Itt lakunk.–nyitottam be.
–Sziasztok.–köszöntem a szobába lévő barátaimnak.
–Szia, Mia! Ó, jó napot!–vette észre Violetta a mögöttem belépő nénikémet.
–Csókolom.–köszöntek a többiek is.
–Nyugodton tegeződhetünk.–felelte Gianna, majd értetlenül a szőnyeg közepén lévő gyertyákra meredt.–Ez micsoda?
–Lámpa.–mondta Paula.
–Ó, értem.–bólintott a gyámom.
–Mi történt?–nézett egyszer rám, egyszer a váratlan érkezőre Violetta.
–Egy kicsit hosszú, de…–kezdtem.
–Mia, a karkötőd!–figyelmeztetett Sue. Az ékszerre pillantottam. Halványan pislákolt. Valószínűleg azért, mert nem volt teljesen feltöltve.
–Őőő, nos…–meredtem a nénikémre.
–Menjetek nyugodtan, majd mi elvendégeljük a vendéget.–ajánlotta fel a szobatársam.
–Köszönöm Paula.–hálálkodtam, majd előbányásztam a könyvem.



Liza

14. Rész

–Szólnunk kell a többieknek!–mondtam Violettának halkan. Finoman bólintott majd lassan felállt. Egy ág reccsent a talpa alatt. Mindketten megdermedtünk és ijedten néztünk egymásra. Szerencsénkre Lídia és a többi ember nem hallotta meg. El voltak foglalva azzal, hogy valamit nagyon pakolásszanak. Legalábbis is az erőlködés és a lepuffanó terhek hangjából erre következtettem. Miután megnyugodtunk már óvatosabban folytattuk az utunkat, kifele az erdőből. Még sokáig hallottam Lídia panaszkodásait. Vajon kik lehetnek ezek az emberek? Egyáltalán emberek? És miért nem emlékszenek semmire sem?
Szinte egy végtelennek tűnő idő után már elég messzire voltunk a tábortól és elmertünk emelkedni a talajtól. Ezután az eredeti cél felé vettük az utunkat. A palota nem volt messzebb tízpercnyi repülésnél, de mi nagyjából öt perc alatt megtettük a távot. A tündérek vidáman élték életüket a kertben. Volt, aki kertészkedett, valaki az unikornisokat kényeztette, mások egymással beszélgettek. Egy szóval: minden visszatért a régi kerékvágásba a vihar után.
–Hé! Csajok!–hallottuk Yuko üdvözlését.–Jó, hogy jöttök! Már kezdtem unatkozni!
–Miért, nem tudsz senki mással beszélgetni?–tudakolta puszta érdeklődésből.
–Nem a dumcsizásról van szó!–forgatta meg a szemeit szórakozottan a harcos.–Veletek együtt érkezik a veszély és a kaland is!–mondta titokzatosan.
–Jó tudni, hogy ilyen jótékony szerepünk van Centopia napi életében.–közöltem ironikusan.
–Ugyan már! Jó móka, nem?–kérdezte kíváncsian.
–Őőő, biztos.–felelte Violetta, majd elkomorult az arca.–Van valami, amiről tudnotok kell.
–Tudni? Kinek?–Yuko csodálkozva nézett ránk.
–Mindenkinek.–válaszoltam.
◦○◊○◦
Kis idő múltán összeült a szokásos tanácskozós csapat. Én, Violetta, Yuko, Mo, Alex, Mayla, Raynor, Naya és a ki-bejárkáló Rekah, aki időnként még édességet is hozott.
–És nagyjából hányan lehettek?–tudakolta király.
–Sokan. Legalább ötven sátrat láttam, de ki tudja mekkora részét láttam a tábornak.–mondta Violetta.
–Nem hangzik jól.–felelte a szorosan mellettem álló herceg. Bíztatás képen megszorítottam a kezét. egy szomorú mosolyt küldött felém.
–Ha tényleg ostromra készülnek bizonyára jelet is fognak adni.–töprengett Raynor.
–Legjobb lenne, ha felderítőket küldenénk.–vetette fel Mayla az ötletet.
–Akik felmérnék a valós helyzetet.–tettem hozzá.
–Reméljük nincsenek kétszáznál többen.–jelentette ki az uralkodó.–Annyi emberrel már nem tudunk el bánni.
–De vajon honnan szerzett ennyi szövetségest?–kérdezte Yuko. Az eddig csendben álló orvos félrefordította a fejét.
–Naya, te tudsz valamit?–tudakolta a királyné.
–Amennyire Lídiát ismerem, szerintem azok az emberek nem jókedvükből csatlakoztak hozzá.–válaszolta.
–Ebben lehet igazság, bár elég furcsa, amiről ott beszéltek.–mondtam.
–Miről?–nézett rám Mo.
–Arról, hogy mire emlékeznek.–adta meg a válasz helyettem Violetta.
–És ez pontosabban mit takar?–érdeklődött Raynor.
–Valaki a házáról beszélt, egyesek neveket hangoztattak, amelyek ismerősnek tűntek nekik.–fejtettem ki.
–Érdekes.–a király csak ennyit tudott kibökni. Hirtelen feltárult az ajtó és Rekah jelent meg egy tálcával, rajta a gőzölgő gyógyteával. Ezúttal egy utánfutót is hozott magával.
–Onchao!–ugrottam a nyakába. Vidáman üdvözölt.
–Tehát, akkor azt hiszem, készen vagyunk.–fejezte be a király a megbeszélést.
◦○◊○◦
Onchao boldogan eszegette az almákat, amelyeket az előbb rúgott le a kertben álló fáról. Én a készülődő kémeket néztem. Elvileg mi is elkísérjük őket egy darabig. Messziről figyeltem, ahogy Mo minden szükséges információt megoszt velük.
–Jó király lesz belőle.–jelent meg az oldalamon Violetta.
–Igen.–erősítettem meg.–A kérdés az, hogy belőlem jó királyné lesz-e majd.
–Ugyan.–nevetett.–Ne beszélj butaságokat.
–Mármint, hogy királyné lesz belőlem?–kérdeztem.
–Mármint, hogy esetleg rossz vezető leszel. Nagyon humoros kedvedben vagy ma.–jegyezte meg.
–Köszönöm.–haraptam bele a számba.–Azt, hiszem, kissé lehangolt vagyok.
–Nem annyira, mint az énekteremben lévő zongora. Egyszer megpróbáltam játszani rajta, de rosszabb hangokat adott ki, mint mikor Brigitta énekelni próbál. Nincs hangja.–mesélte. Röhögni kezdtem.
–Úgy hangzik az unokatestvéred nem örökölte a csodálatos hangodat.–mondtam.
–Azért belőlem se lesz popsztár, de talán a színészként még elmegyek.–javított ki.
–Nekem bezzeg fahangom van.–sóhajtottam.
–De tudsz táncolni.–lökött oldalba a barátnőm.
–Az igaz.–bólintottam.–Nem rossztulajdonság, ha az ember egyszer majd estélyeket fog rendezni.
–Ugye majd engem is meghívsz?–kacsintott Violetta.
–Persze.–ígértem meg.
–Ki hív meg kit?–jelent meg Mo.
–Te, hogy teleportáltál ide?–tudakolta a divatdiktátor.
–Repültem?–a herceg nem vette poént. Úgy látszik neki is olyasmi hangulata lehetett, mint nekem.
–Na, ti pont összepasszoltok.–legyintett Violetta, aki valószínűleg ugyanazt állapította meg, mint én.
–Minden kész. Indulhatunk.–hagyta figyelmen kívül az előbbi párbeszédet Mo.
–Maradj itt Onchao!–állítottam meg az unikornist, aki éppen indult volna.
–Itt biztonságban vagy.–győzködte Violetta. Az egyszarvú megrázta a fejét.
–Sajnálom.–néztem rá megbánóan, majd elemelkedtem a földről, hogy az ez idő alatt elinduló csapathoz felzárkózzak.
◦○◊○◦
–Az az a hely!–mutatott Violetta a füstoszlop felé.–Ott vannak.
–Akkor leszállás.–utasította Mo a katonákat. Mindahányan beléptünk az erdőbe.
–Ti ketten menjetek előre és nézzétek meg, milyen messze van a tábor.–intett két kémnek a herceg. Mellésétáltam.
–És most?–tudakoltam.
–Várunk.–válaszolta, ahogy a távolodó tündéreket nézte.–Tudnunk kell, mennyire közelíthetjük meg a tábort anélkül, hogy felfednénk magunkat ennyien.
◦○◊○◦
Onchao nem tudta merre tart. Nem hagyhatja, hogy Mia azok a veszélyes alakok közelébe menjen. Későn jutott eszébe, hogy fogalma sincs, hol van. Eltévedt. Messziről füst gomolygott az égbe. Az unikornis úgy döntött, hogy megközelíti. Hiba volt. Ahogy közeledett nagy zajt csapott. Mire kiért a tisztásra, ahonnan a füst jött már egy felkészült csapat várta, hogy befogja. A fiatal mén ledöbbenve szemlélte a csatarendbe állt szárny nélküli teremtményeket.
–Ez micsoda?–szólt egy hang. Onchao rájött, hogy rossz helyen van. Hátrált.
–Nem latod, hogy egy unikornis?–így egy másik.
–Ne hagyjátok elmenni! A kisasszony nem lesz boldog!–kiáltott valaki a tömegből. A szárnyatlan tündérek fura hosszúkás fegyvereket emeltek feléje és lassan körbekerítették. Az egyszarvú mozdulni sem mert. Ijedten nyerített. Az emberek meghátráltak.
–Óvatosan.–mondta egyikük.–Veszélyes lehet!
–Engedjetek, van altató lövedék nálam!–a tömeg kettényílt és egy termetes alak jelent meg. Most vagy soha!–gondolta Onchao és kitárta szárnyait, hogy elrepüljön. A nagydarab ember azonban gyorsan reagált, és meghúzta a ravaszt. Az unikornis egy apró tűszúrás érzett a lábában. Elemelkedett a földről, de hirtelen fura bizsergés járta át a végtagjait. A szárnyai nem engedelmeskedtek és tehetetlenül lezuhant, akár egy szikla. Az emberek köré gyűltek.
–Mit csináljunk vele?–tette fel a kérdést valaki.
–Megvárjuk a kisasszonyt.–szögezte le a mellette álló. Onchao szemei elhomályosodtak, majd teljes sötétség borult rá.
Nem messze a tisztás széli bokorból két tündér nézte végig a jelenetet, majd lassan eltűntek az erdő sötétjében, mint akik jól végezték dolgukat.
◦○◊○◦
–Ó, jaj.–tekintettem a karkötőmre.–A mi időnk lejárt.
–Ne már!–sóhajtott Violetta. Mo az erdő felé nézett. A két kém még nem ért vissza.
–Ne maradjatok soká.–mondta, majd megcsókolt.
–Rendben.–feleltem miután elválltunk. A barátnőm megköszörülte a torkát. Válaszul megérintettem a karkötőt és integetve tűntünk el.
◦○◊○◦

Alig értünk vissza, hatalmas csattanás hallatszott. Mindketten összerezzentünk. a szél kivágta az ablakot és hideg levegő áramlott be a szobába. Nem kis erővel becsuktuk, majd a villámló és mennydörgő égre tekintettünk. A vihar megérkezett.


Liza

13.Rész

Na, mit ígértem nektek?

Megkönnyebbülve huppantam le Violetta mellé az iskola udvarán lévő padra.
–Nos, meg van?–kérdezte csillogó szemekkel.
–Igen.–húztam elő egy papír cetlit a zsebemből.
–Claudia.–olvasta fel a szöveget.–Vezetékneve nem volt?
–Azt mondta nem tudja.–válaszoltam.–De a helyi média társaságnál dolgozott.
–A nagynénikéd elég magába forduló személy.–nyugtázta a barátnőm.
–Legalább ezt sikerült kihúznom belőle. Ne hidd, hogy könnyű volt.–feleltem.
–Rendben értem. Reméljük ez elég lesz.–mondta, majd felállt.–Irány a szobám!
–Szóval hol kezdjük?–néztem rá kérdőn.
–Utánanézzünk annak a média társaságnak, vagy minek.–adta meg a választ, ahogy a lépcsőn siettünk felfele.
–Talán van valami felsorolásuk az ott dolgozókról.–tettem hozzá.
–Nem biztos.–húzta el a száját Violetta.
–Egy kommunikációs cégnél csak van.–biztattam.
–Majd meglátjuk. Gyere!–nyitotta ki az ajtót, hogy beengedjen a szobába. Paula és Sue valami önkénteskedős dolgon voltak a helyi menhelyen. Én is szívesen rábólintottam volna a feladatra, de hívott a kötelesség. Bele kellett húznom, most, hogy egyik napról a másikra kiderült, hogy én vagyok a dimenziók őre. Violetta előhúzta a laptopját az ágya alól és bekapcsolta. Leültem mellé az ágyra és levedlettem a cipőmet.
–Kedves Windows szíveskedik megint fél óra alatt bekapcsolni.–kommentálta ez eseményeket a barátnőm.–Kérsz valamit inni?
–Nem köszönöm.–ráztam meg a fejem.–Kinyithatom az ablakot?
–Persze. Érezd otthon magad. Vagyis… tudod, hogy értem!–mentegetőzött. Kitártam az ablakot és a kedvtelenül figyeltem az északról érkező éj-fekete viharfelhőket.
–Mit is mondtak? Hány napig lesz viharriasztás?–tudakoltam.
–A néni szerint a tévében, legalább három, de ha engem kérdezel egy hétig.–válaszolt, majd egy „Végre!” kiáltással jelezte, hogy felépült a rendszer és kezdhetünk böngészni. Az eleje nagyon nehezen indult meg. Mire megtaláltuk a társaságot, név szerint Genovai Helyi Média- és Telefonközpont, már hallottuk a közeledő vihar morgását. Szerencsére a pozitív gondolkodásom ez egyszer nem bukott el és egy 20 oldalas PDF dokumentumot találtunk az alkalmazottakról.
–Vicces lenne, ha kiderülne, hogy ez a Claudia valami takarítónő.–szólalt meg Violetta.
–Keress rá!–javasoltam. A barátnőm bepötyögte a nevet.
–Na, tessék! Huszonhárman vannak!–felelte csalódottan.
–Várj, itt az is fel van tüntetve, hogy mettől meddig munkálkodtak ott!–mutattam a dátumokra.–Így talán kiszűrhetjük!
–Nos, az első egészen 1945-76-ig dolgozott.–nézett rám Violetta idétlenül.
–Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán élt-e volna a nénikém akkor.–válaszoltam.
–Őt 1989. június 3.-án bocsájtották el.–görgetett a következőre a társam.
–1993. január 16?
–Nem.
–1993. január 20?
–Nem. Mi volt akkor? Valami nagy csőd?–tudakoltam.
–Nem tudom, de ha jól látom további tizenhat is kilencvenhárom telén „vérzett el”.–mondta Violetta.
–Őket ugorjuk át! Tovább?
–1999. május 18?
–Nem.
–2000. október 2?–tudakolta. Egy pillanatra lefagytam.
–Ez lesz az.–suttogtam elcsukló hangon.
–Biztos?–kérdezte.
–Igen.–bólintottam.–Akkor volt a baleset is.
–Értem.–nyelt egyet.–Tehát Claudia Orlando.
–Mit csinált?–tudakoltam.
–Időjárás-jelentés.–felelte.–A Youtube-nak biztos van egy-két felvétele!
–Nézzük!–mondtam. A videó megosztó kidobott pár találatot. Violetta rákattintott az elsőre. Egy komoly húszas éveiben járó nő jelent meg a képernyőn. Barna szemei voltak, ébenfekete kifésülve hullott a vállaira. Erőltetett mosoly jelent meg az arcán.
–Szép estét kívánok! Érdemes egy esernyőt beszerezni az elkövetkezendő hetekben…–kezdett bele a szövegben.
–Ez Ő!–kiáltottunk fel egyszerre Violettával, mikor meghallottuk a hangját.
–Lídia!–mondtam.
–Igen.–erősített meg a barátnőm.
–És most?–kérdeztem.
–Hát, izé.–vonta meg a vállát.–Elmegyünk Centopiába.
–Csak úgy?–értetlenkedtem, mikor a karkötőmre tekintette. Nem világított.
–Nem tudod megnyitni csak úgy a kaput?–tudakolta.
–Elviekben lehet.–mondtam.–De fogalmam sincs, hogy hogy.
–Kézrátétel?–vetette fel az ötletet.
–Vagy esetleg idézzük meg az alvilági erőket, nem?–viccelődtem.
–Szóval üljünk itt, amíg elkezd világítani?–nézett rám Violetta unottan.
–Kérd meg szépen, hátha akkor.–mondtam.
–Légy szíves világíts!–tagolta lassan a kérést a társam. A karkötő hirtelen kékes fényben kezdett el tündökölni.
–Működött!–tapsolt a divatdiktátor.–Varázsló vagyok!
–Per-persze.–hebegtem meglepetten. Elővettem a könyvet a táskából, és kinyitottam a világító oldalon.

Mia: Te ki az égen jársz
Violetta: Hallgasd meg szavunkat
Mia: Reményt, mit régen vársz
Violetta: Mutasd meg magunknak.

Az arany fény körbecikázott körülöttünk és elemelt a talajtól. Megkaptam a szokásos dolgokat és éreztem, ahogy a centopiai gravitáció lassan hatásba lép. A királyság egy csodás részére érkeztünk. Vidáman repültünk el a legelők és a dzsungelek sokasága felett, feltöltődve a friss levegőtől.
–Ilyen is régen volt!–jegyeztem meg.
–Hogy?–kérdezte Violetta.
–Hogy nem az akció kellős közepébe csöppentünk.–mondtam.
–Igazad van.–helyeselt és bukfencezett egyet a levegőben.
–A jóslat azt mondja, hogy te, aki az égen jársz… ez akár vonatkozhat ránk is. Pontosabban a tündérekre.–fejtegettem a feladványt.
–De a második felének így nincs semmi értelme!–vezetett rá a problémára a társam.
–Ajaj, jaj!–sóhajtottam reményvesztetten.
–Mi baj?–tudakolta az osztálytársam.
–Nincs jó érzésem.–mondtam.
–Már megint kezded.–forgatta meg a szemeit.
–Mit?–néztem rá érdeklődve.
–Ezt a dolgot. Kiráz tőle a hideg!–felelte.
–De akkor is rossz érzésem van.–makacskodtam. A távolban feltűntek a Tündér-hegy körvonalai.
–Én nem érzek semmit. Kivéve ezt az égett szagot.–fintorgott.
–Valaki tüzel.–jelentettem ki.
–Tüzel?–hüledezett Violetta.
–Tudod, amikor meggyújtják az éghető anyagokat, ami reakcióba lép a levegő oxigénjeivel, és…!–kezdtem.
–Tudom! De itt Centopiában?–tudakolta.
–Hát, bármi meg történhet.–vontam meg a vállam.
–Azért nézzük meg!–mutatott a füstoszlopra.
–Nem is tudom…–feleltem.
–Mi van, ha az erdő ég?–indult el a barátnőm a helyes irányba.–Ha már az érzéseidre támaszkodunk.–kiáltott vissza.
–Rendben. Megyek! Várj meg!–szóltam neki. Hamar odaértünk a füstölgő helyre. Violetta előttem haladt, így amikor hirtelen megtorpant majdnem neki ütköztem. Mielőtt még kérdezhettem volna valamit, lehúzott a földre, a fák közé.
–Mi az?–tudakoltam, de csendre intett. Elkezdtem fülelni. Nem messze tőlünk beszélgetés egy folyt. nem tudtam kivenni egy szót sem, de nem ketten voltak.
–Ezek vannak vagy tízen.–súgtam Violettának.
–Sokkal többen. A magasból rengeteg sátrat láttam.–magyarázta halkan.
–Kik lehetnek?–kérdeztem.
–Nem centopiaiak.–szögezte le a barátnőm.–Nincs szárnyuk. Inkább olyan emberfélék.
–Menjünk közelebb!–javasoltam. Olyan csendesen haladtunk előre, ahogy csak tudtunk. Mikor olyan közelre értünk, hogy tisztán kivehetőek voltak a beszélgetések, megálltunk. Különböző témákról beszélgettek. Az erdőről, az időjárásról, a furcsa lovakról, meg arról, hogy ki mire emlékszik az eddigi életéről. Ez nekem mind nagyon ködös volt, és elnézve Violettát neki is valami ilyen járhatott a fejében. A magasból szárnycsapások hallatszottak. Mindketten lelapultunk, ahogy egy árnyék suhan el felettünk. Az emberek abbahagyták a beszélgetést és elhallgattak. Néhány másodpercre idegtépő csend telepedett a környékre.
–Mit mondtam a lazsálásról? Így akartok elfoglalni egy királyságot! Csapnivaló egy sereg!–hallottuk meg Lídia szitkozódásait.



Kaptok egy kis kengurut!
Vagy egy óráig gondolkodtam, hogy a honnan jött az október 2.-a, de aztán rájöttem, hogy már két hónapja ezt nyomatják folyamatosan a tévében.
Liza
 
Mia és én 3.évad Blog Design by Ipietoon