19. Rész

Helló!
Hogy vagytok? Én túl vagyok a zárthelyi dolgozataimon (témazáró az egytemen) és újra szabadnak érzem magam.😼 Úgyhogy írtam új részt...
Végigolvastam a Chat üzeneteket. Én is benne lennék egy csoport létrehozásában (ha még akarjátok), de inkább a Discordot javasolnám, ott ugyanis lehet anoniman beszélgetni és Facebook se kell hozzá. Szóval, ha van rá még igény írjatok a Chat-re és intézkedem!

Eltelt pár nap. Túl soknak tűnt. Amikor legutóbb hátunk mögött hagytuk Centopiát, éppen egy nehéz döntés született. Szerettem volna ott lenni, segíteni a többieknek, kitalálni hova húzódunk vissza. Mo mellett maradni. A karkötő azonban nem villant fel. Hiába kértem rá, emlékezve arra, hogy már sikerült udvariasan felszólítani arra, hogy működésben lépjen. Most viszont makacsul díszelgett a karomon, mint valami teljesen átlagos ékszer.

A vihar azonban látszólag tovább állt. Ezt kihasználva mindenki kiszabadult a természetbe. Sue a rajzszakkörösökkel a parkban alkotott. Vincent és Paula a bunkiban ügyködtek valamin. Violetta naplója azóta sem lett meg, de nem adta fel a harcot. Én úgy döntöttem ellátogatok a nénikémhez. A lakás, amit bérelt, nem volt túl nagy. Egy hálószoba, egy pöttöm fürdő és konyhával egybekötött nappali volt benne. Azonban a belvárosban volt, egy emeletes társasház negyedik szintjén. A teraszról csodálatos kilátás várt. Nem csoda, hogy itt kötöttünk ki egy-egy csésze teával. Az időjárás kicsit csípős volt, de pulcsival már kellemesen elüldögéltünk.

–Valami hír?–tudakolta a gyámom. A karkötőmre néztem és megráztam a fejem.

–Azóta sem világított.–mondtam.–Kezdek ideges lenni.

–Ha szükség lenne rád, világítana. Nem?–nyugtatott a nénikém. Bár az utóbbi kérdés kicsit bizonytalanul hangzott, mintha nem lenne biztos benne. Azonban igaza volt.

–Tudom, Violetta is ezt mondja.–sóhajtottam.–És az idő is másképpen telik ott, mint itt. De ez akkor is nyugtalanító.

–Szerintem, legjobb lenne mégis, ha egy kicsit élveznéd a szép időt.–felelte erre Gianna.

–Nem jó, az időjárásról Lídia jut eszembe.–forgattam a szemeim. A nénikém nem válaszolt. Meredten bámult az égre. Látszólag elveszett a gondolatai között.

–A faluban… ahonnan mindenki eltűnt…–kezdtem bele. A gyámom szemei rám tapadtak. Félelmet fedeztem fel bennünk.–Nem ismertél véletlenül egy Bernando nevű embert?

–De.–vágta szinte rögtön rá a rokonom, majd habozva, de folytatta.–Volt egy Bernando nevű férfi…ő volt a vadőr. A közeli hegyekben éjszakázott. Csak nappal jött le a faluba.–mesélte.–De miért kérdezett? Találkoztatok?

–Centopiában. Igen.–bólintottam.–Egyszer, mikor megérkeztünk, a falusiak, akik ugye elfelejtettek mindent, majdnem ránk találtak. Elrejtőztünk a fák közé. De aztán valami zajt keltettünk. Csak Bernando vett észre bennünket. Nem szólt semmit. Pedig a főnöke meg is kérdezte tőle, hogy mit néz.

–Nos, attól, hogy elfelejtettek mindent, még nem jelenti, hogy gonoszak is. Bernando mindig tisztességes és egyszerű ember volt. Úgy döntött, hogy nem jelentetek veszélyt rá. Tulajdonképpen megbízott bennetek.–ecsetelte a nénikém.

–Talán ez lenne a módja annak, hogy megállítsuk őket?–elmélkedtem.–Ha valahogy visszatudnánk szerezni az emlékeiket…

–Félek erről nem most azonnal fogunk beszélgetni.–mutatott Gianna a karkötőmre. Ami világított. A szívem majd kiugrott a helyéről. Felpattantam a székből.

–Fel kell hívnom Violettát!–kiáltottam, majd a táskám irányába indultam.

–Ide is jöhet, ha akar!–szólt utánam a rokonom.

◦○◊○◦

Dr. Morton Lídiát tárcsázta.

–Helló?–hangzott a vonal végén az ismerős hang.

–Lídia.–mondta a tanár közömbösen.–Hogy halad az ostrom?

–Hamarosan megindulunk a palota felé. A tündérek nagyon aktívak. Valószínűleg készülnek a támadásra. De semmi esélyük.–tett jelentést a nő.

–Remek.

–Mondd, neked nincsenek híreid?–kérdezte Lídia kicsit idegesen.

–A naplóról? Nos, igazad volt, ezt el kell ismernem. Az unokahúgod valóban tesz említést Centopiáról. De csak elvétve. Semmi információ.

–Mármint az leszámítva, hogy tudjuk, hogy ő a rózsaszínhajú tündérlány.–vágott közbe a nő büszkén.

–Most már csak az a kérdés, drága Lídia, hogy hogyan került a Holdkő a birtokába?

◦○◊○◦

–Öt perc és ott vagyok!–hangzott Violetta nyugtatgató  hangja a telefonomból, miután harmadszorra csörgettem meg, hogy merre jár.–Csak mindenki most szabadult ki és teljes a káosz az utakon.

–Bocsi, csak izgulok.–védekeztem.

–Oké, tudom. Nem kell harmadszorra is elmondanod.–nevetett a barátnőm.

–Bocsi.–feleltem.–Akkor öt perc múlva.

–Nagyjából. Fel ne hívj még egyszer! Nem fogom felvenni.–közölte Violetta.

–Én mondtam, hogy úton van.–szólalt meg a nénikém, mikor letettem a telefont. Éppen a nasit készítette elő nekünk. Hiába, szeretett etetni bennünket. Kis idő elteltével a legnagyobb megkönnyebbülésemre megérkezett a barátnőm is.

–Látod? Itt vagyok!–mondta büszkén, mikor ajtót nyitottam neki.

–Jól van, na…–sóhajtottam.–Gyere be.

Mia: Jártál már ott

Violetta: messze innen

Mia: tengeren túl

Violetta: köves minden

Nem volt szerencsés, hogy a barátnőm múltkor emlegette a zárt térbe való berepülést. Most ugyanis sikerült újból a palota belsejében kibukkannunk. Ami alapjáraton nem lett volna akkora katasztrófa, hiszen tágas terembe érkeztünk. A gond az volt, hogy a visszavonulás miatt a tündérek el kezdtek összepakolni, és a szoba a plafonig tele volt dobozokkal és egyéb kacatokkal, amik az úthoz kellettek. Nekem az egyik ilyen kupacba sikerült landolni. Az almák, amelyek a gondosan egymásra helyezett ládákban voltak, most szanaszét gurultak a padlón. Violetta, mivel mögöttem érkezett, nem találkozott a „toronnyal”, a földön lévő gyümölcsökkel azonban annál inkább. Megpróbálta megtartani az egyensúlyát, de hanyatt esett.

–Á!–jajveszékelt.

–Jól vagy?–kérdeztem aggódva.

–Igen. Csak olyan érzés, mintha egy alma beleállt volna a fejembe…–magyarázta, miközben a tarkóját simogatta.–Volt már rosszabb.

–Jaj, nekem!–hallottuk Rekah hangját. Elkeseredetten nézett végig a szétesett kupacon.

–Rettenetesen sajnáljuk!–fordultam felé.

–Baleset volt.–ingatta a fejét, jelezve, hogy nem tart minket hibásnak.–Csak újra össze kell raknom.

–Segítünk!–ajánlottam, miközben felhúztam Violettát a földről.

–Ó, ne!–tiltakozott.–A jóslat most fontosabb! A többiek a trónteremben vannak.

–Köszi!–hálálkodott a barátnőm és megindult a terem irányába.

–Biztos nem kell segítség?–tudakoltam óvatosan.

–Nem, majd befogom Alexet.–kacsintott, majd hozzálátott a gyümölcsök összeszedegetéséhez. A trónterembe lépve nagyjából ugyanaz a látvány fogadott minket, mint a múltkor. A csapat egyik fele gondterhelt kifejezéssel meredt egy tucat papírra, ami az asztalon feküdt, miközben a királyné utasításokat osztogatott helyiségbe betévedő tündéreknek, Naya pedig a saját felszerelését pakolta össze rémségesen lassan.

–Sziasztok!–köszöntem pár másodperc elteltével.

–Megjöttünk!–tette hozzá Violetta és elindult az asztal felé.–Megint tervezgetünk?

–Igen.–sóhajtott a király és megvakarta a fejét.

–Az próbáljuk kitalálni, hol lenne a legjobb visszavonulási pont.–magyarázta Mo, majd átölelt. Lehet, hogy önző vagyok, de jólesett, hogy minden alkalommal látványosan jó kedvre derült, mikor megérkeztem.

–Nos, akkor van egy válaszunk.–csettintett a barátnőm.

–Van egy… válaszunk?–kérdeztem összezavarodva.

–A jóslat!–felelte a divatdiktátor. Úgy nézett rám, mint aki nem érti, mit nem lehet ezen érteni. Valószínűleg ez is volt a helyzet.

–Jártál már ott, messze innen, tengeren túl, köves minden!–szavaltam.–Még mindig nem teljesen értem…–vallottam be. Violetta megrázta a fejét. Mindenki kérdőn nézett rá a terembe.

–A Szarv-sziget!–kiáltotta kissé ingerülten.–Egyszer már voltunk ott! A tengeren túl van, a világ másik végén!–sorolta.

–Mia beleesett egy gödörbe.–tette hozzá Yuko mosolyogva.

–Igaz.–idéztem fel az esetet.–Violettának igaza van.

–Egyre jobban megy nekem a jóslatfejtés!–mondta büszkén a barátom és elegáns mozdulattal hátra simította az egyik tincsét.–Kódfejtő vagyok.

–Várjatok, szóval… a jóslat szerint a Szarv-szigetre kell mennünk?–vágott közbe Raynor. Az ujjával a térképre bökött.

–Hát, végül is egy sziget.–szólt közbe Mayla és közelebb lépett hozzánk.–Az idegenek nem tudnak átrepülni.–elmélkedett hangosan.

–És messze is van.–erősített meg Violetta.

–Viszont elég kietlen.–ellenkezett Mo.–Nem biztos, hogy lesz elég élelmünk…

–Most a jóslattal vitatkozol?–tudakolta Yuko grimaszolva. Mo mély levegőt vett.

–Nem…–kezdett bele a mondatba, de egy hatalmas csattanás félbeszakította.

–Bocsika.–hallatszott Phuddle hangja a szomszéd szobából.–Csak felborult az edény-gyűjteményem.

–Hála az égnek, már azt hittem támadnak!–kapott a mellkasához a király. Egész sápadt lett.

–Jól van, akkor meg a válaszunk.–mondta Mayla, majd karon fogta a férjét.–Te pedig most velem jössz.–vezette ki a trónteremből.

–Apád elég ideges.–mondtam Monak.

–Igen.–bólintott a herceg.–Azt hiszem, megviseli a dolog, ami persze érthető. Még sosem hagytuk el a palotát és költöztünk egy másik helyre.

–Remélem, rendeződik majd a helyzet és nem taszítjuk Centopiát a sötét középkorba.–feleltem.

–Ez is egy emberi kifejezés?–érdeklődött Mo.

–Nem, ezt most találtam ki.–kuncogtam.

–Hé, turbék-turbék!–lengette meg a kezét előttünk Yuko.–Dolgunk van!

 Liza