17.Rész

Életben vagyok!

Arra ébredtem, hogy rettenetesen fáj a fejem. Megpróbáltam visszaaludni, de csak céltalanul forgolódtam az ágyamban. Végül feladtam a harcot és kinyitottam a szemem. Az éjjeli szekrényemen egy pohár vizet és egy cetlit találtam, a szobában nem volt senki. Felültem és magamhoz vettem a folyadékot. Miután eltüntettem az összes italt, a papírkáért nyúltam.

Drága Miám!

Ha ezt olvasod, akkor már biztos felébredtél. Remélem, jobban érzed magad. Kibéreltem itt egy lakást, Firenzében, hogy közel maradjak. Ha bármi gondot akad a lap hátulján lévő címen megtalálsz!

Csókol,

A nénikéd

Megfordítottam az üzenetet. A nénikém alig pár utcára lakott a sulitól. Akár át is mehetnék!–villant át az agyamon a gondolat, de aztán rögtön elvetettem. Túl gyenge voltam, ráadásul a vihar még mindig szüntelenül tombolt. Előkerestem a mobilom, hogy megnézzem az időt. Alig múlt dél. A hasam megkordult. Tényleg a többiek vajon hol lehetnek?–jutott eszembe. Szombat volt, ami azt jelentette, hogy nincs suli. Lehet, hogy épp kajálni vannak. megnyitottam a névjegyzéket. Kit hívjak fel?–töprengtem. Végül Violetta mellet döntöttem. Nála biztos van telefon! Tárcsáztam a számot. Nem kellett sokat várnom és válaszoltak a hívásra.

–Halihó!–köszönt a barátnőm.

–Szia! Merre vagytok?–üdvözöltem én is.

–A töri tanár elkapott minket a folyosón, hogy segítsünk neki térképeket rendezgetni egy ötösért cserébe.–mesélte lelkesen.–Te fent vagy?

–Nem, álmomban beszélek.–válaszoltam.

–És, hogy érzed magad?–kérdezte.

–Fáj a fejem.–jelentettem ki gondolkodás nélkül.

–Az nem lehet jó.–mondta együtt érzően.–Nincs fájdalomcsillapítód?

–Nincs.–sóhajtottam.

–Egy pillanat.–szólalt meg Violetta, majd pár másodperc csönd után visszatért.–Paula üzeni, hogy a jobb alsó fiókjában találsz.

–Üzenem neki, hogy egy istennő!–tápászkodtam fel.

–Átadom. Hamarosan megyünk vissza! Tarts ki!–búcsúzott el.

–Siessetek, mielőtt elvisznek az ágy alatti szörnyek!–színészkedtem, miközben a szobatársam szekrényéhez léptem.

–Én mindent beleadok!–vette a poént a divatdiktátor, majd egy „szia” után letette a telefont. Kihúztam az említett fiókot. Könnyen megtaláltam benne az aszpirint. Töltöttem magamnak vizet a csapból és bevettem a gyógyszert. Visszafeküdtem és előhalásztam a könyvemet. El kezdtem nézegetni benne a képeket. Mennyi minden történt azóta, hogy először jártam Centopiában! És még mennyi minden fog. Hirtelen megpillantottam azt a képet, amelyen feltehetően Lídia és egy ismeretlen alak volt. Elgondolkodtam. Rhao említette, hogy látta a nőt beszélgetni valakivel. Talán ő lehet a társa. Eddig azonban híre, hamva se volt a történtekben. A töprengésből az ajtó nyikorgása ébresztett fel. A bejáratra tekintettem. Brigitta meglepődötten tekintett rám. Mielőtt bármit kérdezhettem volna megszólalt:

–Rossz ajtó.–ezzel a lendülettel be is csapta a bejárót. Mivel a hangszigetelés nem volt valami fantasztikus, hallottam, ahogy benyit egy másik szobába. Elkezdtem gyanakodni. Az ő szobája egy másik folyosón volt! Ezek szerint nem a sajátjába ment, hanem Violettáéba! Azon nyomban felpattantam az ágyból. Igaz rögtön meg is bántam, mert kis híján visszaszédültem a fekvőhelyemre. Végül sikerült elindulnom. Mikor kiértem a szobámból, pont láttam Brigitta szoknyájának a csücskét a sarkon. Utána iramodtam. Nem érdekelt, hogy mindjárt szétrobban a fejem. Pontosan tudtam mit akart Violetta unokatesója: a barátnőm naplóját! A múltkor is azt próbálta megszerezni, mikor rajtakaptam.

–Hé!–kiáltottam utána. Hátrafordult, majd elkezdett rohanni. Én is így tettem, de akarat ide vagy oda, nem tudtam olyan gyorsan futni, ahogy ő. Túl gyenge voltam még hozzá. Megálltam. Ekkor tudatosult bennem, hogy már kint vagyok a kollégium épületéből, és immár az iskola egyik halljában ácsorgok.

–Nocsak, kisasszony! Hiányolja a kemény testnevelés órákat, vagy miért futkározik?–hallottam meg Dr. Morton hangját a hátam mögül.

–Erről szó sincs.–mentegetőztem, majd megköszörültem a torkom.–Jó napot kívánok!

–Persze, persze.–legyintett a férfi. Ezt nem tudtam mire venni.

–Hogy?–kérdeztem.

–Semmi.–felelte a tanár, majd alaposan végigmért. Én is magamra tekintettem. Mivel ruhástul raktak az ágyba, jól elgyűrtem a farmeremet és a pólómat. Rettenetesen néztem ki, a hajamról nem is beszélve. Szanaszét állt. A futástól meg jól kipirultam és kapkodva vettem a levegőt.–Még mindig várok egy választ a kérdésemre!–mondta. Elméláztam. Mit mondjak neki?

–Csak siettem.–vágtam rá.

–És hova?–tudakolózott. Értetlen képet vágtam. Mi köze hozzá?

–A mosdóba.–adtam meg a választ.

–És ezért állt meg olyan hirtelen?–faggatott tovább. Te jó ég! Ez az ember mit képzel?

–Elbizonytalanodtam, hogy merre van a WC.–feleltem.

–Hány éve is jár ide?

–Ez a harmadik évem.

–És addig nem sikerült megjegyeznie, hogy merre vannak az illemhelyek?

–Nem errefelé járok elvégezni a dolgomat.–válaszoltam és úgy tettem, mintha már nagyon menni akarnék arra a bizonyos helyre. A földrajz tanár újra végigmért, majd rájött, hogy nem tud megtörni.

–Menjen!–legyintett. Erre én elkezdtem sprintelni a legközelebbi női mosdó irányába. Nem mintha tényleg kellett volna, csak szerettem volna minél távolabb kerülni ettől az embertől. Mikor beértem a toalettre az első dolgom az volt, hogy belenézzek a tükörbe. Elförmedtem magamtól. megpróbáltam rendbe tenni a hajam. Nem használt sokat, mert nem volt nálam fésű, de több volt a semminél. Vártam pár percet, majd kinéztem az ajtón. Dr.Morton már nem volt ott, így megnyugodva visszaindultam a kollégium felé. Aztán eszembe jutott, hogy miért is vagyok itt. Brigitta után kutatni már felesleges volt, ezért úgy döntöttem, hogy felkeresem, a töri szertárt és értesítem Violettát. Minden kanyarnál óvatosan kitekintettem, nehogy még egyszer egy kellemetlen párbeszédbe fussak a „kedvenc” tanárommal. Elég lassan, de végül megérkeztem a célhoz. Bekopogtattam az ajtón. A töri tanárunk nyitott ajtót.

–Jó napot! Meg tudná mondani, hogy Violetta itt van-e?–tudakoltam udvariasan.

–Pont most fejezte be a pakolást már visszaindult a szobájába.–mosolygott a tanárnő.

–Ó, köszönöm az információt! Viszlát!–köszöntem el.

◦○◊○◦

Felrohantam a lépcsőn, hogy gyorsabban odaérjek a szobámba. Útközben elkezdett világítani a karkötőm. A barátaimat ott találtam, hogy éppen aggódva az ágyamat vizslatják.

–Mia! Hát itt vagy!–köszöntött Paula.

–Bajban vagyok!–nézett rám Violetta kétségbeesetten.–Valaki ellopta a…

–Brigitta volt.–válaszoltam.

–Tessék?–hüledezett a lány.

–Brigitta lopta el a naplódat.–ismételtem el.

–A kis mocsok!–szitkozódott a barátnőm.

–De most fontosabb dolgunk van!–mutattam a Holdkőre.

◦○◊○◦

–Azért majdnem elkaptak.–mondta Dr. Morton az előtte álló lánynak.

–De maga kisegített.–tette hozzá Brigitta.–Csapatmunka volt.

–Nem annak kellett volna lennie!–vetette a szemére a tanár.–Na, adjad csak ide!

–Akkor?–szorította magához a naplót a diák.

–Ötös leszel évvégen.–nyugtatta a férfi.

–Rendben.–felelte a lány majd átnyújtotta könyvecskét.

–Most elmehetsz.–mutatott a kijárat felé Dr. Morton. Brigitta fújtatott egyet, majd becsukta maga után az iroda ajtaját. A férfi előkapta a telefonját és tárcsázta a megfelelő számot.

–Sikerült?–szólt bele egy izgatott hang.

–Nos, mivel én nem vagyok olyan haszontalan, mint te Lídia.–kezdte a tanár.–Igen, megszereztem neked az unokahúgod naplóját.

Liza