14. Rész

–Szólnunk kell a többieknek!–mondtam Violettának halkan. Finoman bólintott majd lassan felállt. Egy ág reccsent a talpa alatt. Mindketten megdermedtünk és ijedten néztünk egymásra. Szerencsénkre Lídia és a többi ember nem hallotta meg. El voltak foglalva azzal, hogy valamit nagyon pakolásszanak. Legalábbis is az erőlködés és a lepuffanó terhek hangjából erre következtettem. Miután megnyugodtunk már óvatosabban folytattuk az utunkat, kifele az erdőből. Még sokáig hallottam Lídia panaszkodásait. Vajon kik lehetnek ezek az emberek? Egyáltalán emberek? És miért nem emlékszenek semmire sem?

Szinte egy végtelennek tűnő idő után már elég messzire voltunk a tábortól és elmertünk emelkedni a talajtól. Ezután az eredeti cél felé vettük az utunkat. A palota nem volt messzebb tízpercnyi repülésnél, de mi nagyjából öt perc alatt megtettük a távot. A tündérek vidáman élték életüket a kertben. Volt, aki kertészkedett, valaki az unikornisokat kényeztette, mások egymással beszélgettek. Egy szóval: minden visszatért a régi kerékvágásba a vihar után.

–Hé! Csajok!–hallottuk Yuko üdvözlését.–Jó, hogy jöttök! Már kezdtem unatkozni!

–Miért, nem tudsz senki mással beszélgetni?–tudakolta puszta érdeklődésből.

–Nem a dumcsizásról van szó!–forgatta meg a szemeit szórakozottan a harcos.–Veletek együtt érkezik a veszély és a kaland is!–mondta titokzatosan.

–Jó tudni, hogy ilyen jótékony szerepünk van Centopia napi életében.–közöltem ironikusan.

–Ugyan már! Jó móka, nem?–kérdezte kíváncsian.

–Őőő, biztos.–felelte Violetta, majd elkomorult az arca.–Van valami, amiről tudnotok kell.

–Tudni? Kinek?–Yuko csodálkozva nézett ránk.

–Mindenkinek.–válaszoltam.

◦○◊○◦

Kis idő múltán összeült a szokásos tanácskozós csapat. Én, Violetta, Yuko, Mo, Alex, Mayla, Raynor, Naya és a ki-bejárkáló Rekah, aki időnként még édességet is hozott.

–És nagyjából hányan lehettek?–tudakolta király.

–Sokan. Legalább ötven sátrat láttam, de ki tudja mekkora részét láttam a tábornak.–mondta Violetta.

–Nem hangzik jól.–felelte a szorosan mellettem álló herceg. Bíztatás képen megszorítottam a kezét. egy szomorú mosolyt küldött felém.

–Ha tényleg ostromra készülnek bizonyára jelet is fognak adni.–töprengett Raynor.

–Legjobb lenne, ha felderítőket küldenénk.–vetette fel Mayla az ötletet.

–Akik felmérnék a valós helyzetet.–tettem hozzá.

–Reméljük nincsenek kétszáznál többen.–jelentette ki az uralkodó.–Annyi emberrel már nem tudunk el bánni.

–De vajon honnan szerzett ennyi szövetségest?–kérdezte Yuko. Az eddig csendben álló orvos félrefordította a fejét.

–Naya, te tudsz valamit?–tudakolta a királyné.

–Amennyire Lídiát ismerem, szerintem azok az emberek nem jókedvükből csatlakoztak hozzá.–válaszolta.

–Ebben lehet igazság, bár elég furcsa, amiről ott beszéltek.–mondtam.

–Miről?–nézett rám Mo.

–Arról, hogy mire emlékeznek.–adta meg a válasz helyettem Violetta.

–És ez pontosabban mit takar?–érdeklődött Raynor.

–Valaki a házáról beszélt, egyesek neveket hangoztattak, amelyek ismerősnek tűntek nekik.–fejtettem ki.

–Érdekes.–a király csak ennyit tudott kibökni. Hirtelen feltárult az ajtó és Rekah jelent meg egy tálcával, rajta a gőzölgő gyógyteával. Ezúttal egy utánfutót is hozott magával.

–Onchao!–ugrottam a nyakába. Vidáman üdvözölt.

–Tehát, akkor azt hiszem, készen vagyunk.–fejezte be a király a megbeszélést.

◦○◊○◦

Onchao boldogan eszegette az almákat, amelyeket az előbb rúgott le a kertben álló fáról. Én a készülődő kémeket néztem. Elvileg mi is elkísérjük őket egy darabig. Messziről figyeltem, ahogy Mo minden szükséges információt megoszt velük.

–Jó király lesz belőle.–jelent meg az oldalamon Violetta.

–Igen.–erősítettem meg.–A kérdés az, hogy belőlem jó királyné lesz-e majd.

–Ugyan.–nevetett.–Ne beszélj butaságokat.

–Mármint, hogy királyné lesz belőlem?–kérdeztem.

–Mármint, hogy esetleg rossz vezető leszel. Nagyon humoros kedvedben vagy ma.–jegyezte meg.

–Köszönöm.–haraptam bele a számba.–Azt, hiszem, kissé lehangolt vagyok.

–Nem annyira, mint az énekteremben lévő zongora. Egyszer megpróbáltam játszani rajta, de rosszabb hangokat adott ki, mint mikor Brigitta énekelni próbál. Nincs hangja.–mesélte. Röhögni kezdtem.

–Úgy hangzik az unokatestvéred nem örökölte a csodálatos hangodat.–mondtam.

–Azért belőlem se lesz popsztár, de talán a színészként még elmegyek.–javított ki.

–Nekem bezzeg fahangom van.–sóhajtottam.

–De tudsz táncolni.–lökött oldalba a barátnőm.

–Az igaz.–bólintottam.–Nem rossztulajdonság, ha az ember egyszer majd estélyeket fog rendezni.

–Ugye majd engem is meghívsz?–kacsintott Violetta.

–Persze.–ígértem meg.

–Ki hív meg kit?–jelent meg Mo.

–Te, hogy teleportáltál ide?–tudakolta a divatdiktátor.

–Repültem?–a herceg nem vette poént. Úgy látszik neki is olyasmi hangulata lehetett, mint nekem.

–Na, ti pont összepasszoltok.–legyintett Violetta, aki valószínűleg ugyanazt állapította meg, mint én.

–Minden kész. Indulhatunk.–hagyta figyelmen kívül az előbbi párbeszédet Mo.

–Maradj itt Onchao!–állítottam meg az unikornist, aki éppen indult volna.

–Itt biztonságban vagy.–győzködte Violetta. Az egyszarvú megrázta a fejét.

–Sajnálom.–néztem rá megbánóan, majd elemelkedtem a földről, hogy az ez idő alatt elinduló csapathoz felzárkózzak.

◦○◊○◦

–Az az a hely!–mutatott Violetta a füstoszlop felé.–Ott vannak.

–Akkor leszállás.–utasította Mo a katonákat. Mindahányan beléptünk az erdőbe.

–Ti ketten menjetek előre és nézzétek meg, milyen messze van a tábor.–intett két kémnek a herceg. Mellésétáltam.

–És most?–tudakoltam.

–Várunk.–válaszolta, ahogy a távolodó tündéreket nézte.–Tudnunk kell, mennyire közelíthetjük meg a tábort anélkül, hogy felfednénk magunkat ennyien.

◦○◊○◦

Onchao nem tudta merre tart. Nem hagyhatja, hogy Mia azok a veszélyes alakok közelébe menjen. Későn jutott eszébe, hogy fogalma sincs, hol van. Eltévedt. Messziről füst gomolygott az égbe. Az unikornis úgy döntött, hogy megközelíti. Hiba volt. Ahogy közeledett nagy zajt csapott. Mire kiért a tisztásra, ahonnan a füst jött már egy felkészült csapat várta, hogy befogja. A fiatal mén ledöbbenve szemlélte a csatarendbe állt szárny nélküli teremtményeket.

–Ez micsoda?–szólt egy hang. Onchao rájött, hogy rossz helyen van. Hátrált.

–Nem latod, hogy egy unikornis?–így egy másik.

–Ne hagyjátok elmenni! A kisasszony nem lesz boldog!–kiáltott valaki a tömegből. A szárnyatlan tündérek fura hosszúkás fegyvereket emeltek feléje és lassan körbekerítették. Az egyszarvú mozdulni sem mert. Ijedten nyerített. Az emberek meghátráltak.

–Óvatosan.–mondta egyikük.–Veszélyes lehet!

–Engedjetek, van altató lövedék nálam!–a tömeg kettényílt és egy termetes alak jelent meg. Most vagy soha!–gondolta Onchao és kitárta szárnyait, hogy elrepüljön. A nagydarab ember azonban gyorsan reagált, és meghúzta a ravaszt. Az unikornis egy apró tűszúrás érzett a lábában. Elemelkedett a földről, de hirtelen fura bizsergés járta át a végtagjait. A szárnyai nem engedelmeskedtek és tehetetlenül lezuhant, akár egy szikla. Az emberek köré gyűltek.

–Mit csináljunk vele?–tette fel a kérdést valaki.

–Megvárjuk a kisasszonyt.–szögezte le a mellette álló. Onchao szemei elhomályosodtak, majd teljes sötétség borult rá.

Nem messze a tisztás széli bokorból két tündér nézte végig a jelenetet, majd lassan eltűntek az erdő sötétjében, mint akik jól végezték dolgukat.

◦○◊○◦

–Ó, jaj.–tekintettem a karkötőmre.–A mi időnk lejárt.

–Ne már!–sóhajtott Violetta. Mo az erdő felé nézett. A két kém még nem ért vissza.

–Ne maradjatok soká.–mondta, majd megcsókolt.

–Rendben.–feleltem miután elválltunk. A barátnőm megköszörülte a torkát. Válaszul megérintettem a karkötőt és integetve tűntünk el.

◦○◊○◦

Alig értünk vissza, hatalmas csattanás hallatszott. Mindketten összerezzentünk. a szél kivágta az ablakot és hideg levegő áramlott be a szobába. Nem kis erővel becsuktuk, majd a villámló és mennydörgő égre tekintettünk. A vihar megérkezett.

Liza