Hölgyeim és Uraim! Csak nektek, csakmost, csak minálunk!
Nekifeszültünk az ajtónak. A Palota kapuját bizonyosan a munculusok elől valahogyan megmenekülő tündér vagy tündérek torlaszolhatták el. Ez alapvetően egy elég okos és ésszerű döntés, a gond az, hogy nemcsak a munculusok, hanem éppenséggel mi is beakartunk menni.
-Engedjetek be! Csak mi vagyunk!-dörömbölt az ajtón Violetta.
-Ez így nem fog menni!-sóhajtottam és elemelkedtem a földtől, miközben a szememmel a palota falát pásztáztam, hátha találok rajta egy nyitott ablakot.
-Hé! Csak mi vagyunk!-ismételte meg a barátnőm. Válasz azonban nem érkezett. Violetta csalódottan csüccsent le a lépcsőre.
-Gyere repüljünk körbe!-tettem a kezem a vállára.-Lehet, hogy szellőztetnek valahol....mondjuk pont...pont a trónterembem!-próbáltam lelket önteni belé.
-Miért szellőztetnének, hiszen van egy batomnagy lyuk a tetején.-felelte unottan.
-Hogy mondtad?!-kaptam fel a fejemet.
-Tudod a tetején, ahol a léggömb fel szokott szállni, na ott...-Violetta olyan "már egy éve ide jársz át a mágikus karkötőddel, de nem tudod, hogy miért van egy nyílás a palota tetején" hangsúllyal kezdte a mondatát, de a felénél leesett neki, hogy én min lepődtem meg.-VAN EGY BATOMNAGY LYUK A TETEJÉN!-kiáltotta és, mint akit rakétából lőttek ki, elsüvíttett mellőlem, egyenesen a tető felé. Nem is tudtam utolérni, csak akkor, mikor már a benn álló léggömb és a fal között próbált meg elférni, kisebb-nagyobb sikerrel. Végülis mindketten bejutottunk. Violetta felemelte a léghajót, annyira, hogy én aláférjek. Kinyitottam a csapóajtót és a tátongó sötétségbe meredtem.
-Onchao?-kiáltottam választ várva.
-Ööö...Mia?-reppent mellém Violetta.
-Mi az?-kérdeztem, anélkül, hogy rá néztem volna.
-Valaki jön!-mondta, de most már suttogva. A folyosóról léptek és tündérhangok hallattszottak (legalábbis én azt hittem). Gyorsan lezártuk a csapóajtót és a léggömböt visszatettük a helyére. Mi pedig a terem sarkában lévő ivókészlet mögé bújtunk. Az ajtó nyikorogva kinyílt.
-Az egyességünk alapján elvileg mi megkaptuk volna az ékkövet, a fegyverekért cserébe, sikeres ostrom esetén. Ami meg is történt, de nem találtak semmiféle követ egy tündérnél sem...-egy undok női hang szólalt meg először.
-Az lehetetlen....nem tudták volna összegyűjteni azokat a golyókat, hacsak az ösztöneikre támaszkodnak. A Könyvet használhatták, hogy jóslatokat gyártsanak.-a második egy mély, búgó férfihang volt, mely néha reccsent egyet, tehát nyílván valamilyen telefonszerűségen beszélhettek és valójában csak a hölgyemény tartózkodott velünk egy szobában. Riadtan Violettára néztem: Honnan tud a Könyvről és a Jóslatokról?
-De a Könyv az A-Dimenzióban van, ez biztos. Csak nem arra gyanakodsz, hogy valaki ténylegesen használja is a Holdkövet?-kérdezte a nő.
-Nem gyanakszom. Biztos vagyok benne. Utoljára Antonio kezében láttam. Hiába kutattam át a házát nem találtam sehol. Jól elrejtette, a fenébe is!-szitkozódott a férfi.
-Antonio Marconi? Azt hittem ő már rég meghalt egy autóbalesetben!-felelt az undok hang.
-Balesetnek nem mondanám, de igen, halott. Viszont ez mit sem ér, ha a kő nincs meg!-a telefonáló egyre idegesebb lett.-Keresd meg azt a Gorgonát..!
-Gargonát.-javította ki a hölgy.
-Gorgona, Gargona, ugyanaz! Mondd meg neki a ha nincs kő, akkor neki is vége lesz!-egy pittyenés jelezte, hogy férfi, úgymond, letette.
- Csak tudnám miért vonzódik ahhoz a Holdmicsodához, ha itt vagyok én is!-fújtatott idegesen a nő. Körbesétált a teremben, majd kiment. Mihelyt a léptei eltávolodtak Violetta felállt, hogy kinyújtóztassa a lábait.
- Ez nagyon fura volt, nem? Ki ez a hapsi meg a csaj? És ki az az Antonio Marconi?-tudakolta. Bár az utólsó kérdésre tudtam a választ, nem bírtam megszólalni. Csak elkezdtem zokogni.
- Mia?-a barátnőm ijedten meredt rám.-Mi a baj?
- An..Antonio Marconi..-kezdtem szipogvan-...az apám volt.
-C terv? Valaki? Bárki értelmes lény? Miranda?-törte meg a hosszú csendet Alex.
-Nagyon vicces!-húzta még jobban össze magát a herceg unokatesvére.
-Csak megpróbáltam, hátha...-sóhajtott a fiú.
-Hagyd, Alex! Mást nem tehetünk, csak várunk Miára!-mondta Mo. Nyílván biztonságban van a lány, künben Violetta nem tűnhetett volna el.
-És persze Violettára!-tette hozzá mellékesen Yuko.
-Szóval, ez a bárki, ismerte, az apádat?-kérdezte Violetta miközben lefele haladtunk a lépcsőn, egy-egy lámpással a kezünkben.
-Valószínüleg.-kicsit összeszedtem magam, de még mindig nem bírtam felfogni a szavakat, amiket hallattam. Balesetnek nem mondanám...
-Érdekes.-Violetta nem akarta tovább feszegetni a témát. Az alagút végén fény villant.
-Onchao!-szaladtam előre.
-Óvatosan!-figyelmeztetett a mögöttem haladó barátnőm. De fittyet hánytam rá. Berontottam a terembe, ahol az öt unikornis érdeklődve nézett rám. Én azonban az aranyszarvú barátomhoz futottam és a nyaka köré fogtam a karomat. Majd újból el kezdtem sírni. Ez viszont nem tartott sokáig, mihelyst rájöttem, hogy ez nem a megfelelő alkalom. Eltöröltem a könnyeimet és a megmaradt barátaimra néztem.-Induljunk!
A terv a következő volt: Buborék és Kavics balról, Szellő és Szikra jobbról, én, Violetta és Onchao pedig szemből közelítjük meg a munculus palotát. Lassan, de biztosan haladtunk előre, miközben mindig szemmel tartottuk a többieket. A palota elötti tisztás előtt azonban rengeteg munculus ácsorgott.
-Jobb lesz nem magunkra felhívni a figyelmet! Elég sokan vannak!-suttogta Violetta.
-Igazad van. De kell egy ötlet, hogyan juthatnánk be!-gondolkodtam. Végnéztem a jobbra, illetve balra álldogáló unikornisokon. Kik bujdosnak, most ők kellenek...
-Talán elvonhatnánk a figyelmüket, mondjuk pár buborékkal!-feleltem végül.-Onchao tudnál szólni az illetékesnek?-a csikó bólintott, majd elindult a Buborék Kavics páros felé, míg mi a maradék két egyszarvút közelítettük meg.
-Oké figyeljetek! Ha a munculusok meglátják a buborékokat biztos, hogy érdekelni fogja őket és közelebb mennek, mi ezt kihasználjuk és besurranunk. Érthető?-magyaráztam. A két barátom halkan prüszkölt egyet. Hirtelen éretlenkedő hangok hallatszottak a munculusok irányából. Az akció elkezdődött. A zombik értetlenkedve bámulták a színes gömböket, melyek a semmiből tűntek elő. Ezalatt a hétfős csapatunk kényelmesen bejutott az erődbe. Bent sötét volt, kellet egy kis idő míg megszoktuk. Amint újra tisztán láttam, felmértem a helyzetet. Balra tőlünk egy még sötétebb szoba volt, ahol munculus katonák henyéltek, jobbra egy lépcső. A kezemmel intettem a többieknek a jobboldali helyiség felé.
-A tömlöcök az alagsorban vannak. Mindenki libasorban és csendben kövessen, mert szinte biztos vagyok, hogy vannak őrök is.-suttogtam. Elindultunk lefele. A levegő dohos volt, a fáklyák, amik a falon voltak gyéren világítottak és a falak és lépcsőfokok nedvesek voltak. Teljes volt a csend, csak a lábak és a paták surrogása és Violetta fintorgásai törték meg néha a néma süketséget. Végre valahára leértünk. A sejtésem valósnak bizonyult, volt két őr. Azonban mindkettő az igazak álmát aludta. Violettával egyszerre lőttük le őket. Majd elindultunk előre, ahol a sötétben halk suttogás hallatszott.
-Hallod jön valaki!-mondta Yuko.
-Csak képzelődsz!-legyintett Mo.
-Tényleg jön! A lépcsőn!-bizonygatta a lány.
-Nézd, nekem jó a hallásom, csak a vízcseppek hullását hallod.-mormolta a Herceg.-Nem is tudom, hogy bírnak itt meg lenni a munculusok.
-Neked tényleg jó a hallásod, csak éppen süket vagy.-kapcsolódott be Alex.
-Befejeznétek végre!?-felete idegesen Mayla.-Apád gondolkodni próbál.
-Csak azon gondolkozom, hol lehetnek az elemi unikornisok. Biztosan a többi unikornissal!-szólalt meg Raynor.
-Azt hiszem ön már egy ponttal előbb jár elöttünk. Szerintem először nekünk kéne kijutnunk innen valahogy.-mondta Miranda sértődötten. Még mindig mérges volt, mert nem az "értelmes lény" kategóriába sorolták.
-Talán, ha megszerezzük a kulcsot!-vetette fel a király.
-Azt a kulcsot, ami sötétzöld, rozsdás és Mia kezében van?-kérdezte Phuddle.
-Várj, mi?-fordult a kijárat felé mindenki.
-Halihó!-integettem a kulccsal.
Kinéztem a kapun.
-Tiszta a pálya, még mindig a buborékokat kergetik.-jelentettem ki.
-Rendben. Mi megtámadjuk őket, te , Onchao és Violetta pedig kiszabadítjátok az unikornisokat. Eszközünk a meglepetés. Mindenki érti?-tudakolta Raynor. A tündérek bólintottak.
A munculusok meglepődtek, mikor hirtelen a semmiből egy egész tündérhadsereg bukkant elő. A pillanatnyi döbbenet csak minket segített. A csata egyhamar egyoldalúvá vált. És mikor mi megjelentünk az unikornisokkal, még nagyobb lett a zűrzavar. Gargona megpróbált parancsolgatni az ijedten összevissza rohangáló csapatának, de ez nem használt. Én eközben könnyedén berepültem a trónterembe és megszereztem a kihangosítót és a trombituszt is. Na most akkor ki is az idióta?
Jó párzsor bele kellett fújnom, míg az utolsó ellenségünk, Gargona is szirmokká vált. Mikor a csata véget ért a földunikornis megkért minket, hogy távolodjunk el a palotától. Miután látta, hogy kellő messzeségbe értünk, nagyot dobbantot, ezzel a földdel eggyé téve az erődítményt. A munculusok végleg eltűntek Centopia területéről. A királyság fellélegezhetett. És azonban nem voltam nyugodt.
A palotában győzelmi ünnepet tartottak. A tündérek táncoltak, a pánok zenéltek, a királyi pár jókedvűen csevegett egymással, Polyteus osztogatta a szokásos nemtommicsodáit, az unikornisok boldogon ugrándoztak és ki-ki üdvözölte a rég nem látott családtagjait. Én személy szerint a teraszról néztem az ünneplő tömeget.
-Minden rendben?-szállt mellém Mo.
-Aha.-válaszoltam.
-Hazudsz.-felelte.
-Lehet.-vontam meg a vállam. Igen fejlettek lehetnek a kommunikációs kapcsolatunk ha már félszavakból is megértjük egymást.
-Mia!-nézett rám aggódva. Nagyot sóhajtottam. Miért ne mondjam el az igazat?
-Amikor visszajöttünk a palotába az unikornisokért, megjelent egy nő..-kezdtem.
-Milyen nő?-vágott közbe Mo.
-Nem tudom. A lényeg, hogy egy férfival beszélgette a..-folytattam.
-Férfi?-szólalt meg újra a herceg.
-Igen. Őt se ismerem, de ne szakíts félbe állandóan!-kértem.
-Oké, sajnálom.-mondta.
-Szóval a karkötőről és a könyvről beszélgettek. És nem tudom honnan, de ismerték az apámat.-magyaráztam.
-Ó.-Mo nem tudott jobbat mondani az esetre.
-Félek nem lesz sokáig béke.-feleltem.
-Értem.-válaszolt kurtán a fiú. Aztán az arcomba hajolt és mélyen a szemembe nézett. Úgy éreztem menten elájulok. Ennek ellenére nem akartam eltávolodni, élveztem a közelségét. Az idilli pillanatot a karkötőm szakította félbe. Mert mi más?
-Mennem kell.-léptem hátra.
-Várj még!-fogta meg a kezem Mo és a tenyerembe nyomott valamit.
-Egy nyaklánc?-kérdeztem.
-Szeretném ha a tied lenne.-mosolygott.
-Köszönöm. De most már tényleg mennünk kell.-kihajoltam az korláton és nagyot kiáltottam.-Violetta!
-Még valami.-szólt közbe a herceg.
-Mi..-Mo nem várta meg míg befejezem csak megcsókolt. Olyan hirtelen történt, hogy alig fogtam fel. A világ megszűnt létezni körülöttem. Csak akkor tértem észhez, mikor végül eleresztett.
-Itt vagyok! Mennünk kell?-jelent meg Violetta. Nem jutottam szóhoz. Csupán bólintottam.
-Akkor szia Mo!-felelte.
-Sziasztok!-mosolyodott el újra a fiú.
-Szia. Akkor.-nyögtem ki.
-Akkor.-nevetett és még utoljára megölelt. Elköszöntünk a többiektől is majd javasoltam, hogy szálljunk fel amilyen magasra is tudunk, mint ahogy múltkor tettem.
-Na? Rájöttél ki küldte a negyedik képeslapot?-tudakolta az osztálytársam.
-Te végig tudtad!-gyanúsítottam meg.
-Hát persze!-lökött oldalba.-Mondtam, hogy én vagyok a titkok őrzője, nem?
-De!-nevettem és megnyomtam a gombot.
-Pont jókor!-köszöntött minket Paula.-Vincent éppen a Mamma Miát indítja be!
-Mindjárt beüzemelem ezt a masinát!-felelte. -Minden ok Centopiában?
-Világmegváltó lettem.-mondta Violetta.
-Inkább megmentő!-javítottam ki.
-Csini a nyakláncod Mia!-dicsért meg Sue.
-Köszi!-pirultam el és lehuppantam a kanapéra.
Nem tudom ki ez a férfi meg a nő, és, hogy mit akarnak, de amíg nekem itt vannak a barátaim és persze Mo, addig ők nem jelenthetnek akadályt.
VÉGE A 2.ÉVADNAK.
Liza
Nekifeszültünk az ajtónak. A Palota kapuját bizonyosan a munculusok elől valahogyan megmenekülő tündér vagy tündérek torlaszolhatták el. Ez alapvetően egy elég okos és ésszerű döntés, a gond az, hogy nemcsak a munculusok, hanem éppenséggel mi is beakartunk menni.
-Engedjetek be! Csak mi vagyunk!-dörömbölt az ajtón Violetta.
-Ez így nem fog menni!-sóhajtottam és elemelkedtem a földtől, miközben a szememmel a palota falát pásztáztam, hátha találok rajta egy nyitott ablakot.
-Hé! Csak mi vagyunk!-ismételte meg a barátnőm. Válasz azonban nem érkezett. Violetta csalódottan csüccsent le a lépcsőre.
-Gyere repüljünk körbe!-tettem a kezem a vállára.-Lehet, hogy szellőztetnek valahol....mondjuk pont...pont a trónterembem!-próbáltam lelket önteni belé.
-Miért szellőztetnének, hiszen van egy batomnagy lyuk a tetején.-felelte unottan.
-Hogy mondtad?!-kaptam fel a fejemet.
-Tudod a tetején, ahol a léggömb fel szokott szállni, na ott...-Violetta olyan "már egy éve ide jársz át a mágikus karkötőddel, de nem tudod, hogy miért van egy nyílás a palota tetején" hangsúllyal kezdte a mondatát, de a felénél leesett neki, hogy én min lepődtem meg.-VAN EGY BATOMNAGY LYUK A TETEJÉN!-kiáltotta és, mint akit rakétából lőttek ki, elsüvíttett mellőlem, egyenesen a tető felé. Nem is tudtam utolérni, csak akkor, mikor már a benn álló léggömb és a fal között próbált meg elférni, kisebb-nagyobb sikerrel. Végülis mindketten bejutottunk. Violetta felemelte a léghajót, annyira, hogy én aláférjek. Kinyitottam a csapóajtót és a tátongó sötétségbe meredtem.
-Onchao?-kiáltottam választ várva.
-Ööö...Mia?-reppent mellém Violetta.
-Mi az?-kérdeztem, anélkül, hogy rá néztem volna.
-Valaki jön!-mondta, de most már suttogva. A folyosóról léptek és tündérhangok hallattszottak (legalábbis én azt hittem). Gyorsan lezártuk a csapóajtót és a léggömböt visszatettük a helyére. Mi pedig a terem sarkában lévő ivókészlet mögé bújtunk. Az ajtó nyikorogva kinyílt.
-Az egyességünk alapján elvileg mi megkaptuk volna az ékkövet, a fegyverekért cserébe, sikeres ostrom esetén. Ami meg is történt, de nem találtak semmiféle követ egy tündérnél sem...-egy undok női hang szólalt meg először.
-Az lehetetlen....nem tudták volna összegyűjteni azokat a golyókat, hacsak az ösztöneikre támaszkodnak. A Könyvet használhatták, hogy jóslatokat gyártsanak.-a második egy mély, búgó férfihang volt, mely néha reccsent egyet, tehát nyílván valamilyen telefonszerűségen beszélhettek és valójában csak a hölgyemény tartózkodott velünk egy szobában. Riadtan Violettára néztem: Honnan tud a Könyvről és a Jóslatokról?
-De a Könyv az A-Dimenzióban van, ez biztos. Csak nem arra gyanakodsz, hogy valaki ténylegesen használja is a Holdkövet?-kérdezte a nő.
-Nem gyanakszom. Biztos vagyok benne. Utoljára Antonio kezében láttam. Hiába kutattam át a házát nem találtam sehol. Jól elrejtette, a fenébe is!-szitkozódott a férfi.
-Antonio Marconi? Azt hittem ő már rég meghalt egy autóbalesetben!-felelt az undok hang.
-Balesetnek nem mondanám, de igen, halott. Viszont ez mit sem ér, ha a kő nincs meg!-a telefonáló egyre idegesebb lett.-Keresd meg azt a Gorgonát..!
-Gargonát.-javította ki a hölgy.
-Gorgona, Gargona, ugyanaz! Mondd meg neki a ha nincs kő, akkor neki is vége lesz!-egy pittyenés jelezte, hogy férfi, úgymond, letette.
- Csak tudnám miért vonzódik ahhoz a Holdmicsodához, ha itt vagyok én is!-fújtatott idegesen a nő. Körbesétált a teremben, majd kiment. Mihelyt a léptei eltávolodtak Violetta felállt, hogy kinyújtóztassa a lábait.
- Ez nagyon fura volt, nem? Ki ez a hapsi meg a csaj? És ki az az Antonio Marconi?-tudakolta. Bár az utólsó kérdésre tudtam a választ, nem bírtam megszólalni. Csak elkezdtem zokogni.
- Mia?-a barátnőm ijedten meredt rám.-Mi a baj?
- An..Antonio Marconi..-kezdtem szipogvan-...az apám volt.
-C terv? Valaki? Bárki értelmes lény? Miranda?-törte meg a hosszú csendet Alex.
-Nagyon vicces!-húzta még jobban össze magát a herceg unokatesvére.
-Csak megpróbáltam, hátha...-sóhajtott a fiú.
-Hagyd, Alex! Mást nem tehetünk, csak várunk Miára!-mondta Mo. Nyílván biztonságban van a lány, künben Violetta nem tűnhetett volna el.
-És persze Violettára!-tette hozzá mellékesen Yuko.
-Szóval, ez a bárki, ismerte, az apádat?-kérdezte Violetta miközben lefele haladtunk a lépcsőn, egy-egy lámpással a kezünkben.
-Valószínüleg.-kicsit összeszedtem magam, de még mindig nem bírtam felfogni a szavakat, amiket hallattam. Balesetnek nem mondanám...
-Érdekes.-Violetta nem akarta tovább feszegetni a témát. Az alagút végén fény villant.
-Onchao!-szaladtam előre.
-Óvatosan!-figyelmeztetett a mögöttem haladó barátnőm. De fittyet hánytam rá. Berontottam a terembe, ahol az öt unikornis érdeklődve nézett rám. Én azonban az aranyszarvú barátomhoz futottam és a nyaka köré fogtam a karomat. Majd újból el kezdtem sírni. Ez viszont nem tartott sokáig, mihelyst rájöttem, hogy ez nem a megfelelő alkalom. Eltöröltem a könnyeimet és a megmaradt barátaimra néztem.-Induljunk!
A terv a következő volt: Buborék és Kavics balról, Szellő és Szikra jobbról, én, Violetta és Onchao pedig szemből közelítjük meg a munculus palotát. Lassan, de biztosan haladtunk előre, miközben mindig szemmel tartottuk a többieket. A palota elötti tisztás előtt azonban rengeteg munculus ácsorgott.
-Jobb lesz nem magunkra felhívni a figyelmet! Elég sokan vannak!-suttogta Violetta.
-Igazad van. De kell egy ötlet, hogyan juthatnánk be!-gondolkodtam. Végnéztem a jobbra, illetve balra álldogáló unikornisokon. Kik bujdosnak, most ők kellenek...
-Talán elvonhatnánk a figyelmüket, mondjuk pár buborékkal!-feleltem végül.-Onchao tudnál szólni az illetékesnek?-a csikó bólintott, majd elindult a Buborék Kavics páros felé, míg mi a maradék két egyszarvút közelítettük meg.
-Oké figyeljetek! Ha a munculusok meglátják a buborékokat biztos, hogy érdekelni fogja őket és közelebb mennek, mi ezt kihasználjuk és besurranunk. Érthető?-magyaráztam. A két barátom halkan prüszkölt egyet. Hirtelen éretlenkedő hangok hallatszottak a munculusok irányából. Az akció elkezdődött. A zombik értetlenkedve bámulták a színes gömböket, melyek a semmiből tűntek elő. Ezalatt a hétfős csapatunk kényelmesen bejutott az erődbe. Bent sötét volt, kellet egy kis idő míg megszoktuk. Amint újra tisztán láttam, felmértem a helyzetet. Balra tőlünk egy még sötétebb szoba volt, ahol munculus katonák henyéltek, jobbra egy lépcső. A kezemmel intettem a többieknek a jobboldali helyiség felé.
-A tömlöcök az alagsorban vannak. Mindenki libasorban és csendben kövessen, mert szinte biztos vagyok, hogy vannak őrök is.-suttogtam. Elindultunk lefele. A levegő dohos volt, a fáklyák, amik a falon voltak gyéren világítottak és a falak és lépcsőfokok nedvesek voltak. Teljes volt a csend, csak a lábak és a paták surrogása és Violetta fintorgásai törték meg néha a néma süketséget. Végre valahára leértünk. A sejtésem valósnak bizonyult, volt két őr. Azonban mindkettő az igazak álmát aludta. Violettával egyszerre lőttük le őket. Majd elindultunk előre, ahol a sötétben halk suttogás hallatszott.
-Hallod jön valaki!-mondta Yuko.
-Csak képzelődsz!-legyintett Mo.
-Tényleg jön! A lépcsőn!-bizonygatta a lány.
-Nézd, nekem jó a hallásom, csak a vízcseppek hullását hallod.-mormolta a Herceg.-Nem is tudom, hogy bírnak itt meg lenni a munculusok.
-Neked tényleg jó a hallásod, csak éppen süket vagy.-kapcsolódott be Alex.
-Befejeznétek végre!?-felete idegesen Mayla.-Apád gondolkodni próbál.
-Csak azon gondolkozom, hol lehetnek az elemi unikornisok. Biztosan a többi unikornissal!-szólalt meg Raynor.
-Azt hiszem ön már egy ponttal előbb jár elöttünk. Szerintem először nekünk kéne kijutnunk innen valahogy.-mondta Miranda sértődötten. Még mindig mérges volt, mert nem az "értelmes lény" kategóriába sorolták.
-Talán, ha megszerezzük a kulcsot!-vetette fel a király.
-Azt a kulcsot, ami sötétzöld, rozsdás és Mia kezében van?-kérdezte Phuddle.
-Várj, mi?-fordult a kijárat felé mindenki.
-Halihó!-integettem a kulccsal.
Kinéztem a kapun.
-Tiszta a pálya, még mindig a buborékokat kergetik.-jelentettem ki.
-Rendben. Mi megtámadjuk őket, te , Onchao és Violetta pedig kiszabadítjátok az unikornisokat. Eszközünk a meglepetés. Mindenki érti?-tudakolta Raynor. A tündérek bólintottak.
A munculusok meglepődtek, mikor hirtelen a semmiből egy egész tündérhadsereg bukkant elő. A pillanatnyi döbbenet csak minket segített. A csata egyhamar egyoldalúvá vált. És mikor mi megjelentünk az unikornisokkal, még nagyobb lett a zűrzavar. Gargona megpróbált parancsolgatni az ijedten összevissza rohangáló csapatának, de ez nem használt. Én eközben könnyedén berepültem a trónterembe és megszereztem a kihangosítót és a trombituszt is. Na most akkor ki is az idióta?
Jó párzsor bele kellett fújnom, míg az utolsó ellenségünk, Gargona is szirmokká vált. Mikor a csata véget ért a földunikornis megkért minket, hogy távolodjunk el a palotától. Miután látta, hogy kellő messzeségbe értünk, nagyot dobbantot, ezzel a földdel eggyé téve az erődítményt. A munculusok végleg eltűntek Centopia területéről. A királyság fellélegezhetett. És azonban nem voltam nyugodt.
A palotában győzelmi ünnepet tartottak. A tündérek táncoltak, a pánok zenéltek, a királyi pár jókedvűen csevegett egymással, Polyteus osztogatta a szokásos nemtommicsodáit, az unikornisok boldogon ugrándoztak és ki-ki üdvözölte a rég nem látott családtagjait. Én személy szerint a teraszról néztem az ünneplő tömeget.
-Minden rendben?-szállt mellém Mo.
-Aha.-válaszoltam.
-Hazudsz.-felelte.
-Lehet.-vontam meg a vállam. Igen fejlettek lehetnek a kommunikációs kapcsolatunk ha már félszavakból is megértjük egymást.
-Mia!-nézett rám aggódva. Nagyot sóhajtottam. Miért ne mondjam el az igazat?
-Amikor visszajöttünk a palotába az unikornisokért, megjelent egy nő..-kezdtem.
-Milyen nő?-vágott közbe Mo.
-Nem tudom. A lényeg, hogy egy férfival beszélgette a..-folytattam.
-Férfi?-szólalt meg újra a herceg.
-Igen. Őt se ismerem, de ne szakíts félbe állandóan!-kértem.
-Oké, sajnálom.-mondta.
-Szóval a karkötőről és a könyvről beszélgettek. És nem tudom honnan, de ismerték az apámat.-magyaráztam.
-Ó.-Mo nem tudott jobbat mondani az esetre.
-Félek nem lesz sokáig béke.-feleltem.
-Értem.-válaszolt kurtán a fiú. Aztán az arcomba hajolt és mélyen a szemembe nézett. Úgy éreztem menten elájulok. Ennek ellenére nem akartam eltávolodni, élveztem a közelségét. Az idilli pillanatot a karkötőm szakította félbe. Mert mi más?
-Mennem kell.-léptem hátra.
-Várj még!-fogta meg a kezem Mo és a tenyerembe nyomott valamit.
-Egy nyaklánc?-kérdeztem.
-Szeretném ha a tied lenne.-mosolygott.
-Köszönöm. De most már tényleg mennünk kell.-kihajoltam az korláton és nagyot kiáltottam.-Violetta!
-Még valami.-szólt közbe a herceg.
-Mi..-Mo nem várta meg míg befejezem csak megcsókolt. Olyan hirtelen történt, hogy alig fogtam fel. A világ megszűnt létezni körülöttem. Csak akkor tértem észhez, mikor végül eleresztett.
-Itt vagyok! Mennünk kell?-jelent meg Violetta. Nem jutottam szóhoz. Csupán bólintottam.
-Akkor szia Mo!-felelte.
-Sziasztok!-mosolyodott el újra a fiú.
-Szia. Akkor.-nyögtem ki.
-Akkor.-nevetett és még utoljára megölelt. Elköszöntünk a többiektől is majd javasoltam, hogy szálljunk fel amilyen magasra is tudunk, mint ahogy múltkor tettem.
-Na? Rájöttél ki küldte a negyedik képeslapot?-tudakolta az osztálytársam.
-Te végig tudtad!-gyanúsítottam meg.
-Hát persze!-lökött oldalba.-Mondtam, hogy én vagyok a titkok őrzője, nem?
-De!-nevettem és megnyomtam a gombot.
-Pont jókor!-köszöntött minket Paula.-Vincent éppen a Mamma Miát indítja be!
-Mindjárt beüzemelem ezt a masinát!-felelte. -Minden ok Centopiában?
-Világmegváltó lettem.-mondta Violetta.
-Inkább megmentő!-javítottam ki.
-Csini a nyakláncod Mia!-dicsért meg Sue.
-Köszi!-pirultam el és lehuppantam a kanapéra.
Nem tudom ki ez a férfi meg a nő, és, hogy mit akarnak, de amíg nekem itt vannak a barátaim és persze Mo, addig ők nem jelenthetnek akadályt.
VÉGE A 2.ÉVADNAK.
Liza
Bejegyzések
1 megjegyzés:
Megjegyzés küldése