3.Évad-1.rész

Élek, nem kell aggódni. És a részt is megírtam. Sőt, kitaláltam nektek egy szuper játékot is, amit oldalt tudtok elérni, az oldalak között!


A szobába félhomály uralkodott. Csak a helyiség közepén lévő íróasztalon elhelyezett lámpa fénye világította meg a széken ülő férfi alakját. Egy nagyítón keresztül tanulmányozta az asztalon szétszórt égszínkék kövek egyikét. Gondosan megforgatta, megnézte minden oldalát és az asztalhoz kopogtatta. Végül nagyot szisszent. Nem volt megelégedve.
–A fenébe is!–mondta és elhajította a követ. Egy fémes koppanás jelezte, hogy a kavics egy vödörbe ért talajt. A férfi idegesen elsöpörte az előtte lévő ékköveket és hátradőlt. Az asztal másik végében lévő telefon megzizzent és folyamatos rezgéssel kísérve elindult az asztal széle felé. A férfi kivárta, míg elér a végéig és az utolsó pillanatban elkapta a zuhanó mobilt. Hümmögve bámulta a képernyőn megjelenő nevet, majd felvette.
–Dr.Morton!–a vonal másik végéről egy mézes-mázos női hang jelentkezett.
–Mit akarsz, hárpia?–felelte unottan a férfi.
–Ugyan már! Mi ez a hangvétel?–szólalt meg sértődötten a hölgy.
–Bökje ki miért zavart meg! Fáradt vagyok!–Dr.Morton az asztalra csapott.
–Ó semmiség, csak érdekelt, mire jutott.–vettette oda a nő.
–Gondolja, hogyha találtam volna valamit, ilyen lennék?–tudakolta felháborodottan a másik.
–Maga kiszámíthatatlan.–mondta a társa.
–Egyik kő sem az!–pattant fel a székből a férfi.­–Egész délután itt ülök és semmi! Maga meg itt telefonálgat nekem, ahelyett, hogy csinálna valami hasznosat! Ajánlom, hogy azonnal lásson neki a kutatásnak, mert maga sem pótolhatatlan!­–kiáltotta. A telefon pittyent egyet: a vonal másik fele befejezte a csevegést.
◦○◊○◦
Kiszálltam az autóból.
–Köszönjük a fuvart!- hajoltam vissza a nyitott ablakon és egy hálás mosolyt küldtem a nagynénikém felé.
–Igen, nagyon kellemes volt az út!–tette hozzá Paula. Mert persze, mint mindenki tudja, a nénikém zenei ízlése érdekes és szórakoztató. A félreértések elkerülése végett: nem az.
–Ne felejtsétek el a cuccotokat kivenni a csomagtartóból!–reagált.
–Nem fogjuk!–indultam meg a kocsi vége felé. 
–Pedig szívesen ott felejtettem volna a geometria felszerelésemet!–sóhajtott a barátnőm.   Kivettük a sporttáskákat. Visszasétáltam az ablakhoz.
–Kész!–mondtam.
–Várj,ezt is vigyétek! –odanyújtott egy zacsit.
–Chips!–kukkantott bele Paula.
–Köszönjük.–hálálkodtam. Azért van jó dolog abban, ha a nagynénid visz a suliba.
–Csak, hogy ne haljatok éhen!–kacsintott ránk.
–Ennyi rágcsával nem fogunk!–nevettem. A kocsi kifordult az iskola parkolójából. A nagynénikém nagyon próbálkozik. Nincs jogom panaszkodni.
◦○◊○◦
–Helló szoba!–rontott a hálónkba Paula, majd szétterült az ágyán.–Helló ágy! Helló ablak! Helló fürdőszoba! Helló íróasztal! Helló…!– míg szobatársam folytatta a szobában lévő összes tárgy üdvözlését és elkezdtem kipakolni a táskámból. Egy törölköző és egy pizsama kirakodása után rögtön szembetaláltam magam a Könyvvel. Elmosolyodtam mikor eszembe jutottak a tavalyi emlékek és megfogtam a nyakamban lógó nyakláncot.
–Helló lámpa! Helló fotel! Ó, helló Violetta!
–Sziasztok!–köszönt a frissen belépő.– Ki nem találjátok ki lett a szobatársam!
–Üdv mindenkinek!–jelent meg a háta mögül Sue.
–Ezek szerint ide fogsz járni ez évben is?–ugrált mellé Paula.
–Igen, anyukám végül elfogadta a felkérést!–mosolygott a lány.
–Gondolom, kellet egy kis megerősítés, azért…!–mondtam.
–Csak egy kicsike!–felelte.
–Vincenttel találkoztatok már?­–jutott eszembe a csapat hiányzó tagja.
–Nem.–vonta meg a vállát Violetta.–Szerintem segít székeket pakolni az évnyitóhoz.
–Ó, tényleg! Felkutatom az egyenruhámat­­!–fordultam vissza a táskához. Sue és Violetta, akik már készen voltak, a szobába maradtak. Elbeszélgettük az élményeinkről, az átvirrasztott éjszakákról, a hőségről és nagyjából mindenről, amiről a nyár szólt. Mikor már minden tökéletesen állt rajtunk, elindultunk lefele az udvarra, hogy meghallgassuk az igazgató beszédét.
◦○◊○◦
Az üres szobában már csak szétszórt ruhák, hajkefék és gumik maradtak. Illetve a Könyv, amely még mindig az ágyon volt. A nyitott ablakon egy szélfuvallat süvített be, felcsapta a Könyv lapjait. A lapnál, amely a szigetet ábrázolta azonban megállt. A fekete tinta összefolyt egy nagy pacában, majd végül új kép rajzolódott ki benne: egy harmincas éveiben járó férfi, drágakövekkel, és egy undokon mosolygó tündér.
◦○◊○◦
–Tisztelt tanárok és szülők! Kedves gyerekek! A tanévet ezennel megnyitom!–fejezte be végre félórás beszédét az igazgató. A diáksereg hangos beszélgetésbe kezdett. Néhány “A fenébe! ” vagy “Már megint?!”, illetve  “Csak túléljük valahogy!” megjegyzés hallatszott innen-onnan. Az igazgató elkezdett hadonászni a kezével, jelezve, hogy még nem fejezte be a mondani valóját.
–Mint tudjátok, múlt év végén, a földrajz tanár szülésszabadságra ment. Szeretném bemutatni a helyettesét, a legújabb kollégámat és földrajz tanárotokat, Dr.Morton!–az emelvényre egy sötétbarna hajú, idősebb férfi lépett. Vastag, téglalap szemüvegé keresztül, gonoszkás mosollyal mérte végig a rá szegeződő szempárok tulajdonosait.
–Nos, örülök, hogy itt lehetek köztetek. A tanórák folyamán majd lehetőségünk lesz mélyebben megismerkedni. Ezúton is szeretnék sikeres tanévet kívánni nektek!–szólalt meg. A tanulók csendben meredtek rá. Valahogy nyugtalanító volt a jelenléte. Az igazgató idegesen megköszörülte a torkát.
–A tanévnyitónak vége! Köszönöm a részvételt!
◦○◊○◦
Ezúton is szeretnék sikeres tanévet kívánni nektek, kis idióták, úgyis megbuktok!–dörmögött Vincent eltorzított hangon.
–Vincent!–szóltam rá.
–Mondd, hogy nem ilyen hatása volt!–felelte.
–Nem tehet róla, hogy ilyen a hangja.–jegyezte meg Sue.
–Már félek a földrajzóráktól!–mondta Paula.
–Még a végen a geometria lesz a kedvenced!­­–kuncogott Violetta.
–Miért vagytok ilyen negatívak? Még csak nem is tartott órát, nem tudjuk milyen tanár!– néztem a barátaimra.
–Én tőle félek!–válaszolta Paula.
–Én attól félek, hogy mi itt bennragadtunk pedig Miának sürgősen el kell mennie valahova!–jelentette ki Violetta.
–Már, bocs, de nem kell mosdóba mennem!­–háborodtam fel. Nem érettem miért mondta az előbbit.
–Nem a wc-re gondoltam!–forgatta meg a szemeit.–Megdöglött az aranyhalad!–most már végképp elvesztem.
–MIVAN?–ledöbbenve néztem rá.
–Miának nincs is aranyhala.–tette hozzá csendben Sue.
–Jaj, amnéziás lettél vagy mi? Mondom lovaglóleckéd lesz!–egy pillanatra azt hittem, hogy álmodom. Csak az álmaimban történnek ilyen értelmetlen dolgok. Próbáltam összerakni a dolgokat. Hogy jött az aranyhalhoz a lovaglólecke? Nem volt se aranyhalam, se lovaglóleckém. Kivéve akkor, mikor azt hazudtam Violetta kis udvarhölgyeinek, hogy van. de csak azért, hogy elmehessünk…Na várjunk csak! A karkötőmre nézem.
–Ó!–csak ennyit tudtam kibökni. Hát igen ezek a karkötők igen váratlanul kezdenek el világítani.–Miért nem ezt mondtad?
–Itt?–nézett a körülöttünk lévő tömegre a barátnőm.
–Ja, tényleg.–még mindig az udvaron álltunk.
–Kicsit kiestél az ütemből!–nevetett Violetta.

–A hosszú szünet az oka.–feleltem.–Nyomás a szobába! Beszélnünk kell Centopiával!

Liza

0 megjegyzés:

 
Mia és én 3.évad Blog Design by Ipietoon