3.Évad-4.Rész

Nagy tapsot kérek, mert ilyen béna csak én lehetek. Megírtam részt szerdára, de a közzététel gomb helyett a mentésre kattintottam. És csak most vettem észre, hogy hiányzik valami. Pedig még Réka gyors kommentjeit is hiányoltam! Na, igen.

Letettem Ziggot a földre és az előttem álló fákra tekintettem.

–Ez tényleg sűrű!–jelentettem ki.–Fogadjunk, iszonyat sötét van odabent!

–Azért annyira nem!–nevetett Mo.–De ha félnél, csak szorítsd meg a kezem.

–Rendben, drágám! Vice versa, ha esetleg békát látunk!

–Haha! Már leküzdöttem a béka-fóbiámat!–felelte a herceg büszkén. Ziggo nagyot ásított, jelezve, hogy unja a dolgot. Mo felkapta a macskát és félrehajtott pár ágat. Beléptünk a fák közé.

–Hú! Talán nem lett volna olyan rossz, ha hozunk pár lámpást!–szólalt meg.

Az erdőben teljes csönd uralkodott. Csak mikor elindultunk, akkor hallatunk zajokat. Egy ág reccsent, egy madár röppent el az ágról felettünk, vagy egy erdei lény menekült el előlünk úgy 50 méterre. A levegő párás volt, néha éreztem, ahogy ár csepp víz csöppen rám az ágakról. Mindvégig Mo kezét fogtam. Ő elől haladt, engem meg húzott maga után. Elég illúzió-romboló volt a helyzet, így, az első randi kapcsán, de reméltem, hogy mihamarabb kiérünk egy tisztásra. Úgy látszik az égiek megkedveltek, mert hamarosan így is lett.

A tisztás nem volt túl nagy, de jó érzés volt tizenöt percnyi bóklászás a napfényt újra a bőrünkön érezni.

–Szerintem tartsunk szünetet.–mondtam. Mo helyeslően bólintott és Ziggot a talajra helyezve lefeküdt a földre. Kérdőn néztem rá, de ez őt nem zavarta. Végül úgy döntöttem, én is követem a példáját. a fejemet a mellkasára helyeztem és lehunytam a szemem. Kellemes borzongás járta át a testem. Messziről madárcsicsergés hallatszott. A szél megborzolta a fák leveleit és a napfény melegen simogatott bennünket sugaraival. Én mindvégig Mo légzésére koncentráltam. A mellkasa szabályosan emelkedett fel és le, ezzel lassan álomba ringatva engem.

◦○◊○◦

Az álomkép homályos volt. Nehéznek éreztem a fejem, mégis sikerült valahogyan kinyitnom a szemem. A földön feküdtem, körülöttem rengeteg, színes játék. A szoba másik feléből hangokat hallottam, de nem tudtam kivenni a szavakat, mert túl messze voltam. Fogalmam se volt, hol lehetek, ezért egy kérdésre nyitottam a szám, de meglepetésemre egy értelmes szavat, annyit sem tudtam megformálni. Kétségbeesetten forgolódtam, megpróbáltam felállni, azonban ez a tervem is kudarcba fulladt. A végén sírva fakadtam, mert bár mást nem tudtam, ezt legalább igen. A szoba másik végéből ekkor léptek indultak meg, egyenesen felém. Azonnal felismertem a nőt és a mosolyát, ahogy fölém hajolt.

–Á! A kis Mia hercegnő felébredt és üres a pocikája?–mondta gügyögve a mamám. Mivel másra nem futotta, mosolyra húztam a szám. Most legalább minden tiszta volt. A múltban vagyok kisbabaként. Hát ez remek!

–Na, gyere, a mama ad neked egy kis királyi kosztot!–anyu óvatosan felemelt és elindult velem a konyha felé. Berakott az etetőszékbe, majd a konyhapulthoz fordult és el is kezdte készíteni a z uzsonnámat. Almapürét csinált. Almás pite. Hogy imádtam az almás pitéjét!

◦○◊○◦

–Hé! Kincsem.–simogatta meg az arcom Mo.–Ébresztő.

–Hogy?–ültem fel, Ziggo ijedten ugrott fel a hasamról. Nem tudom mikor került oda.–Mennyit aludtam?–tudakoltam.

–Nem tudom. Engem is elnyomott az álom.–vallotta be a herceg.–Mindenesetre jobb lesz, ha indulunk!–az égre néztem. A nap jócskán elvándorolt onnan, ahol volt, mikor tartottunk egy „pici” szünetet. És a fénye se volt olyan erős.

–Így nem lesz elég időnk!–sóhajtottam. Az erdő elég nagy részét még nem jártuk be, és azt sem tudtuk biztosan, hogy itt van-e, amit keresünk. Nem volt más választás.–Váljunk szét!–mondta ki vérző szívvel a gondolatot. Nagyon-nagy szükségem volt Mo közelségére, de ez mit sem számít, mikor Centopia van veszélyben. Legalábbis a jóslat szerint.

–Biztos?–nézett rám a fiú.

–Csak nem félsz egyedül?–nevettem kényszerűen. Tudtam, hogy nem ezért kérdezte.

–Nem. És te?–húzta szomorú mosolyra a száját Ő.

–Én sem.–feleltem kurtán.

–Akkor nem lesz semmi gond.–nyugtázta Mo.–Azért Ziggot vidd magaddal, hogy megvédjen. A cicus nyávogott egyet és úgy nézett ránk, mintha nem értené a dolgot. A herceg átölelt. A nyakához nyomta az arcom és beszippantottam az illatát. Olyan erdő illata volt, de nem ilyen sötét, nedves, mint ez, ahol vagyunk, hanem az, amelyben az ember (pardon, tündér) kellemesen tud sétálgatni a félárnyékban, az ösvény ki van taposva és a fák teli vannak élettel.

A herceg gyengéden eltolt magától és forrón szájon csókolt. Ez volt a második, de még mindig olyan kábulatban estem, mint először. Szédelegve és rózsaszín mámorban úszva váltam el tőle. Én jobbra, míg ő balra indult el. Hosszasan integettem neki, majd miután végleg eltűnt a szemeim elől, én is elindultam, Ziggoval a nyomomban.

◦○◊○◦

Megint beleakadtam egy ágba. Óvatosan emeltem le a ruhámat. Az erdő ezen a felén valahogy rengeteg lett a tövis. Lehet, hogy hamarosan az alvó Csipkerózsikával is találkozok. Ziggo hirtelen előttem termett, és mint akit nyílból lőttek is, elfutott az egyik irányba. Utána rohantam, de azonnal meg is torpantam. Ziggo is megállt. Valami megmozdult a rengetegben. Csak a sziluettét láttam, azonban ebből is tökéletesen meg sikerült állapítanom, hogy egy unikornissal van dolgom. Ők nem szoktak errefelé mászkálni. Valószínű, hogy szegény pára eltévedt.

–Hahó!–tettem meg egy kis lépést előre.– Szia, az én nevem Mia. Ő pedig Ziggo. Téged hogy hívnak?–az unikornis rögtön válaszolt.–Rhao. Szép név!–lassan, de biztosan közelebb jutottam. Felnyerített és egyenesen a szemembe nézett.– Igen, értem, amit mondasz. Ne kérdezd hogyan!–Rhao körbetekintett és miután meggyőződött róla, hogy csak hárman vagyunk prüszkölt egyet. Érdeklődve néztem rá.– Mi az a fontos dolog, amit el kell mondanod?

◦○◊○◦

Mindnyájan a pillangót követtük, ami Mohoz vezetett. Útközben Rhao elmondott mindent. Nem akartam hinni a fülemnek. Lehetséges, hogy ugyanaz a nő volt, mint akit mi hallottunk Violettával anno a trónteremben? Ő is telefonált azzal a férfival! Pont, mint ez a Lídia, vagy kicsoda! És hogy Mayla királyné terhes lenne? Ez mindent megmagyarázna! Elmosolyodtam. Monak lesz egy kishúga vagy egy kisöccse! Legalábbis, ha nem rabolják el! De vajon mit akarhat ez a két alak? Múltkor valami Holdkövet emlegettek. A fene se tudja!

–Mia!–Mo szakított ki a gondolataimból.–Ő lenne az, akiről a jóslat szólt?–nézett Rhaora.

–Igen! De már mindent tudok!–feleltem és megfogtam a kezét.–Nagyon fontos, hogy…–Rhao nyerítése félbeszakított.– Hogy-hogy mi mit miért csinál?–kérdeztem, de már késő volt. Az unikornis megérintette a világító karkötőmet és kezdtem eltűnni.–Jaj, ne! Anyád veszélyben van! Ne enged, hogy…–lejárt az időm. Reméltem, hogy enni elég lesz, hogy megvédjük a királynét.

◦○◊○◦

Visszaérkeztünk a padra.

–A fenébe!–szitkozódtam.

–Mi az?–emelte Violetta ijedten a tekintetét rám.–Nem találtátok meg?

–De igen csak nem sikerült rendesen át adnom az üzenetet, most csak fél információkra támaszkodhatnak!–sóhajtottam.

–És?–a barátnőm érdeklődve nézett rám.–Mik ezek az információk?

–Az a nő és az a pasas, akiket mi is hallottunk el akarják rabolni a királynét, mert rájöttek, hogy terhes, és ezzel tudnának egy cserét folytatni a királlyal, valami értékes tárgyért, ami még nem tudunk mi, de ha a megérzéseim nem csalnak, nem lenne jó, ha az az izé az ő kezükbe kerülne!–hadartam el levegővétel nélkül. Violetta pár másodpercnyire lefagyott.

–Hogy, hogy mi?–hitetlenkedett. Majd a fejéhez kapott.–Tudhattuk volna!

–Így meggondolva tényleg, de késő bánat!–néztem az égre. Megszólalt a csengő.–Gyere, szóljunk a többieknek, hogy nem kell már őrködniük és mehetünk matekra. Blee!–nyújtottam ki a nyelvem.

Liza