15. Rész

Az eső lassan már két napja koptatta az Firenzét. Az ég szürke volt, emiatt minden ember kedvtelenül kóborgott az utcán. A tornatanár is letargiába esett, miután rájött, hogy szakadó esőben nem küldhet ki minket futni. Ehelyett a teremben próbáltunk meg kidobózni, de valahogy senki sem volt ráfogható a mozgásra. A többi óra se ment a rendes kerékvágásban, a tanárok többsége könnyű feladatokat adott fel, és végülis ő is, meg a diákok is lustultak egész órán. Kivéve egy tanárt. Dr. Morton mintha megnyerte volna a lottót, úgy pörgött az elmúlt napokban. Olyan szinten jó kedve volt, hogy egy idióta osztálytársam meg is kérdezte tőle, hogy mit vett be. Így szedett be egy (újabb) szaktanárit. Persze utána választ adott a kérdésre, miszerint nem evett semmit, az időjárás viszont felvidította. Asszem én ezen a ponton végérvényesítettem a tényt, hogy ez az ember nem normális. Természetesen Dr. Morton úgy gondolta, hogy ha már ilyen rossz kedve van az osztálynak, miért is ne lehetne rosszabb? Szóval így írtunk röpdolgozatot azon a héten, ahol az egész tanári kar megegyezet abban, hogy nem fárasztja a nebulókat különféle számonkérésekkel. Gratulációm ennek a fantasztikus kommunikációnak, ami a földrajztanár és a kollegái között folyik! Később persze Dr. Morton arra fogta az egészet, hogy neveletlenül viselkedtünk és képtelen volt minket leállítani. Az igazgató meg elhitte.

Ennél már csak az volt rosszabb, amikor elment az áram. Mindenki megőrült, Violetta pánikolva rontott be a szobánkba, hogy képtelen feltölteni a telefonját.

–Mit vársz, javítsam meg kézrátétellel?–néztem rá érdeklődve.

–Gondoltam nálatok hátha van áram.–szabadkozott.

–Violetta, két szobával vagyunk arrébb.–szólt közbe Paula.

–Semmi sem lehetetlen.–közölte majd lehuppan az ágyamra.–Mit csinálok én Instragam nélkül?!

–Sokkal nagyobb problémák is vannak a világon.–feleltem.

–Például Afrikában éheznek, Szíriában háború van…–sorolta a szobatársam.

–És a karkötőt sem tudjuk feltölteni.–tettem hozzá. Violetta még jobban kétségbeesett.

–Jaj, ne! Hogy megyünk így el…–kiáltott, de egy pisszenéssel lehalkítottuk.

–Nyitva van az ajtó.–hívtam fel a figyelmét.–Így mindenki meghallja, hogy te mit ordítasz.

–Ki ordít, mit?–lépett be a szobába Sue két gyertyával a kezében.

–És ez is megtörténhet.–utaltam az előbbi helyzetre.

–Azt hiszem, lemaradtam valamiről.–mondta a lány.–Szereztem világítást a fizikaszertárból.–mutatott a szerzeményeire.

–Remek!–mosolyodtam el.

–Idézzünk szellemet!–emelte fel a fejét Violetta.

–Belőled honnan jönnek ilyen gondolatok?–kérdetem, miközben felálltam, hogy becsukjam az ajtót.

–Nem akarom tudni.–forgatta a szemeit a divatdiktátor.

–Ha jól emlékszem a fiókomban van egy gyufásdoboz.–lépett az asztalához Paula. Pár perc múlva beüzemeltük a múlt századi világítást a szőnyeg közepén és reménykedtünk, hogy nem gyullad fel semmi.

–És most?–tudakolta a szobatársam, miután körbeültük a kis máglyát.

–Ez jó meleg.–jegyezte meg Sue.

–Beszélgessünk.–vetettem fel.

–Oké, mit szóltuk Dr. Morton délelőtti kis akciójához?–érdeklődött Violetta.

–Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de szerintem ez az alak nem teljesen százas.–válaszolta Paula.

–Ugyanez a véleményem.–helyeseltem.–Bár nem mintha mi százasok lennénk…!

–Jó, de messzebb van a százastól, mint mi.–forgatta meg a szemeit Brigitta unokatestvére.

–Szerintem titkol valamit.–tette hozzá Sue.

–Igazad lehet.–bólintott a szobatársam.–Szerintem megnyerte a múlt heti lottót.

–Hát valaki elvitte a főnyereményt.–gondolkodtam. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó. Vincent megdöbbenve nézett ránk.

–Hát ti mit csináltuk?–tudakolta.

–Nem egyértelmű? Szellemet idézünk.–színészkedett Violetta.

–Rendben, akkor én megyek is…–fordult meg a fiú.

–Ugyan már, csak ugratunk, gyere vissza!–nevettem. A többiekből is kitört a röhögés. Vincent arcán is megjelent egy apró mosoly, de nem sokáig.

–Most találkoztam a titkárnővel, azt mondta, hogy az igazgatónő szeretné látni Miát egy személyes ügy miatt.–mondta.

◦○◊○◦

Dr. Morton befejezte az utolsó dolgozat javítását is. Idióta kis kölkök! Imádta, ha vihar volt. Lídiára emlékeztette. Lídiáról pedig az jutott eszébe, hogy hamarosan a serege elindul, és ostrom alá veszi Centopiát.

◦○◊○◦

Idegesen álltam az igazgatói előtt. Nem tudom miért hívattak. Óvatosan bekopogtattam.

–Gyere!–hallatszott az ajtó mögül. Benyitottam az irodába. A meglepetéstől elakadt a szavam.

–Szia, Mia.–üdvözölt a nagynénikém.

–Ne állj ott tátott szájjal!–mondta az igazgatónő.–Bár én sem számítottam az érkezésére.

–Szia.–böktem ki, majd átöleltem Giannát. A haja és a kabátja csupa víz volt.

–Szeretnék veled négyszemközt beszélni.–felelte a gyámom.

–Oké.–reagáltam. Elsétáltunk a könyvtárba, ahol az áramszünet miatt most senki sem tartózkodott, mert sötétben lehetetlenség volt olvasni. Egy rejtett zugba leültünk és a polcnak támasztottuk a hátunkat.

–Mi a baj?–kérdeztem aggódva.

–Nem tudom, hol kezdjem.–vett egy mély levegőt.–A falu, ahol eddig éltem, az emberek eltűntek.

–Hogy mi?–döbbentem le.

–Egyik napról a másikra. Egytől egyig.–felelte és nagyot nyelt.

–És te? Te miért nem?–kérdeztem.

–Épp egy megbeszélésről tartottam haza Genovából. Feltűnt, hogy egy autó sem jön szembe, nem mintha valaha is csúcsforgalom lenne, de egy teherautó azért egyszer-egyszer feltűnik. Megálltam a gyümölcsösnél, hogy vegyek egy kis szőlőt. Az eladót viszont sehol sem találtam. Körbejártam a falut és rájöttem, hogy rajtam kívül senki sincs nincs a környéken.

–De hát, ennek semmi értelme.–ráztam meg a fejem.

–Hát nem érted?–nézett rám Gianna. Csak most tűnt fel, hogy teljesen falfehér.–Rám találtak.

–Mármint Claudia?–tudakoltam idegesen.

–Igen.–válaszolta és a kezébe temette az arcát. Elgondolkoztam.

–Várj csak! Azt hiszem, tudom, hol vannak a falu lakói!–jutott eszembe.

–Hol?–emelte fel a fejét a nagynénikém.

–Centopiában.–mondtam. A gyámom felegyenesedett.

–Ezt honnan veszed?–érdeklődött.

–Amikor múltkor ott voltunk, felfedeztük, hogy Lídia, akarom mondani, Claudia egy sereget toborzott.–meséltem.

–Várj, lassíts! Milyen Lídia?–kérdezte.

–Claudia átnevezte magát.–válaszoltam.

–Vagy lehet, hogy nem is Claudiának hívták eredetileg.–töprengett el Gianna.

–Ez most nem fontos.–figyelmeztettem.

–Oké. Azt mondod, hogy a falu lakói képezik a sereget?–meredt a plafonra.

–Pontosan.–sóhajtottam.–Csak azt nem tudom, mit kezdjünk velük.

◦○◊○◦

–Erre gyere!–mutattam a szobánk ajtajára.–Itt lakunk.–nyitottam be.

–Sziasztok.–köszöntem a szobába lévő barátaimnak.

–Szia, Mia! Ó, jó napot!–vette észre Violetta a mögöttem belépő nénikémet.

–Csókolom.–köszöntek a többiek is.

–Nyugodton tegeződhetünk.–felelte Gianna, majd értetlenül a szőnyeg közepén lévő gyertyákra meredt.–Ez micsoda?

–Lámpa.–mondta Paula.

–Ó, értem.–bólintott a gyámom.

–Mi történt?–nézett egyszer rám, egyszer a váratlan érkezőre Violetta.

–Egy kicsit hosszú, de…–kezdtem.

–Mia, a karkötőd!–figyelmeztetett Sue. Az ékszerre pillantottam. Halványan pislákolt. Valószínűleg azért, mert nem volt teljesen feltöltve.

–Őőő, nos…–meredtem a nénikémre.

–Menjetek nyugodtan, majd mi elvendégeljük a vendéget.–ajánlotta fel a szobatársam.

–Köszönöm Paula.–hálálkodtam, majd előbányásztam a könyvem.

Liza