13.Rész

Na, mit ígértem nektek?

Megkönnyebbülve huppantam le Violetta mellé az iskola udvarán lévő padra.
–Nos, meg van?–kérdezte csillogó szemekkel.
–Igen.–húztam elő egy papír cetlit a zsebemből.
–Claudia.–olvasta fel a szöveget.–Vezetékneve nem volt?
–Azt mondta nem tudja.–válaszoltam.–De a helyi média társaságnál dolgozott.
–A nagynénikéd elég magába forduló személy.–nyugtázta a barátnőm.
–Legalább ezt sikerült kihúznom belőle. Ne hidd, hogy könnyű volt.–feleltem.
–Rendben értem. Reméljük ez elég lesz.–mondta, majd felállt.–Irány a szobám!
–Szóval hol kezdjük?–néztem rá kérdőn.
–Utánanézzünk annak a média társaságnak, vagy minek.–adta meg a választ, ahogy a lépcsőn siettünk felfele.
–Talán van valami felsorolásuk az ott dolgozókról.–tettem hozzá.
–Nem biztos.–húzta el a száját Violetta.
–Egy kommunikációs cégnél csak van.–biztattam.
–Majd meglátjuk. Gyere!–nyitotta ki az ajtót, hogy beengedjen a szobába. Paula és Sue valami önkénteskedős dolgon voltak a helyi menhelyen. Én is szívesen rábólintottam volna a feladatra, de hívott a kötelesség. Bele kellett húznom, most, hogy egyik napról a másikra kiderült, hogy én vagyok a dimenziók őre. Violetta előhúzta a laptopját az ágya alól és bekapcsolta. Leültem mellé az ágyra és levedlettem a cipőmet.
–Kedves Windows szíveskedik megint fél óra alatt bekapcsolni.–kommentálta ez eseményeket a barátnőm.–Kérsz valamit inni?
–Nem köszönöm.–ráztam meg a fejem.–Kinyithatom az ablakot?
–Persze. Érezd otthon magad. Vagyis… tudod, hogy értem!–mentegetőzött. Kitártam az ablakot és a kedvtelenül figyeltem az északról érkező éj-fekete viharfelhőket.
–Mit is mondtak? Hány napig lesz viharriasztás?–tudakoltam.
–A néni szerint a tévében, legalább három, de ha engem kérdezel egy hétig.–válaszolt, majd egy „Végre!” kiáltással jelezte, hogy felépült a rendszer és kezdhetünk böngészni. Az eleje nagyon nehezen indult meg. Mire megtaláltuk a társaságot, név szerint Genovai Helyi Média- és Telefonközpont, már hallottuk a közeledő vihar morgását. Szerencsére a pozitív gondolkodásom ez egyszer nem bukott el és egy 20 oldalas PDF dokumentumot találtunk az alkalmazottakról.
–Vicces lenne, ha kiderülne, hogy ez a Claudia valami takarítónő.–szólalt meg Violetta.
–Keress rá!–javasoltam. A barátnőm bepötyögte a nevet.
–Na, tessék! Huszonhárman vannak!–felelte csalódottan.
–Várj, itt az is fel van tüntetve, hogy mettől meddig munkálkodtak ott!–mutattam a dátumokra.–Így talán kiszűrhetjük!
–Nos, az első egészen 1945-76-ig dolgozott.–nézett rám Violetta idétlenül.
–Nem vagyok benne biztos, hogy egyáltalán élt-e volna a nénikém akkor.–válaszoltam.
–Őt 1989. június 3.-án bocsájtották el.–görgetett a következőre a társam.
–1993. január 16?
–Nem.
–1993. január 20?
–Nem. Mi volt akkor? Valami nagy csőd?–tudakoltam.
–Nem tudom, de ha jól látom további tizenhat is kilencvenhárom telén „vérzett el”.–mondta Violetta.
–Őket ugorjuk át! Tovább?
–1999. május 18?
–Nem.
–2000. október 2?–tudakolta. Egy pillanatra lefagytam.
–Ez lesz az.–suttogtam elcsukló hangon.
–Biztos?–kérdezte.
–Igen.–bólintottam.–Akkor volt a baleset is.
–Értem.–nyelt egyet.–Tehát Claudia Orlando.
–Mit csinált?–tudakoltam.
–Időjárás-jelentés.–felelte.–A Youtube-nak biztos van egy-két felvétele!
–Nézzük!–mondtam. A videó megosztó kidobott pár találatot. Violetta rákattintott az elsőre. Egy komoly húszas éveiben járó nő jelent meg a képernyőn. Barna szemei voltak, ébenfekete kifésülve hullott a vállaira. Erőltetett mosoly jelent meg az arcán.
–Szép estét kívánok! Érdemes egy esernyőt beszerezni az elkövetkezendő hetekben…–kezdett bele a szövegben.
–Ez Ő!–kiáltottunk fel egyszerre Violettával, mikor meghallottuk a hangját.
–Lídia!–mondtam.
–Igen.–erősített meg a barátnőm.
–És most?–kérdeztem.
–Hát, izé.–vonta meg a vállát.–Elmegyünk Centopiába.
–Csak úgy?–értetlenkedtem, mikor a karkötőmre tekintette. Nem világított.
–Nem tudod megnyitni csak úgy a kaput?–tudakolta.
–Elviekben lehet.–mondtam.–De fogalmam sincs, hogy hogy.
–Kézrátétel?–vetette fel az ötletet.
–Vagy esetleg idézzük meg az alvilági erőket, nem?–viccelődtem.
–Szóval üljünk itt, amíg elkezd világítani?–nézett rám Violetta unottan.
–Kérd meg szépen, hátha akkor.–mondtam.
–Légy szíves világíts!–tagolta lassan a kérést a társam. A karkötő hirtelen kékes fényben kezdett el tündökölni.
–Működött!–tapsolt a divatdiktátor.–Varázsló vagyok!
–Per-persze.–hebegtem meglepetten. Elővettem a könyvet a táskából, és kinyitottam a világító oldalon.

Mia: Te ki az égen jársz
Violetta: Hallgasd meg szavunkat
Mia: Reményt, mit régen vársz
Violetta: Mutasd meg magunknak.

Az arany fény körbecikázott körülöttünk és elemelt a talajtól. Megkaptam a szokásos dolgokat és éreztem, ahogy a centopiai gravitáció lassan hatásba lép. A királyság egy csodás részére érkeztünk. Vidáman repültünk el a legelők és a dzsungelek sokasága felett, feltöltődve a friss levegőtől.
–Ilyen is régen volt!–jegyeztem meg.
–Hogy?–kérdezte Violetta.
–Hogy nem az akció kellős közepébe csöppentünk.–mondtam.
–Igazad van.–helyeselt és bukfencezett egyet a levegőben.
–A jóslat azt mondja, hogy te, aki az égen jársz… ez akár vonatkozhat ránk is. Pontosabban a tündérekre.–fejtegettem a feladványt.
–De a második felének így nincs semmi értelme!–vezetett rá a problémára a társam.
–Ajaj, jaj!–sóhajtottam reményvesztetten.
–Mi baj?–tudakolta az osztálytársam.
–Nincs jó érzésem.–mondtam.
–Már megint kezded.–forgatta meg a szemeit.
–Mit?–néztem rá érdeklődve.
–Ezt a dolgot. Kiráz tőle a hideg!–felelte.
–De akkor is rossz érzésem van.–makacskodtam. A távolban feltűntek a Tündér-hegy körvonalai.
–Én nem érzek semmit. Kivéve ezt az égett szagot.–fintorgott.
–Valaki tüzel.–jelentettem ki.
–Tüzel?–hüledezett Violetta.
–Tudod, amikor meggyújtják az éghető anyagokat, ami reakcióba lép a levegő oxigénjeivel, és…!–kezdtem.
–Tudom! De itt Centopiában?–tudakolta.
–Hát, bármi meg történhet.–vontam meg a vállam.
–Azért nézzük meg!–mutatott a füstoszlopra.
–Nem is tudom…–feleltem.
–Mi van, ha az erdő ég?–indult el a barátnőm a helyes irányba.–Ha már az érzéseidre támaszkodunk.–kiáltott vissza.
–Rendben. Megyek! Várj meg!–szóltam neki. Hamar odaértünk a füstölgő helyre. Violetta előttem haladt, így amikor hirtelen megtorpant majdnem neki ütköztem. Mielőtt még kérdezhettem volna valamit, lehúzott a földre, a fák közé.
–Mi az?–tudakoltam, de csendre intett. Elkezdtem fülelni. Nem messze tőlünk beszélgetés egy folyt. nem tudtam kivenni egy szót sem, de nem ketten voltak.
–Ezek vannak vagy tízen.–súgtam Violettának.
–Sokkal többen. A magasból rengeteg sátrat láttam.–magyarázta halkan.
–Kik lehetnek?–kérdeztem.
–Nem centopiaiak.–szögezte le a barátnőm.–Nincs szárnyuk. Inkább olyan emberfélék.
–Menjünk közelebb!–javasoltam. Olyan csendesen haladtunk előre, ahogy csak tudtunk. Mikor olyan közelre értünk, hogy tisztán kivehetőek voltak a beszélgetések, megálltunk. Különböző témákról beszélgettek. Az erdőről, az időjárásról, a furcsa lovakról, meg arról, hogy ki mire emlékszik az eddigi életéről. Ez nekem mind nagyon ködös volt, és elnézve Violettát neki is valami ilyen járhatott a fejében. A magasból szárnycsapások hallatszottak. Mindketten lelapultunk, ahogy egy árnyék suhan el felettünk. Az emberek abbahagyták a beszélgetést és elhallgattak. Néhány másodpercre idegtépő csend telepedett a környékre.
–Mit mondtam a lazsálásról? Így akartok elfoglalni egy királyságot! Csapnivaló egy sereg!–hallottuk meg Lídia szitkozódásait.



Kaptok egy kis kengurut!
Vagy egy óráig gondolkodtam, hogy a honnan jött az október 2.-a, de aztán rájöttem, hogy már két hónapja ezt nyomatják folyamatosan a tévében.
Liza

1 megjegyzés:

 
Mia és én 3.évad Blog Design by Ipietoon