11. Rész

Éppen a bunki dolgait rendezgettük. Éveleje óta nem igazán jutott időnk arra, hogy bepakoljuk az új dolgokat, és kidobjuk a régi, feleslegeseket.

–Mondd, Vincent, ezek biztos, hogy kellenek?–emelt fel egy halom, tavalyi tervrajzot Violetta.

–Add ide, kiválogatom!–mondta a fiú.

–Elhiszitek, hogy egyet se fog kiszortírozni?–kérdezte Paula.

–Találtam DVD-ket.–bukkant elő Sue a dobozok mögül.

–Szerintem azokon filmek vannak, ne dobd ki őket!–feleltem, miközben szobatársam romantikus regényeit rendezgettem.

–Mellesleg jók lesznek tükörnek.–tette hozzá Violetta.

–Akkor összegyűjtöm egy helyre az összeset!–tűnt el megint Sue.

–Ez mi?–tudakolta Vincent és felmutatott egy papírt..–Mert biztos nem az én tervrajzom.

–Ez egy családfa.–fejtettem meg.

–Még pedig az enyém.–vette ki a fiú kezéből a rajzot Violetta.–Már régóta keresem.

–Akkor megvan. Szívesen.–tért vissza a firkáihoz Vincent.

–Köszönöm.–fordult vissza a divatdiktátor.

–Megnézhetem?–tettem fel a kérdést.

–Persze.–mondta.

–Jó sokan vagytok.–jelentettem ki.–Nem is tudtam, hogy neked is van nagynénéd!

–Hát, sokáig én se.–sóhajtott a barátnőm.–Lelépett a családtól, én még egész pici voltam, úgy 10 hónapos.

–És nem jött vissza?–kérdezte Paula.

–Nem. Soha többé nem jött vissza. Apukám szerint nevet is váltott, mert sehol nem találják a nyomát.–idézte fel Violetta.

–Hát, akkor családügyileg a te történeted sem egyszerű.–böktem oldalba.

–Tudod, az jutott eszembe, hogy utánanézhetnénk a nénikéd “barátnőjének”.–csillant fel a szeme.

–Nem mondta, hogy hívják.–vontam meg a vállam

–Hahó! A 21. században élünk!–mozgatta meg a kezét Violetta a szemeim előtt.–Hívd fel!

–Előbb szerintem nézzetek át Centopiába!–mutatott a karkötőmre Vincent.–Elég intenzíven világít!

–Sue, dobj meg egy olyan DVD-vel!–fordultam az irányába, pont jókor, mert így még sikerült elkapnom a  felém száguldó CD-t.–Nem szó szerint értettem.

–Bocsi.–esedezett a lány.

–Semmi gond.–legyintettem.

–Nézzük azt a jóslatot!–helyeztem a tárgyat a könyv felé, ami Violetta halászott elő a táskámból.

Mia : Tombol a szélvihar

Violetta : Mindent szürkeség takar,

Mia :  varázslat nyitja,

Violetta : varázslat csukja.

Az arany fény újból körülvett minket. Megkaptam a szárnyimat és a ruhámat. A dimenziókapu, mintha kicsit nagyobb erővel szippantott be volna minket.

Szokás szerint a palotába érkeztünk. Igaz most a hallba, de úgy látszik a portálok már csak itt nyílnak meg. Mondjuk a berepülésünk után rögtön rájöttem, hogy végül is nem is olyan nagy baj, hogy ide pottyantunk, mert kintről egy szélvihar hangjai szűrődtek be.

 –Mia!  Szerintem tornádó van!–mondta ijedten Violetta és összehúzta a magát. Mondhatni nem volt kellemes az idő az ajtó mellett.

–Azt azért nem hiszem.–feleltem. Ekkor hatalmasa dörrenést hallottunk.

–Már lőnek is!–jajgatott.

–Vagy csak dörög az ég.–tettem hozzá.

–A viharok nem csak este szoktak lenni?–tudakolta a lány.

–Általában igen.–válaszoltam. Nekem is furcsa volt a dolog. Nem hogy vihart, még esőt sem láttam errefelé.

–Talán beljebb melegebb van.–nézett a trónterem bejárata felé a társam.

–És szerintem a többiek is ott húzták meg magukat.–mondtam. Fellépkedtünk a lépcsőn és kinyitottuk a hatalmas ajtót, épp csak annyira, hogy beférjünk. Bent fényesség és kellemes meleg fogadott. Rengeteg tündér tartózkodott a szobában. Néhányan társasoztak, mások kártyáztak és voltak, akik csak simán beszélgettek. Kiszúrtam Rekaht, aki gőzölgő csészéket osztogatott az egyik sarokban.

–Gyere!–intettem Violettának az irányába. A gyógyító elmosolyodott, mikor észrevett minket.

–Nahát, lányok! Ti mikor kerültetek ide?–kérdezte.

–Most az előbb.–adtam meg a választ.–Az előtérben landoltunk.

–Értem.–bólintott, miközben kimért egy újabb porció teát.

–Mi történt?–intett a fejével a barátnőm a kijárat irányába.

–Vihar.–válaszolt a lány kurtán.–Már több napja tart.

–Az unikornisok?–aggódtam. Rekah tekintette elsötétült.

–Nagyon gyorsan jött. Akik a közelben voltak még be tudtak menekülni.–emelte le a tekintetét rólunk.–Néhány őrt sem láttunk napok óta.

–Ez szörnyű.–suttogtam.

–A vezetőséget merre találjuk?–váltott témát az osztálytársam.

–Fent az emeleten.–tért vissza a feladatához a lány.

–Köszönjük.–mosolyogtam rá.

–Nincs mit.–viszonozta a gesztust.

◦○◊○◦

Bekopogtattunk az ajtón.

–Ki az?–hallatszott ki a király hangja.

–Csak mi.–nyitottam ki az bejáratott és bedugtam a fejem a szobába.–Bejöhetünk?

–Persze nyugodtan.–felelte Mayla szórakozottan, aki a magas ágy széléről lóbálta a lábait. Eléggé unta már a szobafogságot. De most nem igazán lehetett belekötni. Végül is ágyban maradt. A király azonban már nem volt ilyen jó kedvében. Yuko unottan meredt el a messzeségbe, szerintem észre se vett minket. Mo arca persze rögtön felderült és melegen magához ölelt.

–Lányok!–kapcsolt a harcos és ő is magához ölelt, majd Violettát is kezelésbe vette.

–Talán a jóslat segíthet.–néztem rá Raynorra.

–Mit mond a prófécia?–kérdezte a herceg.

– Tombol a szélvihar, mindent szürkeség takar, varázslat nyitja, varázslat csukja.–szavaltam, majd az érdeklődő tekintetekre néztem.

–Szóval a vihar nem is természetes?–tudakolta Yuko.

–A jóslat szerint varázslat lehet a dologban. De nem értem hogyan.–gondolkozott a király. Ekkor eszembe jutott valami.

–Múltkor, mikor Lídia meg próbált becserkészni, akkor használt valami port, ami ködöt csinált.–mondtam.

–Lehetséges, hogy van valami varázslat, amellyel lehet irányítani az időjárást?–tette fel a kérdést Mo.

–Van.–válaszolt kurtán az akkor belépő Naya.

–Tehát…!–kezdte Violetta.

–De maradjatok távol tőle.–vágott közbe az orvos.

–Miért?–értetlenkedett Yuko.

–A természet dolgaiba nem szabad beleszólni!–felelte a bölcs.

–De hát csak így tudjuk le állítani a vihart.–emlékeztette a herceg.

–Ifjú, ha a természet így akarta legyen így.–mondta a néni.

–Nem a természet volt.–szólaltam meg. Naya döbbenten nézett rám.–Lídia.

–Az a Lídia?–tágultak ki a pupillái.

–Igen.–bólintott Violetta.–Képes erre, múltkor is ő csinálta ködöt.

–Nem jó ez így.–ingatta meg a fejét az orvos.

–Mondja el mit tud!–kérte a király.

–Nem lehet.–tiltakozott a nő.–Túl kockázatos.

–Ezt meg, hogy érti?–kérdeztem.

–Okos lány, az efféle mágia hatalom, és a hatalom furcsa dolgokat művel a tündérekkel. Kegyetlenné, szívtelenné és közömbössé teszi őket.–magyarázta.–Nem tehetem meg.

–Mi lesz az unikornisokkal? Az őrökkel?–meredt rá az eddig némán hallgató Mayla, aki észlelte, hogy nagy a baj.

–Ha az ő életükkel fizetnem, hogy megóvjak egy világot a romlástól, akkor vállalom következményeket.–zárta le a vitás Naya, és kisétált a teremből. a huzat hatalmas dörrenéssel csapta be az ajtót utána.  Mi hatan csak bámultunk a kijárat irányába. A királyné már nem lóbálta tovább a lábait, Yuko nem unatkozott, a király arca beesettebbnek tűnt… Csak Mo ölelt magához melegen. Én hozzá bújtam és hagytam, hogy a könnyeim potyogjanak.

Mit gondoltok az új kinézetről? Hogy tetszik? Várom a kommenteket odalent!

Liza